Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Kahána Mózes: Budapest a világ közepe (regényrészlet)

Kahána Mózes Budapest a világ közepe Részlet a szerző „íratlan könyvek könyve" című önélet-regényéből Szántó Piroska rajzai Vonatok, vonatok ... Civilvonatok, katonavonatok, kórházvonatok, magyar vonatok, német vonatok, vegyes vonatok ... Két fiatal évemet, a háború két utolsó évét megírhatnám vonatokban. Honnan hová, hogyan, miért utaztam — csak ennyi volna a téma, a kérdés. Minden, ami fontos, ezekben a vonatokban gördülne velem a forradalom felé. De ez a vonat, amely Brassóból először visz Budapestre fel, különleges : menekülő vonat. A zsúfolt menekülővonat soha addig nem ismert sebességgel száguld Erdély főútvonalán; keményen kell fogóznom a marhavagon nyitott ajtaján áttett vasrúdba, hogy a kocsiban összezsúfolt tömeg nyomása ki ne repítsen; fejemben zsúfolódnak, kavarognak a gondolatok, jók és rosszak vegyesen: jó, hogy megmenekültünk, jó, hog}' végre megnyílt nekem az út Budapest felé — oda irányít a vállalat, és ingyen visz el a vonat —, de vajon mi történt, mi történik anyámmal, testvéreimmel, el tudtak-e menekülni határmenti hegyi falunkból, a havasokon át, férfi segítsége nélkül? És mi van Rózsikámmal, a hűtlennel, mellette van-e, segít-e, menti-e vőlegénye, akiért szerelmünket oly kegyedenül sutbadobta ? Bennem a gonosz azt kívánná, hogy egyedül maradjon és szenvedjen most a lány, tanulja meg, mit ér a biztonságos „jó parti" a veszélyben. De ezt elnyomja szerelmes emberségem, szeretném, ha az a balga kislány baj nélkül jutna biztonságos helyre . .. Egymás után hagyjuk el a nagy állomásokat, észre se vesszük, hogy , Kolozsváron is túl vagyunk, a Királyhágón kaptatunk fel és íme: a nagy, a végtelen síkság, Petőfi rónája... Ilyen hát: ilyen semmilyen . . . Ezt imádva fitymálta a költő „Kárpátoknak vadregényes bérceit" — hát nem, most ezek a bércek fájnak bennem, mert elhagyom s mert a háború tapossa őket. Váradon vonatunk a Hajdúság felé kanyarodik, ott van a mi megyéink menekültjeinek települési helye. Kiugróm a vonatból: nem afféle engedelmes menekült vagyok, nekem Pest kell és meg kell néznem Váradot, az első sík várost, Ady és Juhász Gyula városát, talán meglátom első költőtársait, Dutka Ákost, Emőd Tamást. Keresem őket, hiába, de láttam más csodákat: a híres Püspöksort, fehér házikenyeret a piacon és — villamost... Erdély hegyes-dombos városaiban sehol sincs villamos, a brassói „tramváj" is kávédarálóval jár, a fél várost befüstöli, a Vasút utcától a Városházáig. . . Az orosz cár jóvoltából tizenkilenc éves koromban végre megismertem a városi villamost. Budapest.. . Budapest! Megérkezésem óta a háború végéig hetinaplót vezetek, három vastag füzet az, vagy öt évig őriztem aztán, ezalatt többször átolvastam, abból idéz most az emlékezetem. 1916 augusztus. — Cegléd felől futott be a vonatunk a Nyugatira. A kocsi nyitott ajtajában, leszállásra készen álltam már egy órával az érkezés előtt. Újságban olvasottak s térkép szerint próbáltam eligazodni, felismerni a helységeket, Budapest peremvárosait, külső negyedeit. De hiába. Gyárkürtők (kémények), tűzfalak, kerítések s egyszerre -y— hangárba bújtunk, megálltunk. Nem hihettem, csak az utcára lépve vettem észre, hogy Budapest nyüzsgő szívében, a Körúton illók; jobbra tőlem a forgatagos Berlini (Marx) tér, a Lipót (Istvá\i) körút s a budai hegyek házakkal megszórt panorámája. . . Vidéki ember sohase lát nagy embertömeget; a „sokaságot'', „népet" a pesti „utcát", a tömeg „áradását", „hömpölygését" az újságokban, képeslapokban látottakból próbáltam elképzelni: de embereknek ezt a végtelen, egy percre se szünetelő, folyton változó, felújuló, nem tudni honnan s hová, forrástalan és céltalan, oda-vissza mozgó számtalanságát meg se álmodhattam: az álom is csak elképzelés. Mi lehetek én, az egy ember, s mivé leszek itt? tgy pont'a végeszakadatlan sorban, egy szám a számtalanságban; valahol ide-oda futkosó pontocska, amely nem találja helyét az észbontó kuszaságban, egy sóhajtás, születése előtt megsemmisült akarás, amelyet senki se hall meg, egy betűcske, amely nem kap hangot, a szüntelen ricsajban, villamosok, kocsik és társzekerek pergésében, dobolásában, rikkancsok, kikiáltók, utcai árusok ordításában .. . * De nem vagyok egyedül idegen ebben a Bakonyban. A várótermekben, a pályaudvar körüli járdákon, csomagjaikon ülve, erdélyi menekültek várják az isten-segítséget. A járókelők sem egészen idegenek: az elkopott békebeli civilruhák, a sok gyűrött csukaszürke katonaruha, a bakancsbőr- meg hamisbőr-lábbelik nem különböztek erdélyi testvéreiktől. A rikkancsok — éppoly szellemesek: „Itt a szenzációs reggeli hadijelentés! Nyugaton minden változatlarJ" „Itt a friss mai Hőfer! Győzelmesen vonulunk vissza a Hargita felé! Itt az igazi Konrád, nem kávéházi!" Ismerős útitársam is van, brassói fiú, Grünfela Béla műegyetemista. A váradi állomáson találkoztam össze vele véleüenül. Barátomnak, sőt rokonomnak is nevezhetem: Berci bátyám, aki mint lábadozó, szabadságolt tartalékos hadnagy, Brassóban könyvelősködött, ennek a Bélának Hilda nevű nővérét nemrég jegyezte el; úri gyerek, apja nagy nyomdatulajdonos, a legnagyobb erdélyi lapnak, a Brassói Lapoknak kiadója, kormánypárti nagy-magyar hazafi, de ennek a Bélának mindehhez annyi köze sincs, mint nekem, apja lapját sohse olvassa és köpik mindenféle politikára. Ő is családtól elszakadtan, csomag és 16