Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - A budai pasák vári palotája

A OZERKESZTŐ POSTÁJA Expressz. Postánkban meglepően nagy mindig az „expressz" jelzésű anyag. Hallom, más szerkesztőségek és hivatalok postájában szintúgy. Meglepő, mondom, mert hiszen a postánk nagy része helyi levél; vagyis ha ma föladják, holnap a rendes postával is megkapjuk. Meglepő azért is, mert amit Pesten ma „expressz" föladnak, azt a kerékpáros kispostás, igaz, még ma kihordja, de többnyire már csak a hivatalos idők után (vagy esetleg holnap korán reggel, a hivatalos idő előtt), a levelet tehát valójában ugyanakkor kapjuk kézhez, amikor a rendes postát. De különösen meglepő ez végül azért, mert az expressz levelek túlnyomó többsége egyáltalán nem tartalmaz sürgős közölnivalót. Hivatalos nyomtatványok, meghívók, körlevelek stb., amelyek mind jócskán időben érkeznének a rendes postával is. Az „expressz" jelzésből olyan inflációs pénzt csináltunk, hogy hovatovább sokkal érdekesebb már a minden jelzés nélküli, normális posta, mint az, amit „expressz", külön kézbesítenek. Mién okozunk fölösleges munkát a postának ? És miért felejtjük el folyton, hogy a közpénz is a mi pénzünk, hogy a „vállalati kassza" szükségtelen kiadásait sem holmi felsőbb hatalmak, hanem mi fizetjük meg? Hogy tehát, ha a posta a rengeteg expressz-küldemény miatt a személyzetét növeli, akkor az az amúgysem csekély adminisztrációs állomány növekedik, amitől még egy ország sem lett gazgadabb. Egry Tamás, Budapest I. Köszönjük levelét, javaslatait ismertettük az illetékesekkel; a fölvetett közlekedési problémákat,más hasonlókkal, lapunkban napirendre tűzzük. Szíves türelmét kérve, természetesen, mert ezekre a kérdésekre „kapásból" válaszolni a "szakember sem tud mindig. Abban, azt hisszük, ön is egyetért velünk, hogy a kapkodások, tempóvétések és tervszerűtlenségek ma már inkább csak a kisebb jelentőségű munkák kivitelezését jellemzik a fővárosban. Nem mintha ettől nem volnának még mindig nagyon bosszantóak. Anélkül azonban, hogy bárki felelősségét csökkenteni, mulasztását takargatni, a „szubjektív tényezőket" mentegetni akarnánk, meg kell mondanunk: tapasztalatunk szerint a bajok forrása többnyire az, hogy „üres kamrának bolond a szakácsnéja". Nincs nyersanyag, nincs szerelvény, nincs — újabban leginkább ez a baj — munkaerő. A nagy beruházások ütemével és minőségével általában elégedettek lehetnek a budapestiek, és úgy látjuk, ez a nagyon kritikus szellemű közönség általában elégedett is. Az igaz, hogy egyíkét-másikát — mint a Baross téri építkezést is — hosszú vita előzi meg. Szükségtelenül ? Utólag néha úgy hinné az ember: ezt hamarabb is eldönthették volna. Tudnunk kell azonban: itt nemcsak igen költséges vállalkozásokról, de igen maradandó alkotásokról kell dönteni. És akik ezekben a kérdésekben néha igen szenvedélyes vitákat folytatnak — bevonva sokszor a vitába a legszélesebb közvéleményt —, nem a maguk előnyére, személyes dicsőségére teszik, csakis a hivatásszeretet, az ügyszeretet, a jövő Budapestjéért viselt felelősség vezeti őket. A városrendező: a legnagyobb nyilvánosságnak alkotó, a legtöbbet bírált és a legnévtelenebb művész; hiszen tevékenysége — még ha szűk szakmai körben személy szerint ismerik is — széles kollektívákban oldódik személytelenné, sokágú szükségszerűségektől objektíve meghatározottá. Épp ezért is érdemel a szenvedélyessége és felelősségtudata tiszteletet. Ezekben a vitákban születik meg — először a város története folyamán — Budapest mindenre kiterjedő, átfogó városrendezési távlati terve. S hogy ezt értékelni tudjuk, gondoljuk meg: honnan indultunk el! Félreértés ne essék, itt már nem a negyvenötös romokról beszélünk. Hanem —például — arról, hogy ez a város Közép-Európa legnépesebb metropolisa, az elővárosok rendetlen halmaza volt egy aránylag kicsiny urbánus mag körül. Hiszen ma is még a házainak négyötöde földszintes! Hogy egész kerületei elavultak. Hogy a közművei már annak idején gyenge minőségben, elégtelen teljesítményekkel készültek, s úgyszólván teljes felújításra szorulnak. Hogy ide települt, tervszerűtlenül és egészségtelenül, a magyar iparnak több mint a fele. Hogy a megelőző kornak nem. volt különösebb igénye és ízlése az építészetben és városrendezésben. Hogy szervezett műemlékvédelemről a legutóbbi évtizedekig alig beszélhetünk. Hogy a város lakosságszáma hirtelen megszaladt, és 130000 embernek kellene sürgősen lakás. Hogy a város egész közlekedési rendszere szűkös, elavult; pályaudvarait, körvasútját kinőttük; a most elkészült M7 —Ei-es útig nem volt egyetlen korszerű be- és kivezető országútja . . . Elég talán ennyi is a nehézségek felsorolásából. És most itt úgy kell modern nagyvárost építeni, hogy mindent megmentsünk, ami szép és jó volt, hogy takarékosak legyünk, mert minden forintnak három más helye is volna; hogy mégis nagyvonalúak legyünk, nehogy az unokáink előtt szégyenkeznünk kelljen; hogy megtaláljuk az optimális sorrendet a beruházásokban, mert tudnunk kell: minden fejlesztés egyhelyütt, égető hiányokat teremt máshelyütt. És közben még azt se feledjük: a technika napjainkban rettentő iramban fejlődik. Néha tehát egy döntést tanácsos elhalasztani, ha mégoly sürgős volna is, mert jövőre jobban és sokkal olcsóbban megoldhatjuk azt, amire az idén csak drága félmegoldásokat tudunk. Csuhai János, Budapest VIII. Idézzük levelét: „ . . . Szamos Rudolf „Szellem és erő" cikke nyomán támadt gondolatok adták kezembe a tollat a — 30 fokos júliusi hőség ellenére —, mivel minket, to —IS évvel ezelőtt végzett mérnököket is érintenek a cikkben felvetett megdöbbentő tények, nemcsak a „húszéves öregek"-et. Mit jelent a mozgás-hiány ? Fejlesztő mérnökök és technikusok vagyunk. Munkahelyünk nem „sportpálya" , de még nem is „sétatér". Gyakran a munkát hazavisszük. Ha meg kiszabadulunk a zöldbe, a vállalat Duna-parti viziteiepere, olyan a zsúfoltság, hogy mozogni ott se nagyon lehet. A 4000 főt számláló üzem dolgozóira 22 kabin és egy félholdas zöld terület jut. Korban még fiatalok vagyunk, de „focizásra" már „öregek". Legutóbb is labdázni szerettünk volna, de hát még esni sem tudunk, és a játék hevében két kollégánk olyan ügyetlenül esett, hogy utána egy-két napig táppénzes állományba kényszerült. Holott rendszeresen kellene mozognunk, de felvetődik a kérdés — hol ? Igaz, reggelente munkahelyünkre utazva a zsúfolt autóbuszokon, sokszor artistamutatványoknak is beillő pózokban érjük el a munkahelyünket (délután hazafelé szintén). De ez a „ t 0 rn a" nemhogy erősítené az embert, csak az idegeit teszi tönkre. Ezért várja azután az üzemi orvost kedden, csütörtökön és szombaton, hogy idegnyugtatókat irathasson föl magának. Véleményünk szerint a szakszervezetünknek lenne egyik szép feladata, hogy mintegy megelőzve a bajt, a gyakori SZTK igénybevételt, alkotmányunk szellemében, ténylegesen is többet törődnének a „legfőbb érték" az ember korai megöregedésének meggátolásával. Mert nem a látványos és drága megoldások a célravezetőek — pl. a mi vállalatunk SZB-je a VASAS Szakszervezet keretében a most épülő balatoni üdülőkombinátban megvásárolt öt szobát, ami több millió forintba került. Ám ez a legoptimálisabb számítások mellett is, ha 6 hónapra vesszük is a „nyaralási" idényt, akkor maximálisan 120 dolgozó számára nyújthat évente legalább két hetes kikapcsolódást, mozgást, üdülést. A cikkben említett budapesti Műszaki Egyetem példájához hasonlóan a rendelkezésre álló pénzt itt is célszerűbben lehetne felhdsználni, olcsóbb kivitelben, nagyobb tömegek mozgás és pihenés igényét kielégíteni — pl. olcsóbb költségű hétvégiházas üdülőtelep létrehozásával." Valóban a szemlélet megváltoztatásáról van szó. Részben úgy is, ahogy az Ön levele sugallja: intézményesen, a beruházások megfelelő irányításával. Részben! Mert a példák, amelyeket Ön felhoz, nem is a legjobbak: vízisportok szempontjából nincs még egy város Európában, amelynek a budapestieket csak megközelítő intézményei volnának. Már a téli sportok tekintetében más a kép. Még az én diákkoromban minden „grundot" jégpályásítottak telente, és szinte minden gyerek korcsolyázott Budapesten. Ma? Alig van jégpálya. És azt mondják: nincs is szükség rá. És ha ez csak részben igaz is, biztos, hogy ezen a tájon, az igényekben kell keresnünk a bajok okát. Mi csak gratulálni tudunk az Önök fiatalos vállalatának, ahol az említett labdarúgásnak mindössze két táppénzese lett. Kérdezze meg, kérem, mi az arány az egyéb ilyen „öregfiús" vállalkozásokban, például, a színészek —újságírók mérkőzésein! Sportolni nem lehet alkalomszerűen. Annak több a kára, mint a haszna. Alighanem korunkban a munkamegosztás odáig fejlődött, hogy a testedzés kevesek foglalkozása és sokak látványossága lett. Így vagyunk valahogy a művészetekkel is. A művészkedés eredetileg minden ember adottsága, még nagyszüleink korában is: ki festegetett, ki zenélt. Ma már énekelni is csak részegen énekel az, aki nem hivatásos énekes. Ám a mindenkinek hozzáférhető tárlatok, reprodukciós albumok, és a mindenkinek hozzáférhető gépi zeneközvetítés korában az még nem olyan nagy baj (kicsit azért baj), hogy természetes aktív művészi hajlamunkból passzív műélvezet lesz. Bele nem halunk. De az már bizony életbe vágó — és abba már bele is halunk idő előtt —, ha természetes aktív sport-ösztönünk „drukkersággá" sorvad. Testünket rendszeresen edzenünk kell; városi embernek kétszeresen; szellemi foglalkozású városi embernek négyszeresen. És ez elsősorban mégsem beruházási kérdés. Hanem nevelés és önnevelés kérdése. „Minden reggel tizenöt perc torna!" — ezt mondják az orvosok, hirdetik a szakkönyvek, külön kiadványok férfiaknak, nőknek, az egyes korosztályoknak, gyógytorna-szakkönyvek a betegeknek, fogyatékosoknak. Hányan tesszük meg, hogy minden reggel rászánjuk azt a tizenöt percet? Minden reggel! Mert csak úgy van értelme. Vagy: valamikor a tömegek sportja volt a természetjárás. Ez is „csodákat tesz" — és nem is csak idézőjelben! Hiszen ismerjük azokat a kőbe faragott sohasem beteg, szikár öregeket, akik bámulatos életerejüket annak köszönik, hogy ma is még, hetven évesen, ott várják hátizsákkal, minden vasárnap reggel, a Moszkva téren az 56-ost! Nem kell hozzá külön intézmény. Városunknak ebből a szempontból is szerencséje van, mégis: alig pár tízezer a rendszeres természetjáró Budapesten. És azok is — a régiek, öregek; utánpótlásaiig van! Pedig aki csak ennyit megtesz: minden reggel tizenöt perc torna, minden vasárnap egy kis túra a budai hegyekben kérdezze meg az orvosát! megmentette az egészségét és fiatalságát ! De télen-nyáron rendszeresen! Nem - vagy nem csak a pálya hiányzik tehát, hanem ott a baj, hogy a sportból szakma lett, hogy a testmozgás a legtöbb ember számára látvány lett. Ezen változtatni, de sürgősen az iskolai testnevelés dolga is, a KISZ dolga is, a szakszervezetek dolga is, de mindnyájunk dolga is. Soós Károly Budapest I. Két kérdésre maris válaszolhatunk: A távfűtés árkaiban, mint általában minden mélyépítésünkön, dolgoznak régészek is. Ennek a városnak szinte minden talpalatnyi földje alatt ott van a betemetett történelem: egyebek közt ez is terheli az építkezéseinket (gondoljon csak Óbuda rekonstrukciójára!). Hogy elégséges-c, amit végeznek ? A jelen és a jövő érdekei nem sértik-e olykor a múlt feltárásának érdekeit ? Vitatkoznak róla a szakemberek és keresik a lehetséges jó arányokat. Én is várbeli vagyok. Én is végigjártam ostrom után a romhalmazokat és búslakodtam rajta, miért is hagyták meg a bombák pont a Levéltár ocsmánv épületét, pont a Tárnok utca 3-at stb. Meghagyták. És most már nem is volna jó — „az összhatás kedvéért" lebontani őket. Álljanak, amíg ki nem öregednek, váljanak a maguk módján műemlékké, egy korízlés emlékeivé, amíg eljön az idő, hogy egy más korszaknak, a maga igénye és ízlése szerint, újat kell építenie a helyükre. Harmadik kérdésére még visszatérünk. M. E. Pest - Buda és Budapest dalairól alkalomadtán még szívesen hozunk cikkeket. B. L. Budapest, VI. Igaza van. A helyes szöveg: „A megfejtők közül sorshúzással könyvjutalmat nyertek." 44