Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Radikális mozgalom a század elején

Schlett István Politikai harcok sodrában Az 1905 —6-os válság koalíciós megoldása a polgári radikálisok sok illúzióját söpörte el. Bebizonyosodott, hogy az ország demokratikus átalakítását sem királyi parancs, sem az automatikusan, „természettudományos pontossággal érvényesülő társadalmi törvények" nem oldhatják meg. Ez kényszerítette őket arra, hogy a rövid ideig tartó, Kristóffy-féle Haladó Párthoz kapcsolódó politizálgatások után visszaforduljanak a tudományokhoz, hogy az elmélet segítségével tisztázhassák csalódásaik valódi okát. Tudományos működésük ezután a szó pozitív értelmében vett alkalmazott tudományok területére lépett, elméleti erőfeszítések, a demokratikus átalakulásért folytatott harc irányának kijelölésére, egyszersmind e harc jogosságának, szükségességének agitatív bizonyítására szorítkozott. E tevékenységük során messze kerültek a „tiszta" tudományok elefántcsonttornyától. Mert nemcsak a kritika, hanem a változtatás is céljuk volt, úgy, ahogy azt már a T. T. szakadásakor, 1906-ban mondták: „Mi. . . nemcsak elméletet csinálunk, hanem eszméink gyakorlati keresztülviteléért is küzdünk." Azonban ezen az úton előre jutni sem volt könnyű feladat. Nem volt könnyű azért sem, mert — Hanák Péter szellemes jellemzésével élve — politikusnak mindvégig túlságosan tudósok maradtak, a tömegektől való elszigetelődésük csak lassan engedett. S ha el is ismerjük, hogy ennek döntő oka nem bennük, hanem a magyar társadalom torz fejlődésében, a feudalizmushoz simuló megalkuvó polgárság, a már belső ellentétektől szabdalt, antifeudális egységre már csak nagy nehézségek legyőzése után képes parasztság és a saját uralkodó osztályaik által is félrevezetett nemzetiségiek elszigeteltségében kereshető, — ők is vétkesek. A remény és a felhívás nem lehetett elegendő e tömegek felrázására. Hiába adtak a Huszadik Században 1907-ben programot, ez csak a progresszió értelmiségi hívei közötti vitát, s nem tömegmozgalmat eredményezett. Akikhez szólt, hallgattak, már csak azért is, mert nyilván el sem juthatott hozzájuk egy néhány ezer példányban megjelenő tudományos folyóiratban a „doktor urak" tervezgetése. Tömegek nélkül A program hatástalanságának elsődleges okát nem a részletes kidolgozás hiányában vagy elméleti gyengeségében kell keresni. A program tartalmazta azokat a követeléseket, amelyek valójában is követelései voltak a legszélesebb néptömegeknek: tartalmazta a latifundiumok felosztásának, a demokratikus önkormányzatnak, iparfejlesztésnek, új nemzetiségi politikának stb. követelését. A körötte kialakuló vitában a többség ezt nem kevésnek, hanem ijesztően soknak tartotta — még Diener-Dénes és Áchim András is. Mulasztásaikat ezért főként abban a magatartásban kell keresni, melynek egy szemléletes példája volt az Áchim András-féle parasztpárt programja körüli vitában való részvételük. Kétségtelenül meglevő jószándékukat, de szellemi frisseségüket is mutatta, hogy az elsők között voltak, akik folyóiratukban támogatták a demokratikus parasztpárt antifeudális alapon történő szerveződését. De annak ellenére, hogy ennek során bizonyos jelek arra mutattak, hogy egymásra találhatnak az egymásra szoruló erők: a vitában felszólaló nemzetiségi politikusok (Milán Hodzsa és Vlád Aurél), a radikálisok (Zigány Zoltán és Rácz Gyula) egyaránt közös fellépést sürgettek — egyetértésük tettben nem realizálódhatott. S ebben, a szubjektív okok között, Áchimék bizalmatlansága mellett az is súlyos szerepet játszott, hogy Áchim abban a biztos hitben hívhatta meg a radikális tudósokat a szervezés munkálataiban való részvételre, hogy ezek a „doktor urak" úgysem mennek el. S igaza volt, a radikálisok semmit sem tettek a paraszti bizalmatlanság eloszlatásáért. Pedig a parasztság önálló politikai mozgolódása már annak jele volt, hogy a koalíció hatalomra kerülése 1908-ra megindította a politikai erők átcsoportosítását. Persze tudjuk, e folyamat természetszerűleg lassú volt, s azt sem hisszük, hogy a radikálisok helyes fellépése egy csapásra befejezetté tette volna. A társadalmi harc frontjainak a valóságos érdekek alapján történő átalakulását egy ilyen fellépés nem végezhette el. Az a felismerés, hogy az egyes haladni vágyó rétegek részleteiben különböző törekvéseiket csak a közös, a demokratikus átalakulásért vívott harcban érhetik el, még nem következett be. De azt a kérdést feltehetjük: e csoport megtett-e mindent, amire lehetősége volt? Nem azt kérjük számon, miért nem csinált az ország minden változtatást váró társadalmi rétegének egyesítésével demokratikus tömegmozgalmat — ezt náluk jobbak s többek sem teremthették volna meg — de azt igen, miért nem készültek a változásra, melyet reméltek s melyet biztosra vártak ? Azt, hogy miért nem szervezték a már meglevő erőket, miért nem építették ki a jövendő egység politikai szervezeti alapjait, egyszóval miért haladtak a könnyebb , ellenállás útján? Miért csak a dolgozószobákban, illetve a szabadkőművesség elzárt, titokzatos beltenyészetében tevékenykedtek és miért nem — elismerjük: nehezebb, veszélyesebb — a parasztság és a nemzetiségi tömegek között? Az elmulasztott alkalmak Osztályhelyzetük ebből keveset magyaráz. A feudális Magyarország gyűlölete s a haladásba vetett hitük erős volt, a munkásosztály vezette átalakulástól nem féltek, nem voltak számukra idegenek a nemzetiségek ekkor még nem az elszakadásra irányuló törekvései sem. Látták, hogy az egyre súlyosbodó ellentétek meg nem oldása a nemzeti és társadalmi tragédiához vezethet. De ha valamiért, úgy hisszük, ezért tehetünk szemrehányást a polgári radikálisoknak: érezték, sejtették s ki is fejezték a várható tragédiát, de cselekedni nem tudtak. És miért nem? Talán karrieristák voltak? Hiszen karriert.ket áldoztak fel. Személyükben gyávák voltak ? Vállalták a tábor nélküli vezérek tragikus sorsát. De hiányzott belőlük a forradalmár előrelátó optimizmusa és a néppel való összeforrottságából erőt merítő elszántsága, mely a tömegek vezetésére s ner.\ csupán követésére késztet. Nem forradalmárok, doktrinerek voltak, és így a tettre — ami ekkor azt is jelentette: vezetésre — alkalmatlanok voltak. Polányi egy későbbi Hamletelemzésében önmagukat is jellemezte, mikor Hamlet tragédiáját az elmulasztott alkalmak sorozatában látta. (Kortárs, 1968. 5. sz.) Hamlet módjára vártak, haboztak s reménykedtek valami rajtuk kívül álló megoldásban — materialista módján nem szellemekben, de a transzcendentálissá változtatott „fejlődés-automatizmus"-ban. Tömegbázisuk szűk volta, hatásuk korlátozottsága csakhamar bebizonyosodott. A koalíció széthullása egy új, nagy válság elkövetkezését sejtette, melynek gyújtópontja már nem a valóságos ellentéteket elhomályosító nacionalizmus, hanem az ország demokratikus átalakításának kérdése volt. Ekkor mutatkoztak meg legélesebben az „elmulasztott alkalmak" következményei s közülük talán a legfontosabb: a demokráciáért vívott tényleges harc nem végezte el a demokrácia táborának sem megszervezését, sem megtisztítását, nem hozta létre a frontvonalak tisztázását, a közömbösök felrázását s a hozzájuk csapódó, tőlük idegen elemek leleplezését. Erre — egy 1910-ben írt cikke mutatja — Jászi is ráébredt. Látta, hogy a Nemzeti Munkapártban már együtt voltak az OMGE feudális urai, a vármegyei dzsentri, a zsidó bankár és mindenki, aki a demokrácia ellensége. S látta azt is, hogy a reakció egységével, „. . . a nagy veszedelemmel szemben a magyar demokrácia nemcsak szervezetlenül áll, de egy jó része... a reakció vezérének hódol." (Jászi: A magyarországi reakció szerveződése. H. Sz. 1910. 21. k.) Ebben a kiélezett helyzetben nagyon hiányzott a társadalmi harcokban megérlelt demokratikus program, mely e harcok során egyes társadalmi rétegek napi követeléseinek kifejezésével konkréttá vált volna, és nagyon hiányzott az a szervezet, melynek segítségével a munkásosztály mellé felsorakozhattak volna a demokratikus átalakulásban érdekelt paraszti és polgári — kispolgári tömegek. A polgári radikalizmus ezt a feladatot nem végezhette el, mert „önálló irányzattá formálódása a meglódult történelemhez képest végzetesen lassúnak, elkésettnek bizonyult." (Magyarország története. 2. k.) Ezen a tényen személyes megnyilatkozásaik bátorsága, a munkásosztály reakció elleni harcának teljes szívvel való támogatása sem változtathatott. A radikális értelmiség 1910-ben alakított laza szervezetének, a Reform Klubnak, az 1912. május 23-i, majd a lefújt 1913. március 4-1 általános sztrájk és tüntetés polgári támogatásának biztosítására tett kísérletei nem járhattak eredménnyel. A tüntetésekben részt vevő munkások védelmére megalakított ügyvédi bizottság, a sztrájkolok gyermekeinek ellátásáért indított kampány nem jelentett elégséges és hathatós támogatást. Kevés volt az a nyilatkozat is, melyben a szellemi élet 32 kiválósága — köztük Ady, Balázs Béla, Bölöni György, Jászi Oszkár, Szende Pál, Kernstok Károly — ajánlotta fel szolgálatait az SZDP-nek, a várható kormányterror hatásának csökkentése érdekében. Nem jelenthetett sokat, mert csak magukat vitték s nem a tömegeket. így a reakció egységes táborával szemben a munkásosztály egyedül maradt, hisz — és ez az adott körülmények között egyáltalán nem volt meglepő — klerikális és feudális „szövetségesei" — az SZDP vezetőségének opportunizmusa miatt is — a döntő pillanatban elárulták. Kezdték a klérus „demokratikus" néppárti elemei, folytatták a demokratikus ellenőrzés híján feudalizmushoz dörgölődző és megalkuvó parasztpolitikusok, éjükön Nagyatádi-Szabóval, s befejezte az egész „kuruc" tábor nevében Apponyi „nagyhatású" deklarációja, mely után Tisza joggal jelenthette ki: „a hadjáratot megnyertük." Igaza volt Tiszának: a demokrácia tábora — részben saját hibájából — vereséget szenvedett. A kormány fegyveres terrorjával nem tudta szembehelyezni a tömegek forradalmi erejét. Vétkük: az elkésettség A radikálisok elemzőképességét mutatja, hogy ezt maguk is belátták. A haladó erők egyes vereségei történelmi táv-36