Budapest, 1968. (6. évfolyam)
11. szám november - Kovács Judit: Az élettárs
— A gyűlés végén, aki egyetértett a párt létrehozásával az feltartotta a kezét. Én nem jelentkeztem. Kun Béla észrevette ezt, és otthon kérdőre vont. „Látom, mégsem akar velem dolgozni." De akarok, mondtam, csak a pártba nem lépek be, „mint feleség", hanem csak akkor, ha magam kiérdemeltem. Ő rámhagyta, tudta, milyen makacs vagyok. A pártalakítás után Kun Bélát kétszer akarták meggyilkolni. Az emlékezet azonban nem a rettegésre kapcsol, hanem a nagy reménykedésre, a boldog várakozásra, ahogy készültek a forradalomra. — Azt híresztelték, hogy felakasztják a bebörtönzött kommunistákat, vagy kiadják az antantnak és családjukkal együtt a francia gyarmatokra szállítják őket. De én egy percig sem gondoltam erre. Mi asszonyok mindennap kijártunk a 28-as villamossal a fogházba. De nem sírva, gyászosan, inkább vidáman, nevetgélve, mint aki kirándulásra megy. S ők, a rabok, szintén jókedvűek voltak, úgy dolgoztak, mintha a Visegrádi utcában volnának; Kun Béla onnan irányította a pártot, utasításokat adott és engem is ellátott megbízatásokkal. A börtönben született meg a két munkáspárt egyesülésének az okirata is, és a rabok, mint a Tanácsköztársaság vezetői léptek ki a cellából. A Tanácsköztársaságnak csak tavasza volt, a nyár végét már nem érte meg. És mégis, mennyit adott! A sok törvény, intézkedés, az összekuszált szálak kibogozása, a vita, a harc és a háborúskodás szinte el sem fér az időben. Akik végigküzdötték, megsokszorozták önmagukat. Fegyverropogás közben hallgatni szoktak a múzsák. Ezúttal nem hallgattak. Kun Béláné a Közoktatásügyi Népbiztosság Zeneművészeti és Színházi Osztályán dolgozott. Az osztály vezetője Reinitz Béla volt. Reinitz jelentette a zenét, az otthont — Kolozsvárt — és Adyt. — Kun Bélának gimnazista korában egy ideig Ady volt a házitanítója. A dolgozószobája falát az ő dedikált fényképe és egy Cezanne-reprodukció ékítette. Reinitz, amikor Kolozsvárott felfigyelt Gál Irénre, így kérdezősködött felőle: „Ki ez a lány ? Ahol ő van, ott mindig nevetni muszáj." — Örültem, hogy Reinitz mellett leszek, de egy kicsit féltem is tőle; azt mondták, kiabálás. Én meg nagyon érzékeny voltam, ha az apám rámszólt, elsírtam magam. Többen kérdezgették tőlem, hogy mért magázódunk Kun Bélával. Mert igy nem lehet gorombáskodni — feleltem. S az, aki nem bírta el a hangos szót, mennyi mindent elviselt. Internálótáborokat, emigrációt, és ami a legfájdalmasabb, a Kun Bélát ért rágalmakat. Hogy hol mindenütt járt, mi mindent cselekedett Kun Béla a Tanácsköztársaság alatt, azt a felesége akkor nem tudta követni. Életük legboldogabb korszakában napokig nem látták egymást, s akkor is csak egy mosolynyi időre találkoztak. De a bukás után sokszor felidézték hosszú beszélgetéseken a lázas napokat, töprengve, vitatkozva, értékelve és újraértékelve. S az asszony inkább a férje, mint a saját emlékeit őrizte meg. Sokat, éjszakákon át beszélgettek az első magyar proíetárforradalomrol és a Tanácsköztársaságról. Mert tudták, hogy az nem a vég volt, hanem a kezdet. Kun Béla m; ndig, mindent vállalt, vállalta a mások hibá: t is. Hű volt önmagához, hű volt a forradalomhoz, ő és élettársa a hűségben is egyek voltak.
