Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Címlapon: A Kígyó utca (Szelényi Károly felvétele)

jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a városba érkezők első benyomásai a lehető legkedvezőbbek legyenek. Bárhová utazunk, elsősorban abból ítélünk, ami a vasútról, hajóról kilépve először a szemünkbe ötlik. A régi városokban ezek az érkezési impressziók legfeljebb a vasúti pályaudvarok előtti térségre vonatkozhattak, hiszen a ma már jelentős méreteket öltő autósforgalom fogadására a múlt századbeli városrendező még nem gondolhatott. Teljesen új problémákat vet fel a légiközlekedés rohamos elterjedése is, hiszen az sem mindegy, hogy a repülőgépről letekintő utas hogyan látja városainkat, milyen látványossággal fogadjuk őt. Városterveink, városújító tanulmányaink során mind nagyobb szerepet játszanak a légifelvételek; modelljeinket felülről, a magasból szemléljük, fényképezzük, mert a földi szempontokból nyert városképekkel mindinkább egyenrangúvá lesznek a magasból nyert vizuális élmények is. A budapesti Keleti pályaudvarra érkező vendégünk az épület főhomlokzatán kilépve a város egyik legfontosabb üzleti útvonalának látványát kapja, melynek hossztengelyében az Erzsébet-híd és a Gellérthegy zárja le a kompozíciót. Ennek a várostengelynek modern eszközökkel való hangsúlyozása az éjszakai városképben már megvalósulóban van — azonban a jelenleginél nagyobb bőkezűséggel, az útvonal térfalait is nagyfényerejű elgondolásokkal, plasztikus kompozíciókkal kellene kialakítani. A többi budapesti pályaudvar fogadó-terei jellegtelenek, itt még sok a tennivaló. Ugyancsak megoldandó lesz a hajón északról vagy délről a fővárosba érkezők elé táruló éjszakai városkép témája is. Jelenleg sem fényerőben, sem kompozícióban nem méltó ez a látvány ahhoz a földrajzi adottsághoz, melyet Budapest a Duna-tájban betölt. Az eljövendő évek feladata lesz, hogy a rendelkezésre álló technikai lehetőségek optimális felhasználásával kidolgozza és megvalósítsa a budapestiek régi vágyát, a fővárosi Duna-part esti felragyogtatását. Vannak szerencsésebb városok, ahol az érkező utas a vasúti kocsiból kilépve, azonnal sodróhatású élmény szuggesztiója alá kerül. Ilyen város például Stockholm, ahol a pályaudvar a Mälar-öböl partján van — innét jól látszik az öböl túlsó oldalán a város egyik legszebb épülete, az Östberg-tervezte városháza hatalmas, tornyos tömbje. Este a városháza túlsó, partfelőli oldalát fényárlámpák világítják meg, a pályaudvar felőli oldala azonban sötét, itt csak néhány kis ablaknyílás fénye látszik. Az épület és a torony hatalmas árnyképe rárajzolódik a mögötte szikrázó, fényben úszó városközpontra, melyből magasan kiemelkedik a Hötorget öt, huszonhatemeletes, hasábalakú toronyháza. Nappal is, éjjel is irigylésre méltó, csodálatos látvány! Törekedni kellene arra nálunk is, hogy legalább néhány ilyen, magasszínvonalú, a legkisebb részletekig kidolgozott, nagyhatású fény-kompozíció várja a vendéget és gyönyörködtesse a város polgárait. Tanulnunk kellene a belgáktól, akik a brüsszeli Grand Place, a városház előtti híres tér világítási effektusaiból valóságos fényszínjátékot állítottak össze, melyet minden este lejátszanak. A parádé óraütéssel, kilenc órakor indul. A kezdetben csak derengő világosság egyre fokozódik, mindig több részlet kap koncentrált erős fényt, egymás után lesznek láthatók a műemléki épületek gyönyörű részletei, a pompás faragványokkal ékes céh-házak homlokzatainak játékos ornamentikája. Majd felragyog a városháza gótikus tornya, és mintegy varázsütésre, fénybe borulnak árkádjai, sarokfiáiéi, hatalmas tetőzete. A következő ütemben már a négyszögű tér minden oldala fényárban úszik, a tér közepén, kerti székekben helyetfoglaló közönség azt sem tudja, merre nézzen. Egy teljes órán át tart a spektákulum, azután, újabb hangos óraütésre, minden egyszerre kialszik, csak a régi gázlámpákra emlékeztető kerti lámpák szelíd fénye világítja meg a lassan elcsöndesülő hatalmas teret és az ismét sötétbe burkolódzó épületek lábazatait. Hasonló fényünnepek nálunk is megvalósíthatók. Létrejöttük idegenforgalmi szempontból is kívánatos lenne, de jelentős kulturális szerepük is volna, mert tudatosítanák bennünk városaink építészeti, városképi értékeit — újjávarázsolnák számunkra a talán már túlságosan megszokott, elszürkült környezetet. Az éjszaka csodálatos fényei melegséggel, meghittséggel telítik utcáinkat, házainkat — ezáltal még inkább szívünkhöz nő a város, ahol élünk, ahol élni szeretünk. A városkép és így az éjszakai városkép is — nem statikus műfaj. Hatásába belekapcsolódik a negyedik dimenzió, az idő is. Sétálva, járás vagy kocsizás közben kapjuk az impreszsziókat, amelyek egymást kiegészítik — fokozzák vagy csendesítik a látványt, eseüeg ritmust, dinamikát visznek bele. A városkép sohasem befejezett, tükrözi az élet mozgásait, magába szívja, feldolgozza az új technikai ötleteket, de híven őrzi a benne élt nemzedékek gondolatait is. Valahogyan az az érzésünk, hogy a nappali városkép mindig egy kicsit inkább a tegnap gyűjteménye — az esti, az éjszakai város pedig inkább a holnap céljai, vágyai felé hangol fel bennünket. Ünnepi tűzijáték záróakkordja az Erzsébet-hidon (Ata Kandó felvétele)