Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Bécs István: Mexico 1968

Párizs: a Pantin lakótelep távlati képe Perényi Imre könyvéről A KORSZERŰ VÁROS. Műszaki Könyvkiadó Alig van még egy fogalom, amely annyi dialektikus változáson ment volna át az idők folyamán, mint a korszerűség. Korszerű az, ami a mindenkori társadalmi és gazdasági adottságok által meghatározott optimális módon fejezi ki, valósítja meg vagy szolgálja azt a célt, aminek kielégítésére létrehozták. Ebből rögtön következik, hogy minden időben más a modern, más a korszerű. Ez a korszerű sokszor nem könnyen ismerhető fel. A megszokás, a hamisan értelmezett tradíciótisztelet sokszor sokáig útját állja az újnak. Az időszerűvé vált új, a korszerű gondolat ilyenkor csak kevesek által felismerve és propagálva, háttérbe szorul a fórumot elöntő, lármás nagyhangúsággal hirdetett, uralkodó eszmék mellett. Az emberiség egyik tragédiája, hogy a mában gyökeredző, a kor valóságát feltáró elgondolások csak holnap valósulhatnak meg. Amikor egy gondolatkör megérik arra, hogy diadalmasan betöltse hivatását, legyűrte az ellenvéleményeket — mindenki lelkesen elfogadja, propagálja, és talán meg is valósul belőle valami: addigra már veszítenek varázsukból az egykor forradalmian új megoldások. A jövőt kutató tekintetek már másfelé kalandoznak. Perényi Imre könyvéből is világosan kitűnik, hogy az elmúlt évezredek, évszázadok folyamán mindig más és más volt a modern, a korszerű város. A várost alapítói mindig az örökkévalóság számára építik. Ha nem volnának háborúk, földrengések — ha nem öntené el a lábainál elterülő településeket a hegyek lávája —, talán még ma is az évszázados, évezredes falak között élhetnénk. A városok örökkévalósága azonban antropomorf fogalom. Csak emberöltőkkel mérhető. Minden új nemzedék a saját maga megörökítésére törekszik, olyan falak között szeretne élni, melyek életeszméivel, életcéljával a legjobban harmonizálnak. Minden nemzedék épít és rombol, lazítja-bővíti az öröklött kereteket, új kompozíciókat gondol ki — új városokat alapít. A korszerűség és a divat állandó harcban állanak egymással. Perényi Imre új könyve nagyon megbízható kalauz elődeink urbanisztikai törekvéseit felmérő kirándulásainkban. Nagyon hasznos volna, ha megbarátkoznánk azzal a gondolattal, hogy a korszerűség nem a huszadik század találmánya. A görög-római táborváros, a középkori, a reneszánsz, a barokk városszerkezet mind modern, korszerű volt a maga korában. Mórus Tamás Utópiája, vagy a múlt században végrehajtott városrekonstrukciók éppen úgy lázba hozták a korabeli építészeket, éppen olyan szenvedélyes vitákat kavartak fel, mint Tony Garnier vagy Le Corbusier pampfletjei a mi századunk első évtizedeiben. Az újítás, a változtatás igénye akkor is, most is a ráció, a racionálisnak vélt város célkitűzése felé indult el. Az új technikai lehetőségek, a közlekedés addig soha nem tapasztalt fejlődése, a városi lakosság felduzzadása, a munkásosztály benyomulása a társad ilmi, politikai életbe — egyszerre kibírhatatlanná teszi a régi városfalakkal körülzárt, szűk utcákkal átszőtt városepidermiszt. Ahol megmozdul az ország társadalmi, politikai struktúrája — vele kell hogy mozduljon azok építészeti kerete is. Megszületnek a negalkuvás nélküli, új elgondolások. Garnier, Sant'Elia, Le Corbusier lelkes elszántsággal, fáradhatatlan ajitálókedvvel, sorozatosan vetítik a kortársak elé részletesen kidolgozott városterveiket. Ez a sorozat, annyi évtized után — még ma is folytatódik. Kiváló építészek, várostervezők ma is egymás után publikálják ma még fantasztikusnak ható elgondolás likat a jövő városáról. Valamennyi tarv fölött szörnyű mementóként leb a föld lakosságának a statisztikuiDk által beígért, rettenetes megduzzidása, a nagyvárosoknak az országok népére állandóan ható szívóhatása és a közlekedési problémáknak már-már megoldhatatlannak látszó cso nisodása. A najyszabású tervekben az okos és merész városrendezési elgondolások legtöbbször gépkorszakunk romantikájával összefonódva jelennek meg, — tabula rasa-t, szabad utat igényelve a maguk számára a múlt minden megnyilvánulásával szemben. Ma míg talán egyetlen város sincs a földön, ahol a nagy avantgardisták gondolatik teljes mértékben megvalósulva láthatnánk — csak mintegy mutatványszámként épült meg a világ egymástól távoleső részein egy-egy modern varosközpont, lakótelep, bolygó- vagy alvóváros. Még egyetlen nemzedék tapasztalatai is alig állanak rendelkezésünkre arról, hogy milyen az élet az új városokban, milyen a kölcsönhatás a lakosság és a lakóhely között, hogyan formálódik az új nemzedék arculata a frissen felhúzott falak tövében, — de mintha máris kezdenének elmosódni az alapelvek körvonalai. A harmincas években divatos volt Le Corbusier-ért lelkesedni — most kezd divatba jönni a racionális elvek szerint felépült városrészek feletti fejcsóválás. Szentimentalizmusba hajló érzelgősséggel pécézzük ki az új települések tagadhatatlan hibáit, és közben elfeledkezünk arról, hogy bennük valami új, valami bátor kezdeményezés indult meg az emberhez méltóbb életforma felé. Pedig az újszülött városokat éppen úgy kell szeretni, dédelgetni, hibáikat nyesegetni, erényeiket felfejleszteni, mint apáink tették a régi városokkal. A régi városok éppen olyan kincsei az emberi alkotóművészetnek, mint a nagy mesterek szobrai, képei — meg kell őriznünk őket a magunk és utódaink számára. De nem szabad elfelejteni: valamikor ezek a régi városok is meghökkentően újak voltak az akkori emberek számára, valamikor — mint azt már Le Corbusier is felfedezte — a ma patinás katedrálisok is „fehérek" voltak, de így is, hagyomány nélkül is elbűvöltek mindenkit. Már ma is nagy a lakóérték-különbség például egy budapesti régi patinás, „hangulatos" reneszánsz homlokzatkulisszákkal megfoltozott csikágónegyedbeli bérházlakás és egyik-másik, kevésbé jól sikerült lakótelepünk között. Bíznunk kell benne, hogy ez a technikai, technológiai, biológiai minőségtöbblet hamarosan érzelmi, hangulati, művészi minőségtöbblettel is telítődik. Nálunk egyelőre nem kell szuperlativuszokban mozgó népességszaporulat elhelyezéséről gondoskodni. Helyesen tette tehát Perényi Imre, hogy az új magyar várostervezés metodikájának kijelölésénél a fantasztikus külföldi példák helyett a józan, ésszerű, a mi lehetőségeink között is megvalósítható — tehát korszerű — megoldásokra mutat rá. Az új város a táji adottságokhoz, esetleg a régi városmaghoz szervesen illeszkedően, a funkcionális követelményeket jól kielégítő úthálózati rendszerbe beépülve, harmonikusan megkomponált lakónegyedekből, ipari körzetekből és városközpontból terveződjék. A szerző úgy látja, hogy a mi viszonyaink között a racionális város legfeljebb hatvanezer lakost befogadó körzetekből állhat — ezekhez körülbelül húszezer főnyi ipari kapacitás járulhat. A mezőgazdasági jellegű települések mellé mezőgazdasági-ipari körzetek telepítését tartja szükségesnek. Külön témakört jelentenek a könyvben a főváros és a többi magyar város rekonstrukciójára tett javaslatok. Ezeket lehet helyeselni, lehet — sőt, talán kell is — velük vitába szállni, de egyet nem lehet elvitatni: gondolatai reálisak, korszerűek és — ami nem is utolsó szempont — a mi lehetőségeink között is megvalósíthatóak. A csakazértis újat alkotni akaró építészet korában, korunkban ez nem kis érdem. Kósa Zoltán 45