Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Litván György: Egy kivételes jellem próbatételei

nem volt igazi demokrata. 1918-ban még nem volt igazi forradalmár és szocialista. 1919-ben még nem volt igazi kommunista szimpatizáns. Mégis, életének ezeken a nagy fordulópontjain következetesen úgy viselkedett és cselekedett, mintha már az volna, amivé éppen ezek után a nehéz tűzpróbák után lett. De nem is az események, a körülmények, vagy a környezetében levő emberek sodorták magukkal. Hiszen a pálya- és küzdőtársak, alig néhány kivétellel, sorra elmaradtak mellőle. Ha pedig a körülményekkel sodortatja magát, minden egyéb lehetett volna, csak az nem, amit ma Károlyi Mihály neve jelent. Lehetett volna agarászó, lovakat tenyésztő, mintaszerűen gazdálkodó vagy birtokait elkártyázó, egyszóval kedvteléseinek élő arisztokrata. Később, mint az OMGE elnöke, járhatta volna nagybátyja, Károlyi Sándor útját, s lehetett volna az agrárius reakció feje. Megmaradhatott volna Kossuth Ferenc utódaként a nacionalista frázisokból élő, de a nemzeti ügyet mindig elalkudni kész függetlenségi tábor vezérének. Közismert pacifista és demokrata lévén, válhatott volna belőle (Vázsonyi Vilmoshoz hasonlóan) a már vesztésre álló háborúból és a növekvő belpolitikai válságból kievickélni próbáló kormányzat minisztere, akit aztán elsöpör a forradalom. Lehetett volna a magyar Kerenszkij, aki a polgári köztársaság diktátoraként, a jobboldallal összefogva, fegyverrel igyekszik szembe szegülni a szocialista forradalom növekvő erőivel. („Ez esetben — mint maga is írja emlékirataiban — Horthy helyett én teremtettem volna meg a fehér terrort".) És, ha már mindez nem lett, élete alkonyán lehetett volna a haladó mozgalmak glóriás és szellemüeg nyugdíjas veteránja, akinek „csak" hallgatnia kellett volna, hogy párizsi követként vagy akár köztársasági elnökként is haláláig gondtalanul élvezhesse az egész életével kiérdemelt jólétet és megbecsülést. Tegyük hozzá: mindéi nemcsak lehetséges, hanem, „a papírforma szerint", sokkal logikusabb és valószínűbb is lett volna annál, ami bekövetkezett. Egyeden egyszer kellett volna csak megtorpannia vagy megállapodnia az erre csábító vagy késztető helyzetek valamelyikében. Egyszer kellett volna csak tévednie vagy a kisebb ellenállás irányát választania élete egyik fontos fordulópontján a sok közül, hogy pályája — az ő nevével, múltjával, vagyonával, családi és társadalmi kapcsolataival — ne is derékba törjön, hanem egész másként alakuljon. Egy-egy pillanatkép erejéig villantsuk fel a legfontosabbnak tűnő fordulópontokat. 1912 JÚNIUS. Egyéves parlamenti csatározás után Tisza István házelnöki minőségében az erőszak fegyveréhez nyúl. Puccsszerűen megszavaztatja az országra sérelmes véderőtörvényt, s a dühödten tiltakozó, obstruáló, síppal-dobbal zajongó ellenzéki képviselőket karhatalommal vezetteti-hurcoltatja ki az ülésteremből, majd a mentelmi bizottság segítségével hosszabb-rövidebb időre kitiltatja az ülésekről. Az ily módon „megtisztított" képviselőházat katonai csapatok veszik körül. Károlyi, ekkoriban már az ellenzék egyik vezéralakja, szintén a kihurcoltak és kitiltottak között van, s Apponyival és másokkal együtt lázasan szervezi a képviselőház bojkottját. De míg Apponyiék számára csupán múló epizódról van szó, amely nem érinti a társadalomban elfoglalt helyüket, őrá egész életére szóló hatással vannak ezek a napok. Közvetlen reagálása is elüt a többiekétől. Amikor legközelebb találkozik Tiszával a Nemzeti Kaszinóban, nem viszonozza annak üdvözlését. Tisza nem akar hinni a szemének, de végülis meg kell értenie, hogy ennek a másik — nálánál „igazibb" — grófnak a szemében a politikai magatartás van olyan becsületbeli kérdés, mint egy kártyaadósság kifizetése, és még a mágnásszolidaritásnál is fontosabb. Kardpárbaj lett a dologból, s még az utána szokásos kibékülésre sem került sor. Ellenségek maradtak mindvégig. Károlyi másik reakciója: június 7-én, három nappal a parlamenti államcsíny után, az OMGE közgyűlésén általános megdöbbenésre bejelenti lemondását az egyesület elnöki tisztéről. Amint Jászi Oszkár írja életének éppen erről a fordulópontjáról, „szenvedélyes logikával vonta le új álláspontja öszszes következményeit. . . igen, a sportsman és a hazardör elánjával és tekintetnélküliségével". Tegyük hozzá: nemcsak a negatív konzekvenciákat, a pozitívakat is. Felismeri, hogy az addig általa is sokra tartott magyar alkotmányosság puszta látszat, bármikor megszüntethető, mert a nép nem áll mögötte, nem védi. A nemzeti ügynek népparlamentre van szüksége, tehát „a nemzeti ügyet egybe kell kapcsolni a demokrácia követeléseivel". Nyomban össze is kapcsolja. Néhány nap múlva már Jászi Oszkár és Landler Jenő társaságában beszél az általános választójogról a függetlenségi és a szociáldemokrata párt közös miskolci népgyűlésén. És számára, más függedenségi politikusoktól eltérően, ez nem taktikai epizódot jelent, hanem életre szóló elkötelezettséget és szövetséget. A polgári radikális Jászi és a később kommunistává lett Landler — ha időnként voltak is nézeteltéréseik — mindvégig, vüágháborún, forradalmakon és emigráción át fegyvertársai maradtak. 1914 JÚLIUS—AUGUSZTUS. Az első világháború kitörésének híre Károlyit Amerikában éri, ahová néhány párthívével és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmonddal együtt propaganda-kőrútra indult. Az amerikai út és fogadtatás végképp megerősíti demokratikus meggyőződésében. Megérti, hogy „a mai korban, a modern szellem légkörében csak olyan mozgalomnak van létjogosultsága, amelyben a népek tömegének ereje az indító rugó." Ezt az elvet már ezelőtt is vallotta, ez a hit már régen él benne, erről olvasott, ezt tanulta, a saját esze ezelőtt is ezt diktálta, most azonban érzésévé vált — mondja búcsúzóul New Yorkban az amerikai magyaroknak, amikor hírét veszi a Szerbiához intézett osztrák—magyar hadüzenetnek. Tisztában van vele: „Most játszódik le Magyarország történelmének és a magyar fajnak legkritikusabb ideje. Ha győz a sereg, ez a győzelem semmiképpen sem lehet kárpótlás a nemzeti demokrácia kivégzéséért. . . Nem beszélek tovább, nem beszélhetek, félbe kell szakítanom saját szavaimat, nem merek önnönmagam előtt rámutatni mindazon eshetőségekre, amelyek a háborúból idővel bekövetkezhetnek .. ." Másnap hajóra száll. Franciaországban társaival együtt internálják, majd felajánlják neki, hogy folytathatja útját, ha becsületszavát adja, hogy hazatérve nem harcol a franciák és szövetségeseik ellen. Ezt kereken megtagadja: minden pacifizmusa és franciabarátsága mellett sem mehet bele olyan alkuba, amelyet politikai ellenfelei otthon kihasználhatnának ellene. Párheti fogság és hányattatás után végül mégis hazajut. Tudja, hogy nehéz évek következnek, hiszen közismert német-ellenessége, amerikai útja, ottani háború-ellenes megnyüatkozásai, francia kapcsolatai miatt máris sorozatos támadások érik, de azt is tudja, hogy még szükség lesz rá. Addig is, noha gyűlöli a vérontást, önkénr jelentkezik a frontra. Becsület-fogal-Károlyi munkatársaival a Nemzeti Tanács irodájában 1918. novemberében (Szelényi Károly reprodukciói) 13