Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Mesterházi Lajos: Október

málták az egész világot, az emberek gondolkodásmódját, társadalmi berendezkedését, erkölcseit és ízlését. Méltán ünnepel hát nem bukást, hanem diadalt minden év június 14-én a francia és nemcsak a francia nép. Ám ha ezt az akkor bukott forradalmat a mai napig forradalomként ünnepeljük, akkor merjük végre most, ötven év elteltével, a magyar 1918—19-et se múló epizódként látni, hanem fejlődésünk maradandó lényegeként. És merjük kimondani, hogy ez történelmünknek nemcsak büszke pillanata volt, hanem az átmeneti bukás ellenére igenis diadalmas ügy, egész mai létezésünk és gondolkodásunk közvetlen kezdete. Egyesek elbuktak abban a forradalomban. Elbuktak, fenséggel és tragikusan, vagy elbuktak gyászosan és szégyenletesen. De nem bukott el Károlyi Mihály, hanem végigjárta a magaválasztotta nehéz utat; és arról az útról, ma, távlatban, már láthatjuk: egyenesebb volt, mint maga az egyenes történelem. És nem bukott el a kommunista párt; úgyszintén végigjárta a maga-választotta, néhol igen meredek, máskor nehéz kitérőkkel terhes útját, és vezeti ötven év óta a magyar nép harcát, mint egyre tapasztaltabb, egyre jobban elfogadott vezér. És nem a lapunk jellege miatt ejtünk szót arról, hogy nekünk, budapestieknek ez a félévszázados jubileum még külön is ünnepünk. Ez a város az 1918—19-es év kilenc hónapjáért viselte huszonöt éven át a „bűnös város" bélyeget. Rásütötték, hogy csak amolyan idegen testből átültetett szíve az országnak, szinte már ellentéte annak, amit a nép és nemzet fogalma jelent. Éppen azok sütötték rá, akiknek a néphez és nemzethez vajmi kevés közük volt, akik miatt ez a város hosszú időn át valóban a politikai és a nemzeti elnyomás központja is volt, a kozmopolitizmus szimbóluma is volt. 1918—19 Budapestnek ezt a kétértelmű jelentését világosan egyértelművé alakította. Városunk nemzeti és nemzetközi értékének, jelentőségének legszebb, máig érvényes hagyománya ez a korszak; illő, hogy mi ebben a minőségében is emlékezzünk rá. A történelem nem órával méri az időt. Európában az „elbukott" francia forradalom néhány éve volt a meghatározó korszak, és a Szent Szövetség keserves nemzedéke a múló epizód. Ugyanígy, ötven év múltán, a megújhodott Magyarország világából viszszatekintve, látnunk kell, hogy az Őszirózsás Forradalomnak és a Tanácsköztársaságnak hónapjai örök érvénnyel épültek életünkbe, míg a huszonöt éves Horthy-korszak múló epizód. Amikor az ember ilyen elevenen élő hagyományról beszél, akkor — túl a történelmi igazságon — valamilyen napi jelentőségét és igazságát is keresi. Hiszen éppen ezáltal is él az a hagyomány. Én ma két dolgot látok itt különösen időszerűnek. 1918—19 segíthet abban, hogy ennek a mostani nyugtalan, lázongó világunknak némely jelenségét jobban megértsük. Mert forrong az utca a tőkés világnak úgyszólván minden nagyvárosában, sokasodnak a tartós politikai válság jelei. De ha meg akarjuk érteni, mi a különbség szalmaláng és tűz között, lázadás és forradalom között, hasonlítsuk össze — például — az 1968-as párizsi májust az 1918-as pesti októberrel. 1918 októberében az a nép ment az utcára, amelyet pár évvel korábban még félre tudtak vezetni erőszakos és ügyes vezérek, erőszakkal és ügyes jelszavakkal. De amely a négyéves háborúban sokat tapasztalt és tanult. Nagyon világosan látó és nagyon határozott politikai célokat képviselő tömeg volt tehát az az őszirózsás tömeg a pesti utcán. Vezéreit sem a pillanat szülte; magától értetődően talált egymásra tömeg és vezér egy hosszú harc közös emlékének világos felismerésében. Nép és vezérei nem a tagadás és tiltakozás negatív programjában egyesültek, hanem egy történelmi tennivaló jegyében. És a cselekvésben következetesen mentek, amíg mehettek, együtt, s ha nem mehettek: vezérek buktak, új vezérek jöttek, a nép ment tovább, elsöprő erővel. Ez a klasszikus forradalmi képlet. Annak a forradalomnak a képlete, amelynek objektív feltételei adottak a történelmi pillanatban és a társadalomban, s nem a vezérek szubjektív szándékai mozgatják. A másik időszerű tanulság: azt a nagyvonalúan humanista és bőkezűen demokratikus programot, amelyet 1918—19 előkészítői oly őszintén és lelkesen vallottak, az akkori hatalmi viszonyok közt megvalósítani nem lehetett. A doktrinér kísérletek visszájára sültek el, és ez szükségképpen volt így. Egy győztes, új társadalmi rendnek szóban és esküvésekben könnyen, gyorsan támadnak hívei, de ugyanilyen könnyen támadnak az első szélre pártütői: minden engedmény az ellenforradalom malmára hajtja a vizet, mert annak dolgoznak az emlékek, a reflexek, a megszokások is. De nekünk ma, a szocialista gazdasági felvirágzásnak ebben a korszakában, a belső nyugalomnak és bizalomnak ebben a légkörében kötelességünk valóra váltani mindazt a humanisztikus és demokratikus álmot, ami akkor bizony csak álom lehetett. Hogy ne csak igazságosságában és tisztességében, de az állampolgári felelősség és jogok harmóniájában, tehát szabadságában és életkedvében is a legvonzóbb példa legyen ez az új vüág, amit építünk, az emberiség előtt. És mihamarább. Pór Bertalan rajza Károlyi Mihályról (Párizs, 1930)