Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - dr. Lukács Tibor: Korunk házassága

azt, amit a háztartásbeli asszony gazdasági kiszolgáltatottságában esetleg kénytelen volt. Itt kell megemlíteni, hogy a felbontott házasságoknak csak i/io-e volt olyan, amelyeknél a válás oka már a házasságkötéskor is fennállott; a válásra vezető okok 9/10-e a házasság folyamán jött létre. Ez azért lehetséges, mert a házasság nem sorsszerű adottság, nem elrendeltetés, amelynek tartalma eleve adott, hanem két ember közötti kapcsolat, és mint ilyen, nem lehet tartalmában több, mint amivé teszik. A házasság nem lehet más, nem lehet nemesebb és értékesebb, mint az abban élők. Tény az is, hogy a házasságok felbontásának elsődleges oka az esetek 60—70%-ban a férfinél jelentkezik: az eseteknek több mint 2/3 részében elsősorban a férj tehet a házasság feldúlásáról. Akik a nők munkábaállását, a nők társadalmi elhelyezkedését, egyenjogúsítását és felemelkedését „okolják" a házasság mai „válságáért", azoknak a felszínt érintve igazuk van. A házassági bontóperek tanúsága szerint a férjek magatartása nem rosszabb, mint volt, de a feleségek — ismert okokból — nem tűrnek már annyit, mint korábban. Melyik kérdésfeltevés illik azonban hozzánk ? Az, hogy megkérdezzük a feleségtől: miért nem tűr tovább? Vagy az, hogy megkérdezzük a férjtől: mikor veszi tudomásul a fejlődést a házasságban, a feleség korábbi állapotának megszűnését? Itt kell szétoszlatnom egy eléggé elterjedt, de téves hiedelmet. Kétségtelen, hogy az elhidegülés, a szexuális megnemértés és a harmadik személlyel való kapcsolat létesítésében a nők szerepelnek viszonylag nagyobb aránnyal. A hamis vélemény szerint a nők munkahelyükön kerülnek kapcsolatba harmadik személlyel, tehát elhelyezkedésük ezért is káros. A házassági perek tapasztalatai viszont bizonyítják, hogy a munkahelyen kialakult szerelmi kapcsolatok a válások alig 4%-át okozzák. Ezen belül viszont a férfiak kezdenek valamivel magasabb arányban viszonyt a munkahelyen, mint a nők. Érdekes az is, hogy a perek tanúsága szerint az elhidegülés a nem-dolgozó feleségeknél viszonylag több válást okoz, mint a dolgozóknál; a szerelmi kapcsolat létesítésénél pedig a dolgozó nők alig szerepelnek nagyobb arányszámmal, mint az eltartott feleségek. Egyébként is az tapasztalható, hogy az elhidegülés, a szexuális megnemértés és a szerelmi kapcsolat létesítése harmadik személlyel: szorosan összefügg; a szerelmi kapcsolat létesítése rendszerint az elhidegülés betetőzése. Az elhidegülés nagyobb számban a nőknél következik be és ez ismét számos mozzanatra vezethető vissza. Ilyen mozzanat az, hogy a férfiak többsége tudomásul vette, sőt, a nagyobb jövedelem miatt örül is annak, ha a felesége dolgozik. De természetesnek tartja, sőt, elvárja, hogy a termelő munkában résztvevő felesége egyedül lássa el a háztartást és a gyermekneveléssel együtt járó teendőket. A terheknek ilyen „megosztása" az egyre öntudatosodó és társadalmi értékével tisztában levő feleségben olyan visszahatást válthat ki, amely önmagában is elegendő alapul szolgálhat az elhidegülésre. Az asszony túlzott megterhelése ingerlékenységet, idegességet eredményez. A fellépő fáradtság miatt elhanyagol egyes teendőket, amit a férj kifogásol. A túlterhelt, ingerlékeny feleség az igazságtalanságot, a visszásságot látva érzelmileg is elhidegül, mert férjében többé nem az eltartót, a parancsolót látja, hanem megértő és segítő társat keres és éppen ezt hiányolja benne. Amíg tehát a háztartás iparrá v álása nem hoz a jelenleginél hatásosabb eredményeket, addig a kereső nőnek a háztartásban való teljes magárahagyása morálisan elítélendő és — a házassági bontóperek tanúsága szerint — azt a feleség előbb-utóbb el is ítéli. Elhamarkodott vélemények a fiatalkorú házasokról Érdemes megvizsgálni a felbontott és érvénytelenített házasságok időtartamát és a gyermekek számát is. A 7003 perben a házasság időtartama mindössze 334 esetben, tehát a perek 4,7%-ban volt 1 éven aluli. Társadalmi rendszerünkben a fiatalok jelentős része megfelelő jövedelemmel rendelkezik ahhoz, hogy házasságra lépjen; a 23—24 éves férfiak és a 18—20 éves korú nők szerepelnek a legnagyobb számban az összes házasságra lépők között. Ennek a jelenségnek számos előnye van. Elhamarkodottan ítélnek, akik erre vezetik vissza a válások számának növekedését. Hiszen a felbontott házasságok 11,2%-a 20 éven felüli időtartamú házasság volt! A fiatal korban kötött házasság nem szükségképpen azonos a meggondolatlanul kötött házassággal; viszont néhány mozzanatra fel kell hívni a figyelmet. A fiatalok érzelmi ingadozása erősebb; a hoszszabb távollétet (katonai szolgálat, tanulmányok, vagy munkahely miatti távollét stb.) kevésbé viselik el. Ennél is fontosabb az a tapasztalat, hogy a házasság a fiataloknál nem egyszer az előzetes nemi kapcsolat legalizálása céljából jön létre. Ennek a jelenségnek mind szexuáletikai, mind szexuálpedagógiai vonatkozásaira figyelmet kellene fordítanunk, mert a tények a való helyzet és a konvencionális erkölcsi felfogás küzdelmét bizonyítják. A fiatalokkal kapcsolatban kell megemlékeznünk a lakásproblémákról is. Egyes vélemények szerint a lakáshiány a válások legfőbb oka. Anélkül, hogy a lakáskérdés jelentőségét lebecsülném, megemlítem, hogy a lakáshiány úgyszólván a világ valamennyi fejlett, vagy fejlődő országában igen nagy probléma, a válások alakulása ennek ellenére erősen eltérő. Ezért a lakáskérdés megoldatlanságát a házasságok megromlása legfőbb okának nem tekinthetjük. A lakáshiány, az albérlet, társbérlet, a szülőkkel való együttlakás rendszerint áttételesen érezteti hatását, mert a bensőséges együttéléshez nem teremt nyugodt környezetet. Ezek a körülmények különösen a fiatalokra károsak, mert a rövid ideje fennálló ismeretség, a rövid együttélés bensőséges kapcsolatot még nem alakíthatott ki, nincs tehát olyan előzmény, olyan intenzitású közös élményanyag, amiből a házasság — a meglevő nehézségek ellenére is — táplálkozhatna. Mi jobb a gyermeknek? Az 1967-ben felbontott házasságok 46,5 %-ából nem született gyermek; három, vagy ennél több gyermek viszont csak 4,2%-ából származott. A gyermekes házasok válása elsősorban a gyermekekre jelent súlyos megrázkódtatást. Ennek ellenére gyakran megállapítható, hogy a gyermekek érdeke is a házasság felbontását indokolja: az iszákos, durva, erkölcstelen életet élő házastárs károsabb hatással van fejlődésükre, mint ha az egyik szülő egyedül, de kiegyensúlyozottabb körülmények között neveli őket. Az adatok viszont azt bizonyítják, hogy a születésszabályozás a családtervezés érdekeit szolgálja és ezen az alapon helyes és szükséges. A tudatosság e vonatkozásban is jelentős fejlődést hoz, mert a születő gyermek többé nem a véletlen, hanem az önkéntes akaraton alapuló felelősségteljes emberi magatartás következménye. Az önként vállalt anyaság és apaság előmozdítja az emberek boldogságát és egészen mássá teszi az akart, a várt gyermek helyzetét a családban. A házasság intézményének csődje? Negatív vagy pozitív jelenségnek tekinthetjük-e a válásokat? Különösen azok számának megszaporodását? Egy könyvben olvastam : „Ha a szerencsétlen házasságok és válások rendkívül nagy számát látjuk, azt kell mondanunk, hogy a mai házasság csődbe jutott. De azért inégsem vethetjük el a házasság intézményét, mert jobbat nem tudunk helyette ajánlani." Először is nem igaz, hogy a válások nagy száma „csődre" utalna. Igaz, hogy országosan évente 20—21 000 házasságot bontanak fel bíróságaink, de 5 millió ember él házasságban és évente 85—90000 új házasságot kötnek. Budapesten a már többször említett 1967. évi 7003 házassági perben a férjek 21,8%-a volt előzőleg elvált és a feleségeknél ez az arányszám 18,1% volt. Az emberek tehát nem a házasságtól menekülnek, hanem attól a házasságtól, amiben élnek. Az viszont igaz, hogy a jelenség egyfajta házasság számára kétségtelenül csődöt jelent. Nem igaz, hogy azért nem vethetjük el a házasság intézményét, mert jobbat nem tudunk helyette ajánlani. Tudunk jobbat „ajánlani" és ezt a jobbat éppen az új viszonyok alakítják. A válásokat, különösen azok magas számát senki sem fogadhatja örömmel, mert igen sok egyéni tragédia húzódik meg a számok mögött, a házasságbontás pedig sok esetben családbontást is jelent. Viszont csak az bomlik, aminek bomlania kell. Ha némely kötelék felbomlik — többek között éppen a nő gazdasági és társadalmi felszabadulásának, a gazdasági és pszichikai kényszer megszűnésének, a kulturális felemelkedésnek, az erkölcsi igényesség növekedésének a következtében — akkor ezt a jelenséget a fejlődés természetes velejárójának tekintjük. Jogrendszerünk nem bízza persze az egyes emberre ezt a kérdést: csak azoknak a házasságoknak a felbontására van törvényes lehetőség, amelyek társadalmilag értéktelenekké váltak. Ezt a bomlási folyamatot azonban társadalmi folyamatként szemlélve nem szabad tragédiának bélyegeznünk. A házasság is az élet egyik formája. Biztonságot kerestek benne, oázisra, a nyugalom szigetére áhítozva kötötték egykor. A házasság azonban nem kikötő, nem oázis, nem rendeltetés, nem Sors, nem a férfiélet háttere és nem a női lét tartalma. Napjainkban a házasság tartalmának forradalma folyik.