Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Bernáth László: Budapesti Művészeti Hetek

Művészeti Hetek A fiatal Katona |ózsefről jegyezték fel a következő történetet (,,A régi Pest—Budán" című kis füzetben jelent meg). Akkor még nem írta meg a Bánk bánt, itt élt Pesten, sokat kószált, szállása sem volt, így megkérte a Rondella ügyelőjét, bizonyos Fehér nevűt, hogy az éjjel ott alhasson az épületben. Fehér ebbe szívesen beleegyezett, s Katonának ott vetett ágyat a színpadon. Dideregve feküdtek egymás mellett, de nem tudtak elaludni. Ekkor Katona megszólalt: — Te, Fehér! Nem csoda, hogy majd megfagyunk, hiszen most veszem észre, hogy az erdő kulisszáiban fekszünk. — No, c'<kor ereszd le a ritter-szálát (lovagszobát) — válaszolta Fenér —, majd meglátod, hogy mindjárt melegebb lesz. S hogy akkoriban a színészgázsik szegényességén miként próbáltak segíteni, azt nagyon mulatságos számlák igazolják, amelyek az „akciópénzt" kiutalták ilyen címeken: repülésért a darabban, egyforint, ugrás a falról, egy forint, pofonért, rúgásért a színpadon, 0,34 forint, egy áriáért egy forint. A fizetést kiegészítő számlát a következő szöveggel nyugtázták: egy rúgásért, köszönettel felvettem 34 fillért. Mi köze van a rúgásnak és a színpadon didergő Katonának a Budapesti Művészeti Hetekhez? Remélhetőleg, sikerül kideríteni, hogy van valami kapcsolat. Például az a nem elhanyagolható esemény, hogy a Budapesti Művészeti Hetek alkalmából Hont Ferenc kiállítást nyitott meg Színház Pest—Budán címmel. Van azonban ennél fontosabb oka is annak, hogy a régi dolgok — nem akarom mondani: lomok — között keresgéljünk. Minden, ami új, még ha szakítani is akar a régivel, keres-kutat a múltban, hogy az azonos törekvések közös gyökereit, támasztékát is megtalálja. Nem lehet ez másképpen egy ilyen nehezen körbejárható, rendszert, eszmét kívánó újdonsággal sem, mint amilyen a Budapesti Művészeti Hetek harmadévébe lépő, tehát a csecsemőkort éppen odahagyó műsorfüzére. (Már-már fesztivált mondanánk, de a szó annyira devalválódott, hogy okkaljoggal kerüljük ezt a díszes „skatulyát".) Meg kellene hát keresni, hogy fővárosunk múltjában milyen okos, szép kezdemények, vagy legalább vágyak, álmok szerettek volna valóra válni, amelyeknek kiteljesítése a mi lehetőségeink között ránk várna. Lehet, hogy a kutatás volt felületes, de tény az, hogy a múlt nem kínál olyan javaslatot, amely méltó ihletője lehetne Budapest mostani kulturális ünnepségsorozatának. Még olyan hagyomány sem él a fővárosban, mint amilyent Szeged teremtett a két világháború között. Szervező gondolatot, vagy mondjuk a pontosság kedvéért így: koncepciót máshol kell tehát keresni. Példa annyi van, hogy felsorolni is nehéz. Itt van mindjárt a szomszédos Bécs ünnepi heteivel, amelynek gerince a Theater an der Wien programja, ez pedig minden évben más-más jelszó jegyében áll össze. Egyszer a Duna-menti népek művészete, máskor — mint például idén — Európa komédiásai a jelszó, amelyhez aztán a műveket, együtteseket hazulról és külföldről összeválogatják. Ehhez csatlakoznak bizonyos koncertciklusok, de minden más már eléggé esetleges: tulajdonképpen a szokásos bécsi művészeti naptár ez, a művészeti hetek jelvényével feldíszítve. Aztán, még mindig Ausztriában maradva, ott van Salzburg, amelynek ünnepségei 300 éves múltra tekinthetnek vissza. Salzburg Janus ar:át Mozart határozza meg és Reinhardt, aki a játékokat felújította. A műfajok közül a zene dominál, s mai képét Karajan egyénisége formálja-Bayreuth Wagnerre emlékezik, Verona Verdire, a zenét népünnepéllyel kapcsolva egybe. A norvég Bergen Grieg, Ibsen és Észak kultúrájának reprezentánsa. Hollandiában. Belgiumban a fesztivál nem egy-egy városé, hanem az egész országé. A Baltiállamok kórusfesztiváljainak nagy pillanatai, mikor 20—30 ezer ember együtt énekel. Darmstadt, Varsó, Zágráb, Velence a modern művészeti — elsősorban zenei —törekvéseknek óhajt ünnepi nyilvánosságot teremteni. A Leningrádi Fehér Éjszakák és a Moszkvai Csillagok az opera, a balett és a koncertpódium különlegességeit kínálják. A Krakkói Napok javát a színház, méghozzá a népszínház lengyel múltjának értékei képviselik. Az érdeklődőt a bőség máris zavarhatja, pedig ez a felsorolás még csak Európára, s jobbára annak is középső fertályára figyel. Ám nem valószínű, hogy a további példáktól okosabbak lennénk. Csak egy derül ki bizonyosan: nekünk itt, Budapesten is meg kell keresnünk, miért és minek a jegyében szervezzünk, rendezzünk Művészeti Heteket, mert csak a divat kedvéért, azért, mert máshol is van ilyen — igazán felesleges lenne. Más városok példája legfeljebb arra inspirálhat, hogy ahol igazán jeles eredmények születtek, ahol rangos megbecsülés övezi az ilyen ünnepségeket, ott mindig megtalálták a nemzeti kultúra hagyományainak és legfrissebb produktumainak kapcsolatát. Utánozni tehát nem lenne jó másban, csak ebben a közös elvi tapasztalatban. Három év, persze, nem idő ilyen határozott arcél kialakításához, de már nem is elhanyagolható tanulságokkal szolgál. Az első alkalommal a bábák — a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága külön kis intézményt állított fel a szabadtéri műsorok és a Művészeti Hetek szervezésére, irányítására, lebonyolítására — természetes mozdulattal nyúltak ahhoz, ami már megvolt: a Budapesti Zenei Hetekhez. Ez az őszi zenei évadot bevezető, sűrített, neves vendégekkel gazdag koncertsorozat és az ezzel egyidőben folyó zenei versenyek képezték az elsőízben megrendezett Budapesti Művészeti Hetek magját. Valljuk meg, majdnem minden más rendezvény inkább a nevet kapta csak. A második esztendő már változásokat hozott, s ekkor fogalmazódott meg az a koncepció, hogy itt ,,hangsúlyos évadkezdésről" van szó. Vége a nyárnak, az emberek érdeklődése ismét fokozottabban fordul a művészetek felé: nyújtsuk hát a legjobbat, a legtöbbet, amit a magyar művészek — és a meghívott külföldi vendégek — egy-egy műfajban adhatnak. Legyen ez a főváros színpadjainak, kiállítás- és hangversenytermeinek, filmszínházainak és előadói pódiumainak együttes nyitánya, amely funkciójához híven előrejelzést ad az egész évad ígéretéről. Az idei Művészeti Hetek programja már többet adott, mint amit a tavalyihoz hasonló, talán túlságosan is szerény koncepció ígért. Nem nehéz felfedezni a törekvést, amely a magyar művek bemutatását helyezi a programsorozat előterébe. A koncerteken tucatnál több új magyar zenemű hangzott fel, s egy új magyar kamaraegyüttes is bemutatkozott. A magyar operák hete kiemelkedő eseménye: Szokolay Sándor Ham/et-jének ősbemutatója! (Mivel a bemutatóra lapzártánk után került sor, az új magyar opera méltatására következő számunkban visszatérünk. A szerk.) A magyar drámák hete négy eredeti bemutatóval gazdagította a programot. A filmművészet is produkált egy eredeti bemutatót: Zolnay Pál Próféta voltál, szívem című filmjét. A képzőművészet barátai pedig Kilencek címmel láthatják a már tizennégyre szaporodott fiatal, újat akaró festők, szobrászok, grafikusok, iparművészek kiállítását. S a legfrissebb, az ünnepi alkalommal bemutatkozó szerzők mellett olyan nevek fémjelzik a magyar művészet legnemesebb hagyományait, mint Bartók, Kodály, Medgyessy Ferenc vagy Uitz Béla. Ehhez a „magyar vonalhoz" csatlakoznak a vendégművészek s együttesek, a Deutsche Staatsopertől a La Maitrise francia leánykórusig, a karmesterekig, a Karenina Anna filmbemutatójáig vagy a velencei grafikák kiállításáig. Valamivel egyénibb arca van hát a Budapesti Művészeti Heteknek, mintsem hogy csak hangsúlyos évadkezdésnek tekintsük. Tulajdonképpen nem is lehet mást javasolni, mint azt, hogy ezen a megkezdett csapáson nagyobb eltökéltséggel, nagyobb öntudattal haladjunk. Jelenti ez mindenekelőtt a magyar kultúra kezdeteinek, régmúltjának tudatosabb vállalását. Utóvégre a római pápa irigyelte Mátyás kórusát, és Monteverdi Esztergomba járt komponálni. S ha sok minden eltűnt is azóta, bizonyára több emléke van a reneszánsz magyar kultúrának, mint amennyit felszívtunk már eleven művészetünk vérkeringésébe. A Várban rendezett nyári Zenélő Udvar példája jelzi leginkább, merre lehetne keresni — s leginkább találni is —, hogy a műhelyekből kikerült legfrissebb alkotások és legrégibb értékeink egyszerre kerüljenek a közönség elé. S jó lenne, ha a külföldi vendégek programja is azt a nemzetközi hátteret képviselné, amely igazi dimenzióiban mutatná régi értékeinket, s a maiakat is. Emlékezzünk MS mester és a régi magyar képzőművészet párizsi felfedeztetésérfe a közelmúltban. Ne féljünk a szótól: az értékeken túl, az ilyenfajta kuriozitásokra is szükség lenne — nemcsak a képzőművészetekben —, hogy ez az őszi program méltóképpen reprezentálhassa a magyar kultúrát a hazai és remélhetőleg szaporodó számú külföldi vendégeink előtt. Ehhez viszont a művészettel kereskedő vállalatok nagyobb üzleti rugalmasságára és kockázatvállalására is szükség lenne, mert ennél nagyobb reklám-lehetőségeket a művészeti élet ritkán tud tálcán nyújtani. (A Prágai Tavasz nem kis részben a Suprafon cég érdekei jegyében született.) Nos hát — kutatni a magyar művészet múltjában: ez lehet a következő teendő, hogy jövőre, a IV. Művészeti Hetek még egyénibb, csak nálunk, csak Budapesten található jellegzetességekkel gazdagodjék. Bernáth László