Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Volly István: Pest-Buda dalai II.

Problémák a Csikós szobor körül — A Fővárosi Emlékmű Felügyelőség válasza — A Budapest 1967. decemberi számában, nyílt levélben érdeklődik K. I. olvasó ifj. Vastagh György Csikós szobrának sorsáról. A Fővárosi Emlékmű Felügyelőség ebben az esetben maga is csak szorgalmazni tudja, hogy ez, a budavári palotai rekonstrukció keretébe tartozó munka mielőbb legalább a végső elhatározás stádiumába jusson. Tudnunk kell, hogy milyen feladatot kívánnak kitűzni. Felkértük ezért a budavári Palota Beruházó Irodát, hogy alakítsa ki elképzelését a Csikós szobor tárgyában. Véleményünk szerint a beruházási elgondolást (igényt) az illetékes szakfórumokkal meg kellene vitatni, — mert bizony mindenképpen adódnak vitát provokáló problémák. A Beruházó Iroda nem nyilatkozott, és a Képző- és Iparművészeti Lektorátust jelölte meg illetékesnek — ők pedig még nem döntöttek. A szobor állapota a háborús rongálódások következtében végzetes, és az okozza a nagy gondot, hogy a mű nem bronzöntvény, hanem vert réz. A Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat szakembereinek az a véleménye, hogy a hiányos, szakadozott (belső, korrodált vázával együtt) csavarodottan eltorzult lemezplasztikát mdr nem lehet kiegészítő módszerrel restaurálni. Szerintük ezt a szobrot csak művészi rekonstrukció (újramintázás) alapján, bronzöntvényben lehetne elkészíteni. Itt következnek a „vitát provokáló" kérdések — a döntés nem egyszerű. Bizonyára lesznek hívei az előbbi tervnek, mely szerint van arra mód, hogy megfelelő művész hitelesen újramintázza Vastagh 1901-ben alkotott jeles művét — és ezt tartják célravezetőnek. Mások talán nem kívánnak ragaszkodni ahhoz az emlékképhez, mely a nyugati Várfallal „egybeforrt" képzőművészeti alkotás eredménye volt, mert az eredeti mű — sajnálatosan — tönkre ment. Ez a tábor (a rekonstrukciót ellenezve) azt látná helyesnek, hogy az újjáépülő palotaegyüttesnek ezen az exponált pontján most már mai kompozíció képviseljen — művészileg is — mai szellemet. Ez a megoldás akkor valósulhat meg, ha a Képző- és Iparművészeti Lektorátus biztosít rá hitelt. A Palota beruházása keretében eddig is van bőven példa sérült szobrok restaurálására is, az eredetihez hű és új megfogalmazású rekonstrukciókra is, de teljesen „mai" szellemű új alkotások és archeológiai leletanyagok elhelyezésére, beépítésére is. Ami korának megfelelően színvonalas, művészi alkotás, az általában jól megfér „ifjabb, vagy vénebb rokonaival" és nem lesz ,,stílustörő", ha elhelyezésében is bizonyos koncepciót követnek. Ifj. Vastagh György: Csikós <A Fővárosi Emlékmű Felügyelőség archívumából) Tanulságos lenne az illetékesek számára, ha érdeklődő olvasóink véleményüket megküldenek címünkre. polgár Kiro|y igazga

t

ó Liszt Ferenc tér 10. Aba László, Budapest. XV. — ,,Lépten-nyomon olvassuk, látjuk, hogy ezt vagy azt az épületet műemlékké nyilvánítják — írja kissé ingerülten. — Nagyon sokan vagyunk más véleményen, és talán más elhatározásra jutna a Műemléki Felügyelőség, ha a közönség hangját meghallanák . . ." — Némiképp frontálisan támadja a műemlékvédelmet. „Kötelességünk védeni és megőrizni az utókor számára azt a keveset, amit az évszázadok viharai meghagytak számunkra" — érvelhetnénk, ám ez banális szószaporításnak hangzik éppen a mi lapunkban, azok után, hogy jó néhány cikkünk foglalkozott már részletesen és körültekintően a műemlékvédelem elveivel és gyakorlatával. Itt csupán annyit jegyzünk meg: nem fogadhatjuk el igaznak azt a képet, hogy az egyik oldalon — az Önéhez hasonló véleménnyel — a nagyközönség áll, a másikon pedig a műemlékeket makacsul védelmező „illetékesek". Mi sokkal-sokkal gyakrabban találkozunk a szerkesztőségnek küldött levelekben és cikkekben ennek a fordítottjával: a közönség élesen bírálja azokat a városrendezési terveket, melyeket csak egyik vagy másik — nem is különösebben értékes — műemlék föláldozásával lehet megvalósítani. De nézzük az érveit közelebbről: „Miért kellett a Vadász u. 26. sz. házat műemlékké nyilvánítani? Rendbehozásának költségein akár egy modern, új épületet is építhettek volna. Eltekintve attól, hogy semmilyen stílusa nincs, de ha volna is: minek keskeny, eldugott utcákban, jelentéktelen épületet műemlékké nyilvánítani? Kár a pénzért! Elismerésre méltó az igyekezet, de a városképet ne rontsuk el minden áron . . ." — A Fővárosi Tanács VB Városrendezési és építészeti osztálya szerint: az V. Vadász u. 26. sz. ház nem műemlék, soha nem is tartozott a védett épületek közé. De eklektikus stílusával és aránylag jó állapotával nem rontja az utcaképet. ,,/tt van pl. a Bem utcai volt hámor, — idézzük a következő kifogását — illetve romos épületmaradvány, amely már minden, csak nem eredeti, és nem is tudják még utánzatban sem eredeti formájúvá tenni. Sürgősen el kell bontani a maradvány romokat, és beépíteni a helyét modern épülettel! Még nem késő! Ha pedig annyira szívügye a Műemléki Felügyelőségnek, akkor állítsák fel a hámort Szentendrén. Ne rontsák vele a városképet a Mártírok útja táján!" — A városrendezési osztály válasza: „A Ganz Törzsgyár épületét csak a legutóbbi időkben nyilvánították védetté. Értékei nem külső architektúrájában rejlenek elsősorban, hanem belső szerkezeti rendszerében, a fa séd-szerkezetekben, az oszlopos ostor-darukban. A magyar kohászat bölcsője ez a régi gyár együttes, a mai Ganz gyárak kiinduló pontja, és építészettörténeti jelentőségén túl ipartörténetileg is fontos emlék. Történetéhez és jelentőségéhez helye is hozzá tartozik: a Ganz Törzsgyár helytörténeti nevezetesség is. Nem fölösleges látni és tudni, hogy a nagy gyár-komplexum éppen erről a helyről származott. A városképet nem zavarja, hiszen kívül esik a Mártírok útja forgalmán." ,.A Széna térnél különféle megoldásokkal próbálkoznak — írja levele további részében —, de ez sem fog menni addig, míg le nem bontják, el nem tüntetik onnan azt a lehetetlen sárga épületet! Kimondhatatlanul elcsúfítja a teret, nem érvényesülnek a már megépült és most épülő épületek sem . . ." — Ebben a kérdésben is más a városrendezési szakemberek véleménye: „A II. Iparostanuló utca 2. sz. épület 1826-ban épült, egy XVIII. századi épület felhasználásával, mint budai polgári lövölde. A Mártírok útja—Széna tér által határolt városképet nemcsak hogy nem rontja, de a közeli parkkal szerves egységet alkotván a múlt századi Víziváros kisvárosiasságát idézi, ami az épület koraklasszicista architektonikus értékein túl ezen a helyen azért is különösen fontos, mert a közvetlen környéken nem maradt meg semmi a régi Budából." — Hozzátesszük: mi is az idézett válaszokkal értünk egyet, ön túlságosan könnyed mozdulattal lesöpörné a föld színéről azt a néhány várostörténeti emléket is, amely többé-kevésbé átvészelte a szapora háborúk és ostromok pusztításait. De végtére is: milyen céllal, milyen meggondolás alapján? „Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten?..." Örökre helyrehozhatatlan bontások, csupán azért, hogy néhány modern épületnek helyet csináljunk? S hogy — egy merőben hibásan értelmezett uniformis-városkép bűvöletében — kisminkeljünk a város arculatából minden történelmi „szeplőt" — azaz: karakterének minden jegyét —, s tegyük típusmodernné, jellegtelenné? — Nyilván nem ezt akarja, valami féireértés lehet köztünk. Levelének befejező része legalábbis nem ilyen felfogásról vall: „Májusban többed magammal felkerestem Gül Baba sírját. Megdöbbentő látvány fogadott! Madzagokon, bokrokon, fákon különféle fehérneműket lenget a szél, az ott lakók ingben-glóriában napoznak, a műemléknek kijáró tisztelet nyomát sem találni, olyan az egész, mint egy nyomortanya. És amikor a turista (sehol egy útbaigazító fölírat) nagynehezen eltalál a sírhoz, módja van a belépő jegy lefizetése után hallatlan udvariatlanságban részesülni, kérdéseire félvállról adott, unott válaszokat kap, stb. És miért nem lehet ott fényképezni?. . . Megnézte már valaki is a vendégkönyvet, mik vannak beleírva? Nem hiszem!..." — Egyetértünk Önnel: sáfárkodjunk jobban műemlékeinkkel. Adjuk meg a kellő tiszteletet, kevés, de annál kedvesebb örökségünknek, s adjuk meg a kellő gondozást is, nem sajnálva — anyagi erőinkhez képest— az áldozatot. Igen, egyetértünk Önnel, mint ahogy ezt fentebb — vitatkozva Önnel — kifejtettük már. 48