Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Illés Béla: Képek

Illés Béla Képek A kislány, akinek a cikket diktálom, azt akarja, hogy magamról írjak. Az ember — százból kilencvenkilenc és fél — szeret magáról beszélni. Én nagyon szeretek. De mikor a fényképeket láttam — egy 46 éves fiatalember fényképe a frontról és egy 74. évében levő beteg öregúr — hát ahhoz nincs kedvem, hogy ezekről írjak. Valahogy másképpen oldom meg a kérdést. Azokról a fényképekről és szoborról fogok szólani, amelyek szobámat díszítik. Képek Leninről, Kun Béláról, szobor Gorkijról, kép Münnich Ferencről, Mikszáth Kálmánról és — egy üres keret. Ebben Jász Dezső képe volt, amit jó esztendő előtt 1 hétre kölcsönkértek, valami kiállítás céljából. Nem kaptam vissza. Igen, még valamiről megfeledkeztem: Uitz Béla és Ferenczy Béni képeiről — Illés Béláról. Lenin. Személyesen nem ismenem. A ravatalon láttam. A százezrek között, akik a ravatal előtt elvonultak, ott voltam én is. Felejthetetlen élmény. Pedig akkor félig sem tudtam, hogy mit jelent Lenin. Aztán megismertem a Szovjetuniót és megismertem egy tucat európai országot. Megtanultam Lenin soksok könyvét. Most már talán tudom, mit jelent Lenin. Kun Béla. 1919-ben ismertem meg. Mikor a június 24-i harcban megsérültem, meglátogatott az újpesti Károlyi Kórházban. — Majd ha fölkel, jöjjön el hozzám, majd beszélünk a munkájáról. Remélem, egy hónap múlva találkozunk. Négy év múlva találkoztam vele, Moszkvában. Nagyon sokat tanultam tőle, sokszor szidott, néha még dicsért is, ha csak egy pár egyszerű szót mondott, vagy amikor meghívott szalonnapirításra, mindig éreztem, hogy igazi nagy ember. Maxim Gorkij. Többször figyelmeztetett arra, hogy könynyelműen írok, másképpen kell. Münnich Ferenc. 1919 óta ismerem, 1920 óta voltunk barátok: együtt dolgoztunk Kárpát-Ukrajnában és segítettünk a partizánmozgalmat életre hívni, a szovjetek ellen harcoló lengyel hadsereg háta mögött. Ezelőtt két éve egymás melletti betegszobában feküdtünk a kórházban, őt tolókocsin mozgatták, azon jött be mindig hozzám reggel és este. Meg kellene írni, és ha lesz hozzá erőm, meg fogom írni, mikre tanított a beteg Münnich. Mikszáth Kálmán. Évenként egyszer elolvasom az 50 kötetes Összegyűjtött Munkáit. Nagyonnagyon sokat tanultam tőle. És .. . mikor 1945-ben az volt az „álláspont", hogy Jókait és Mikszáthot nem kell kiadni, én jelentést tettem erről Vorosilov marsallnak, és megmondtam, hogy mit jelent, ha Jókait és Mikszáthot mellőzik. Vorosilov rámrivallt: — Biztosan barátairól van szó és Maga intrikál! Fölírtam a két nevet. — Nagyon kérem Vorosilov elvtársat, érdeklődjék két „barátom" iránt. Tíz nap múlva Vorosilov megkérte az idevágó urakat, hogy Jókait és Mikszáthot tömegkiadásban adják ki. — Természetesen — hangzott a válasz. Vorosilov ugyanis Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt. Uitz Béláról és Ferenczy Béniről az ők alkotta képek beszélnek. Két kép hiányzik, amelyek nagyon izgatnak és amelyek nagyon hiányoznak: Petőfi és Ady. Mikor gimnazista voltam, úgy 57—58 év előtt, meg akartam az egész Petőfit könyv nélkül („kívülről") tanulni. Nem sikerült. Mindenestől csak százegynéhány versét tudtam. Adyval ugyanígy jártam, egyetemi hallgató koromban. Egyszer volt szerencsém találkozni és beszélgetni vele. Többször olvastam azóta: „Ady segítségével jutott be a Nyugat folyóiratba..." Egy üres képkeret: Jász Dezső. 1920 óta vagyunk barátok, 1921-ben szóról szóra megmentette az életemet. Mikor Csehszlovákiából ki akartak toloncolni Horthy-Magyarországra — intézkedett. Az utolsó pillanatban egy csomó kommunista képviselő és városi tanácsos interveniált értem. Jász ezt mindig letagadja. Azért, azt hiszem, ő is büszke az ilyen „apróságokra", ő, aki bátran, hősiesen végigverekedte Európa egy hosszú sor szabadságharcát. Nos, egyelőre ennyit. Majd legközelebb magamról fogok beszélni, amit szeretek, nagyon szeretek. Révész Tamás felvételei Illés Béla 1941. decemberében, a moszkvai Ezüsterdöben 35