Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Várnai Zseni: „Katonafiamnak”

ennének, öl elik-csókolják egymást. Bementem a New Yorkba, ott is ugyanaz . . . csupa ismeretlen ember . . . mint egy vidéki resti országos vásár idején. Amikor Józsi a feketémet hozza, azzal tette elém, hogy: — Kitört a forradalom! — és már rohant tovább. — Kábultan álltam föl"és kisodródtam az utcára. Elindultam a Népszínház utca felé a Népszavához a vers miatt, és ahogy megyek, látom: nagy csődület van egy kirakat előtt. Valami plakát volt az üvegtáblára ragasztva, azt olvasták izgatottan; gondoltam, megnézem, mi az ? De már láttam, mert óriási betűkkel volt nyomtatva, sőt nemcsak láttam, hanem hallottam is, mert az emberek olvasták és szájról szájra adták — a versedet: Katonafiamnak! Némán, döbbenten hallgattam. Egy kicsit talán kételkedtem is benne, túlságosan nagy és szép volt ahhoz, hogy lehetséges legyen. — Először azt hittem, talán kézifestésű plakát — folytatta ő —, nem mentem tovább a Népszava felé, visszafordultam a Körúton. A Technológia falán láttam meg a másodikat. Jól megnéztem, valódi, nyomtatott plakát volt. Ez előtt is embertömeg szorongott és hangosan olvasták, szavalták. Aztán már minden házon ott láttam, már a Népszínházra is ki volt ragasztva. Más plakátot nem is láttam még ... ez az első... ez a forradalom első kiáltása! Aztán mégiscsak elmentem a Népszavához. A folyosón jött velem szembe Weltner. A kezében vizes plakátlevonattal, csak ennyi volt rajta: KITÖRT A FORRADALOM! — Csak úgy szaladtában kérdezte tőlem: — Olvastad? „Ne lőjj fiam!" és már rohant is a nyomdába. — Erre aztán hazajöttem. Pénzt nem hoztam, de nem jöttem üres kézzel, mert ezt ingyen osztogatták. A zsebébe nyúlt és egy papírlapot húzott elő, aztán még egyet, rajtuk magyarul és németül a versem: Katonafiamnak! . . . An meinen Soldatensohn 1 Egész éjszaka ébren voltam, alig vártam, hogy megvirradjon. Még mindig lázas voltam, de felöltöztem, hogy útrakész legyek, mikorra fölébred a férjem. Október 31. volt. Eső szitált és fújt az őszi szél. A hegyről leérve, már a Margit körúton találkoztunk a forradalommal. Fellobogózott teherautók, katonák, civilek, rengeteg nép az utcákon végig, ragyogó arcok, senki se törődött az esővel, széllel, senki se sietett. Lassan, méltóságteljesen hömpölygött a nép a Margit körúton a híd felé. A Margitpark kávéház nagy üvegablakain találkoztunk először a plakáttal. Megálltunk előtte, elvegyülve a sokaságban. De bentről Palágyi Lajos barátunk, a nagyszerű költő észrevett bennünket és kirohant a kávéházból. Átölelt, megcsókolt és a plakátra mutatva csak ennyit mondott: — Nagy dolog ez, Húgomasszony ... ez aztán igen! Nem tudott többet mondani, nagyon érezte azt, ami történt, ő is megharcolt érte. Körülöttünk hangosan olvasták a verset, mi újra elvegyültünk a sokaságban. Reszkettem a láztól és az izgalomtól, de mentünk tovább, a tömeg sodrában, már a hídon toporogtunk egymás hegyén-hátán a végtelennek látszó menetben. A pesti hídfőnél egy szakasz katona állt. Tisztek, közlegények. Minden katonát megállítottak és őszirózsát tűztek a sapkájukra azoknak, akik még a régi jelvényt viselték. Mámoros volt a hangulat, a tömeg énekelt és közben éljenezte a forradalmat. Mikor a Lipót körútra értünk, láttam, hogy mindenfelé kiragasztották már a verses plakátot. Csoportok álltak előtte és hangosan olvasták. Ezután már nem álltunk meg sehol. így is sokáig tartón, míg eljutottunk a Kossuth Lajos utcába, az Astoria szálló elé. Itt volt a Nemzeti Tanács. Fölnéztem a magasba, ahol hosszú zászlórúdakon, virággal koszorúzottan lengett a „Katonafiamnak". Alatta esküdtek föl a Nemzeti Tanácsnak, katonák, civilek. Időnként megjelent az erkélyen a Nemzeti Tanács egy-egy tagja és elkiáltotta magát: — Esküdjetek katonák! És akkor a szabad ég alatt, a szemerkélő esőben, fölhangzott az eskü: „ÉN esküszöm, hogy életemet és véremet áldozom a szabad, független, demokrata Magyarország kivívásáért, és csak a Nemzeti Tanács parancsait követem szárazföldön, vízen és levegőn keresztül, Isten engem úgy segéljen!" Kitörő éljenzés, lelkesedés követte az esküt. Ismeretlen emberek borultak egymás nyakába és sírtak örömükben. Mi ott szorongtunk a tömegben és még ha akartunk volna, se tudtunk volna kivergődni hatalmas öleléséből. De nem is akartunk. Olyan különös érzés volt így, ismeretlenül elveszni a boldog áradatban, s tudni, hogy enyém a dal, amelyet hordoznak, idéznek és visszhangoznak. Nem éreztem, hogy löknek, szorítanak, taposnak, nem fájt. Minden idegszálammal átéltem a nagy pillanatot. A tömeg Károlyi Mihályt éljenezte, minduntalan őt akarták hallani. Kitörő lelkesedéssel fogadták, valahányszor megjelent az erkélyen. — Éljen Károlyi Mihály! — Éljen a forradalom! •Közben a Nemzeti Tanácsnak jelentik: — Két menetszázadot most indítanak a Keleti pályaudvarról! — Meg kell akadályozni! — hangzott a Katonatanács parancsa és máris hatalmas tömeg indult a Keleti pályaudvar felé. Legalább tízezer ember. Betörték a pályaudvar már bezárt kapuit, az indulni készülő vagonokból kiszabadították a két menetszázadot, köztük a géppuskaosztagokat, és diadalmámorban fordultak visszafelé, a Nemzeti Tanács irányába. (Meg kell itt jegyeznem, hogy e történelmi esemény emlékét most márvány emléktábla őrzi a Keleti pályaudvar előcsarnokában.) A tömeg egyre áradt, már lélegzetet se lehetett venni ott a gócpontban, az Astoria e'őtt. Borzongás futott végig rajtam: a láz. A férjem észrevette és kifelé vonszolt, hogy levegőhöz jussak. Majdnem lehetetlen kísérlet volt. Váratlanul segítség érkezett. Kovács István nyomdász, régi barátunk észrevett bennünket és erős karjával utat tört előttünk. Ö is velünk tartott. Megtépázva, levegő után kapkodva, mégiscsak kiverekedtük magunkat a sokadalomból és elindultunk a Rákóczi út felé. Ekkor Kovács kezével a házfalakra és a kirakatok felé mutatva, rámmosolygott: — Ugye most nagyon boldog, Várnai elvtársnő? Mert ez nagy dolog ám! Én már akkor mondtam, mikor a könyvét nyomtuk tizennégyben a Világosságnál, hogy ebből a versből még lesz valami! Kovács erősen megváltozott, mióta nem láttam. Ha meg nem szólít, talán rá sem ismerek. Elmondta, hogy végigharcolta a háborút, orosz hadifogságba esett és csak a nyáron került haza. Alig lehetett szót érteni a forgatagban. A Rókus kórház előtt végre egy kis rés támadt s akkor kísérőnk előkotort kabátja zsebéből valami összehajtogatott nyomtatványt és a kezembe adta. • — Nézze, ezt az újságot a zsebemben hordom, mióta itthon vagyok. Gondoltam, majd összetalálkozunk valahol, vagy elviszem a lakására, mert ezt nagyon messziről, Omszkból hoztam. Tudtam, hogy örülni fog neki. Kibontottam a lapot, ő meg hangosan magyarázni kezdte. — Látja, ez a magyar hadifogoly újság március tizediki száma. Forradalom a neve, Omszkban jelent meg és benne van a maga verse is. Ez itt ni! — mutatott boldog mosollyal a magasba, ahol zászlórúdakon, őszi virágokkal koszorúzva vitte a tömeg velünk ellenkező irányban, az Astoria felé. — Tavaly oroszul is megjelent — kiáltotta, hogy hallani lehessen —, röpcédulákat nyomtattak belőle. Persze erről maga semmit se tudott, de nem is tudhatott. Elhoztam a fordítást is, majd odaadom, ha újra összetalálkozunk valahol. — Majd nálunk Kovács elvtárs, mert ugye eljön hozzánk nemsokára? Csak szaggatott mondatokat tudtunk váltani a harsogó tömegben, de Kovács csak folytatta: — Aztán volt-e fönt a Nemzeti Tanácsnál az elvtársnő, ott az Astoriában?! A kérdés megdöbbentett. — Hát csakugyan, erre nem is gondoltunk! — mondta a férjem. — A nagy boldogságban bizony eszünkbe se jutott. Nagy ott a tolongás, tülekedés .. . — Hát nem hívták magukat? — folytatta barátunk, csodálkozó arcot vágva, míg fölfelé tekintett a magasba és karjával a falak felé mutatott. — Ezért még csak köszönet se jár a költőnek ? Erre már én is megszólaltam. — Kovács elvtárs . . . van ennél nagyobb köszönet és jutalom a világon? Elég ez nekem egész életemre. Köröttem, mögöttem, fölöttem, előttem és a távolban mindenütt ez a vers! Ha elgondolom: annak most ötven éve! És élek! Megértem ezt a nagy évfordulót, az új világrend vajúdását, százmilliók harcai, szenvedései és pusztulása után, akik ezért áldozták életüket. Férjem, Peterdi Andor, a proletárok költője, már tíz éve halott, ö volt mellettem azon a lázas, diadalmas napon, erős karjával átkarolt, védett engem, a gyöngét, de most már tudom, hogy én voltam az erősebb. Élek és dolgozom tovább! Most pedig szóljon helyettem a vers: a „KATONAFIAMNAK", a maga eredeti mivoltában, ahogy akkor, mint röplap megjelent, ahogy ezerszámra osztogatták, ahogyan hangosan olvasták az emberek, ahogy röpült az őszi szélben, röpült, röpült és meg sem állt mostanáig: Katona fiamnak. Várnai Zseni verje-Én magzatom, szép katona fiam Szive vérével ír neked anyád. Mióta a császár kenyerét eszed, Vörösbe fordult itthon a világ. Most készülünk a döntő nagy csatára. S ti lesztek ellenünk majd a sereg. Ha ráuszítanak önnön véreidre: Ne löjj. fiam, mert én is Az anyaföldnek most zsendül a méhe, Már lesi a munkás szolgahadat, Hogy szűz ölébe termő magot hintsen. Várja az erőt, mely életet ad. Most megmérjük irdatlan nagy erőnket S nem ringatnak majd kalászt a szelek; A termőföld lesz a mi lázadásunk: No lőjj. fiam. meri én is ottleszek. Fiam, ez öreg reszkető sorokban Én sírok, ki méhemben hordtalak, Ki egygyé tettem órát, napot, éjet, Hogy etesselek, hogy dajkáljalak: Hus a húsomból, vér az én véremből, Hogy emelhetnél te rám kezet. Ha én zokogom, sikoltom feléd: Ne löjj. fiam. mert én is ottleszek. A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk, A reménységünk, mindenünk: az Élet. Fiam, te döntöd el most a sorsunk, A te felzudult bus rabszolgavéred: Borítson el a forradalmi mámor, Ha hömpölyög a lázadó sereg. Mint felkorbácsolt zugó tengerár: Ne lőjj. fiam. mert én is ottleszek. Most még csak háborog az óceán S a kevély hajót már tépi, dobálja, Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap, Ha úrrá lesz a tenger akarása: Mi lesz, ha minden katonafiu Szülöanyjától kap egy levelet, Mely lázit, gyújt, vérbeborit; Ne löjj. fiam. mert én is ottleszek. ottleszek.