Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Radikális mozgalom a század elején

Magyarország lakosságánál is több, 11 millió lélekszámú metropolis 2000 négyzetkilométer kiterjedésben, félkaréjban veszi körül a Tokió-öblöt. Lenyűgöző látvány volt a város nyüzsgő élete: a játékszernek tűnő autók hömpölygése a házak tövében és a magasban, a város központját szinte gyűrűként övező gyorsforgalmi úton. S amennyire lenyűgözött az autóforgalom, annyira lehangolt, amikor a szürke épület-rengetegben csak néhány üdítő zöld foltot, parkot számolhattam meg. A japán metropolis 11 millió lakosa mindössze hat kisebb-nagyobb parkban kereshet nyugalmat, csendet, kapcsolódhat ki a modern nagyváros fárasztó lármájából, szippanthat tisztább levegőt. A toronyból ugyan már Tokió egészét átfoghatta a tekintetem, de még mindig úgy éreztem, nem ismerem e város gondjait, problémáit. Több beszélgetésből és az angol nyelvű japán lapok jó néhány cikkéből is kitűnt, hogy e n millió lakosú városnak is jócskán vannak gondjai. Ezekről a legilletékesebbel, Tokió kormányzójával, Minőbe Rjokicsi professzorral szerettem volna beszélgetni. A szocialista párti Minőbe professzor a haladó erők - a szocialista párt és a kommunista párt - támogatásával 1967 tavaszán váltotta fel a liberális demokrata párti kormányzót. A „reform" polgármestereként emlegetett 64 éves Minőbe professzor nagy népszerűségnek örvend a lakosság körében. Hivatalba lépésének első évfordulóján a Mainicsi Simbun közvéleménykutatást rendezett. A lap felmérése szerint a tokióiak háromnegyede fenntartás nélkül támogatja a közgazdász professzor kormányzói törekvéseit. Tokiói tartózkodásom napjaiban két politikai értelemben is jelentős ügy - a Koreai Egyetem működésének törvényesítése, és az amerikai katonai hatóságok megszállása alatt levő Bonin, japán nevén Ogasavara szigetek átvételének kérdése - kötötte le a metropolis első haladó kormányzójának minden idejét. Így a kormányzó személyes megbízottjaként a városháza vezető tisztviselője, Ihara úr fogadott a 8 emeletes Városháza egyik kis tanácstermében. A félkarú, 40 év körüli hivatalnok nagy köteg adatgyűjteménnyel várt rám a teázó asztalnál. — Nem lehet egyszerű ilyen népes város ügyeinek az intézése! Melyek ma a város főgondjai? — kérdeztem Ihara úrtól. — Városunk vezetősége — kezdte tájékoztatását Ihara — három egymással szorosan összefüggő nagy kérdés: a lakáshiány, a közlekedés és a levegő szenynyezettsége problémáinak megoldására összpontosítja figyelmét. A három nagy megoldásra váró kérdés alapvetően a város lakosságának rohamos növekedéséből adódik. Hogy jobban megértsem, röviden ismertette: hogyan fejlődött Tokió a legutóbbi 100 évben a Heiji-korszak kezdetétől, 1868-tól: Év Japán lakossága Tokió lakossága 1870 35 500000 850 000 1901 43 850 000 2 000 000 1950 83 200 000 6 260 000 1965 93 272 000 10870000 A második világháború végére Tokió lakossága a háború előtti 4 millióról 3 500 ooo-re csökkent. A háború után azonban évről évre nőtt a lakosság száma. Ez az ipari fejlődésből következett. Japán ipara 1953-ra elérte a háború előtti színvonalat. 1*954 és 1965 között pedig a nyugatnémet ipar színvonalát. E fejlődés alapjában véve jó dolog. De ez a gyors fejlődés nem jellemző az élet minden területére. — A csúcsforgalom óráiban Ön is tapasztalhatta — magyarázta Ihara úr—, hogy az útkereszteződéseknél milyen forgalmi dugók keletkeznek és szinte megbénul a közlekedés. E nehézséget az autók (személykocsi, autóbusz és teherautó) viharos gyorsaságú térhódítása idézte elő. Ennek bizonyítására csak annyit: a háború előtt 30 ezer, 1956-ban 280 ezer, 1966-ban pedig 1 337 000 autó közlekedett Tokióban. Az utolsó tíz évben Tokió autóparkja csaknem az ötszörösére növekedett. Az úthálózat azonban nem fejlődött az autóparkkal arányosan. Az úthálózat fejlesztése — különösen itt Tokióban — nagy és költséges feladat. Az útépítés egyik legnagyobb gátja a föld-ár, ami Japánban a legmagasabb az egész világon. S az útépítéshez előbb meg kell vásárolni a felépítendő útvonal telkét. Tokióban 1966-ban 42 millió yent fordítottak útépítésre és az egész költség 70 százalékát a földvásárlás emésztette fel. Tokió mai arculata jelentősen különbözik a háború előttitől. A második világháború végén romba dőlt város helyén a legkülönbözőbb kerületekben sok építészeti szépségű épületet emeltek. Tokióban a becslések szerint mintegy 2 800 000 lakóház van. De ezek 30 százaléka korszerűtlen, egészségtelen. Ugyancsak nem pontos adatok szerint Tokió lakosságának 44 százaléka saját házban, 45 százaléka pedig bérházban, vagy lakásban él. Tokióban, részben az ősi hagyományokból eredően, igen sok család él egy lakásban. A fiatal nemzedék azonban már önálló, külön lakásba igyekszik költözni. Ezért és a nagy számú új letelepedő miatt, igen jelentős a lakáshiány. A legfrissebb felmérés szerint pillanatnyilag legalább 600 ezer új lakásra lenne szükség, annak ellenére, hogy Tokióban 1655-től 1961-ig 1280000 lakás épült. Ebből 55 ezret a városi kormányzóság építtetett, a többi a különféle magántársaságok beruházásából készült. A lakosság számának növekedése nemcsak lakás, hanem vízellátási nehézségeket is okozott. A város napi ivóvíz fogyasztása 3 300 000 tonna. De ez is elégtelen. — Mint már jeleztem, harmadik gondunk: a város levegőjének szennyezettsége — folytatta Ihara úr —. Itt jegyzem meg, sajnos, szennyezett a város vize is. A levegő szennyezettségének jellege az ipari-technikai forradalomnak megfelelően megváltozott. Míg korábban a széngáz, most a petróleumgáz szennyezi a legevöt. A városi kormányzóság vezető tisztviselője a japán metropolis fejlődését 1868-tól tekintette át. Nem véletlenül. 1868-ig a Tokió-öböl partján alapított város neve Edo volt. A Tokió — keleti főváros — nevet száz éve kapta, amikor Kyotóból — a nyugati fővárosból — ideköltözött a császári ház. A régi dokumentumok adatai szerint Edonak már a 18. században egymillió lakosa volt. De a város területének nagyrészét a szamurájok lakónegyedei uralták és csupán a terület 20 százaléka volt a városi polgároké. Az egykori szamuráj város, Edo az elmúlt száz év alatt új nevéhez, Tokióhoz illően a világvárosok között is az élre tört. S gondjai nem csupán a gyors növekedésből fakadnak. Talán ezért is kíséri nagy figyelemmel nemcsak Tokió lakossága, hanem a világ minden haladó embere a város első szocialista párti kormányzójának azon igyekezetét, hogy Tokió lakóinak emberibb, boldogabb életet biztosíthasson. Bögös László A Matsushita-Electric reklám tornya Tokióban Tokió egyik üzleti központja: a Shibuja (Sebes Tibor felvételei)