Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Szabadi Judit írása A „Nyolcak”-ról

Márffy Ödön: Fekvő akt II XX. század jelentős hazai művészcsoportja: a „Nyolcak" „becsben végignéztem Berény, Pór és Tihanyi kiállítását a Brüko szalonban és így, messze kitépve ezeket a fiúkat földjükből, a lármás és veszekedő Budapestből, betelepítve egy új bécsi galériába (melynek portáljából Berény Róbert ragyogó színű hímzései integetnek) még jobban megértettem, hogy mit jelent nekünk ez a három festő. Valamikor többen voltak, zárt, kicsi falanksz összeverődése képezte a magyar forradalmiságot; bátorságot értve ez alatt, a régi művészettől való elszakadást, azt a nagy elhatározást, hogy így lesz belőlük valami a magyar glóbuson. Hárommá fogyva szeretem őket makacsságukért és szeretem őket önmaguk értékeiért, amint hárman az egész magyar életet példázzák, hol sokan vannak az elindulok, nekilendülők, de kevesen a hosszan kitartók és megérkezettek" — írja Bölöni György a Nyugatban 1914 tavaszán, a széthullott Nyolcak-művészcsoport három tagjáról. Szavai úgy hangzanak, mintha nekrológot mondana. De még annak a melankóliának és rezignáltságnak az ellenére is, amely sorait áthatja, megsejtjük valami nagy képzőművészeti fordulat immár történelemmé vált s egyszersmind messzi kisugárzású létét, mely mögött határozott művészi program, igaz elhivatottság és elemi erejű teremtő ösztön húzódik meg. Mint ahogy ezek a vonások valóban jellemezték annak a nyolc művésznek (Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos) a tömörülését, akik 1909-ben Új képek c. kiállítással mutatkoztak be első ízben a közönségnek. A botrány és a siker kísérte útjukat: az 1911 áprilisában — ekkor veszik fel a Nyolcak nevet — megrendezett közös reprezentatív kiállítást, és 1912-es utolsó tárlatukat. Három rövid év — lényegében ennyi a nyolc festő közös története. Ez alatt erősen kétségessé tették a naturalizmus és az impresszionizmus további létjogosultságát, merész formai kísérleteikkel felkavarták a művészeti közéletet, felébresztették a sajtó érdeklődését, erősen hatottak a közízlésre. és mindent egybevetve olyan átéltséggel, olyan színvonalasan és tudatosan is újat akaró etikus elkötelezettséggel teremtették meg művészetüket. amelyhez foghatót csupán a Nyugat író- és költőnemzedéke produkált az irodalomban. Tárlataikon Ady Endre éppúgy megfordult, mint Bartók Bé'a, és leglelkesebb kritikushívük mindvégig Ady barátja, Bölöni György maradt. Ez az egymás törekvései iránti rokonszenv akkor is lenyűgöző dokumentuma a magyar művészeti életnek, ha Ady, Bartók és a Nyolcak olykor idegenül is állottak egymás alkotása előtt. Bár a Nyolcak története önmagában véve is tett és eredmény, jelentőségüket akkor érthetjük meg igazán, ha művészetüket is megismerjük, mégpedig úgy, hogy az egyéniséget is megérezzük mindegyikükben; azt a sokféleséget, ízlés- és vérmérsékletben eltérést, amely a nyugati művészethez való igényes igazodásuk, azonos formai törekvéseik és a polgári radikalizmus híveiként közös politikai meggyőződésük is megkülönböztette őket. Végül is éppen eredeti tehetségük és erős karakterük miatt váltak szét egymástól, hogy önállóan bontakoztathassák ki egyéni stílusukat. De a Nyolcak-korabeli kötelékek még sokáig nem szakadtak el teljesen, művészetről vallott felfogásuk és főként magatartásuk rokonsága újra egymáshoz sodorta őket a Tanácsköztársaság idején. Nem véletlen, hogy éppen közülük (és az aktivistákból) kerültek ki a Tanácsköztársaság művészeti vezetői, és egyben egy számukra új műfajban, a plakátban találtak formát annak a monumentális és közösségi jellegű művészetnek, amelyet annak idején a falképben csak sokkal elvontabban tudtak megvalósítani. Mi is volt hát a Nyolcak festészetének az az egyszerre megrökönyödést és megrendülést kiváltó újdonsága, amellyel szemben „közömbösen nem maradt senki"? Az Új képek kiállításának mottója — ,,A természet hívői vagyunk. Nem az iskolák látásával másoljuk, Értelemmel merítünk belőle" — alig sejtteti azt a nagymérvű stilizálást, a színeknek azt a vad lángolását, a kép szerkezetének szigorú logikáját és a'szögletessé egyszerűsített vagy síkokra tördelt formák agresszív keménységét, amely Kernstok fauve-os festményeit, Orbán és főként Czigány cézanne-i látásmódra valló puritán csendéleteit, Czóbel fekete kontúrok közé fogott intenzív színfoltjait, Pór Bertalan szecessziós ihletésű szimbolikus pannóit, Márffy konstruktív jellegű és fénnyel átszőtt portréit és tájképeit, Berény hol polgár-riogató, hol nemesen fanyar, majd lírai érzékenységű expresszív festményeit és Tihanyi dinamikus arcképeit jellemzi. Még ebből a nagyon sommázó felsorolásból is kitűnik, milyen sokféle hatás formálta a Nyolcak festészetét: Matisse éppúgy, mint Cézanne és a szecesszió legalább annyira, mint az expresszionizmus vagy a kubizmus, és kisebb mértékben a futurizmus. Természetesen, ezek a hatóerők nem egyszerre és nem mind a nyolc festőnél azonos mértékben működtek, és sohasem váltak külsődleges, epigon-módon alkalmazott stílusjegyekké. Ezek az idegen nevek és külföldi irányzatok inkább csak a Nyolcak választását jelzik, akik együtt tudtak lélegezni a legelevenebb, a legmodernebb művészettel. A csendélet, akt, portré, tájkép és a dekoratív hatású csoportos akt Párizsban „divatos" műfaját nemcsak megteremtették idehaza, hanem úgy igazították saját mondanivalójukhoz, hogy abban olyan remekművek születtek, mint Márffy Kosztolányiné arcképe, Czóbel szuverén térformálású Fiú kutyával c. műve, Berény és Tihanyi Önarcképe, Czigány költői szépségű Gyermektemetése, Kernstok a Fának támaszkodó fiú c. festménye vagy Pór Bertalan megrendítő proletár csoportképe: a Család. Ma már ezek a művek múzeumaink falán függenek, azt mondhatjuk róluk, hogy „klasszikusak". De ami ma is eleven, megújító hatású, az a Nyolcak csoportjának szellemisége. Keresték és felismerték a kor rendeltetését, és a kísérletezés folytonos kockázatát, az esetleges kiközösítés átkát vállalva, igyekeztek megtalálni azt a művészi formát, amely a legteljesebben felel meg a kornak, s amely által a legintenzívebben fejezhetik ki önmagukat. fgy vált mozgalmuk a magyar képzőművészet egyik legértékesebb hagyományává. Szabadi Judit