Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Történelem: Landler Jenő emlékezete

H. Majzik Katalin Landler Jenő emlékezete „Elárvultunk!. . . Az Öreg halála új sebet tép a párt csapásak-boritotta testébe. Kommunisták! Mindenki nőjjön még egy fejjel, mindenki lépjen egyet előre, hogy kiheverjük ezt a sebet is! Munkások: adjatok új harcosokat, új kádereket, hogy betöltsük a sorainkba vágott széles űrt. Elvtársak, zárkózzunk össze, építsük a pártot, pótoljuk az öreget, a magyar kommunista mozgalomnak ezt a példaadó nagy katonáját" — írta Révai József Landler Jenő halálakor. Landler Jenő halála valóban nagy csapás volt a magyarországi kommunista mozgalomra. Élete, amely a legszorosabban összefonódott a munkások nehéz, sokszor veszélyes küzdelmeivel, fáradhatatlansága, amellyel a proletariátus ügyéért harcolt, szinte pótolhatatlanná tette. Milyen volt ennek az embernek az életútja? Honnan indult, és hová érkezett el? Nehéz elmondani, hiszen számtalan olyan kérdésről nem tudunk behatóan szólani, amely lehetővé tenné mélyebb megismerését. Villantsuk azonban fel életének legfontosabb állomásait. A vasutasok „ügyvédje" Landler Jenő, a budapesti egyetem jogi fakultásának hallgatója már a századforduló előtt bekerül a főváros politikai életének vérkeringésébe. Ekkor még csak „ismerkedik" a politikával. Nézetei formálódására, állásfoglalásának kialakulására nagy befolyást gyakorol az a körülmény, hogy a jó felkészültségű, szociális érzelmű fiatal ügyvéd irodáját sűrűn keresték fel a vasúti munkások. Landler betekintést nyer a vasutasok életébe, gondjaiba. Jól látja problémáikat, helyzetüket, súlyos életkörülményeikét. Később magával a vasutas mozgalommal is érintkezésbe kerül, amelynek fő célja az önálló vasúti munkásszövetség megalakítása volt. Ennek a harcnak jelentős állomása 1904, amikor megjelent a Magyar Vasutas című hetilap, amely a vasutasok követeléseinek szócsöve. Memorandumok követelik a lapban a fizetésemelést és sürgetik a Vasúti Szolgálati Rendtartás módosítását, amelytől sok ezren várták munkakörülményeik megjavítását. A kérvények azonban nem hoztak eredményt. Érthető tehát, hogy amikor az 1904. április 20-ra tervezett Országos Vasutasgyűlést a rendőrség betiltotta, Rákosrendező állomás dolgozói között kirobbant a sztrájk. Hírére pár órán belül az egész országban megbénult a vasúti forgalom. Landler — aki bár igen alaposan ismerte a vasutasokat, de még nem került közelebbi kapcsolatba mozgalmukkal — most habozás nélkül azonosította magát a sztrájkolókkal. A sztrájk leverését követő perben védelmet vállalt, a pert politikai perré akarta változtatni. Így érvelt: „A rendelkezésre álló teljes anyag, a másfél évtizedre visszanyúló előzmények, az államtekintélynek szokatlanul megnyilatkozó latbavetése is rámutattak e bűnper tipikusan politikai jellegére. Az újjászületett Magyarországnak még nem volt olyan bűnpere, melynek egyedül helyes és célravezető hivatása a Magyar Királyi Államvasút tarthatatlan rendszerének és az ennek konzekvenciájaképp jelentkező szociális bajoknak leplezetlen felfedése, s a legprimitívebb emberi és állampolgári jogokat lábbal tipró kormány ebbeli ténykedésének méltó világításba helyezése lett volna." A sztrájkban, majd a perben való aktív részvétel eredményeképpen elkötelezte magát a szociális igazságtalanságok elleni harcra. A pert követően ügyvédtársával, Lengyel Zoltánnal együtt sajtó alá rendezte a „Tizenhármak bűnpere" c. munkát, amelyben a széles nyilvánosság elé tárta a főtárgyalás anyagát. A könyv megjelenését követően mind több szál fűzi őt a vasutasokhoz. Egy évvel a sztrájk után már elvállalja a vasutas szövetség alapszabályainak kidolgozását, majd 1906. tavaszán elkészíti a Vasúti Szolgálati Rendtartás tervezetét. Ugyanezen év júliusában átveszi a Vasutasok Lapjának szerkesztését, s ezzel olyan alkalmas eszközre tesz szert, amellyel már a vasutasok tömegeit befolyásolhatja. Él is a lehetőséggel! Cikkeiben nemcsak feltárja és bírálja a MAV szerkezeti hibáit, hanem tanít is. Sztrájk című vezércikkében már a politikai harcos vértezetében szólal meg. Kifejti, hogy ha a vasutasok követeléseit nem teljesítik, csak ígérgetnek, akkor azok ismételten sztrájkba fognak lépni; ezzel „az elkerülhetetlen újabb vasúti sztrájk okaira már most" rámutat. A szociáldemokraták között Azt, hogy Landler ez időben már mennyire magáénak érezte a munkások ügyét, bizonyítja, hogy az 1906 októberi villamos vasutas sztrájkban pihenést nem ismerve szervezett, agitált. Méltán irta róla a Magyar Vasutas: „Szinte emberfeletti munka volt, amit a sztrájk hat napja alatt, de azelőtt is végzett. Hat napon át nem volt egy percnyi pihenője. Ott volt szüntelen a sztrájkolok között és az ezernyi munka és gond mind ő reá nehezedett. A hat nap alatt nem feküdt ágyba, csak úgy aludt ültében, ahol éppen elnyomta az álom . . ." Landler ezután már nemcsak spontánul és esetenként foglalkozik a munkásosztályt érintő kérdésekkel, hanem szoros kapcsolatba kerül a szociáldemokrata párttal is. Az 1905-ös orosz forradalom és a magyarországi munkásmozgalom fellendülésének hatására a magyar Szociáldemokrata Párton belül egy baloldali csoport volt kialakulóban, amely mind hevesebben támadta az opportunista pártvezetőséget választójogi politikája miatt. A vezetőség ugyanis lemondott az önálló proletár osztálypolitikáról, és a II. Internacionálé útmutatásának megfelelően a fő hangsúlyt a választójogért való küzdelemre fektette. Elképzelésük az volt, hogy a munkásosztály a politikai hatalmat az általános, egyenlő, titkos választójoggal szerezheti meg. E taktika ugyan teljes csődbe ment, azonban a vezetőség ebből nem azt a konzekvenciát vonta le, hogy politikája hibás, hanem azt, hogy új partnereket kell keresnie, akik támogatják a párt választójogi küzdelmét. Mindez tulajdonképpen a „tömegek kölcsönadásának" taktikája volt. Landler megalapozott érveléssel fordult szembe a párt 1911. évi kongresszusán azokkal, akik a vezetőség irányvonalát jóvá akarták hagyni: „Tisztelt Pártgyűlés! A határozati javaslat ellen részben elvi, részben politikai okossági szempontból van kifogásom. A határozati javaslat ebben a mostani szövegezésben úgy fest, mintha tisztán a polgári pártokra és a polgári politikusok becsületességére alapítanák jövő választójogi küzdelmünket ... A szociáldemokrata párt küzdelmében előfordulhat, hogy találkozik polgári párttal, de azért önállóknak kell lennünk. Mi vívjuk meg önállóan választójogi küzdelmünket, mint ahogy más ország proletariátusa tette. Ezt az elvi szempontot be kell tartani. És ha ennek dacára találkozunk, azért mehetünk együtt." A javaslatot, sajnos, a kongresszus nem szavazta meg. Ettől kezdve Landler a Szociáldemokrata Párt kongresszusain nyíltan síkra szállt az önálló proletár osztálypolitikáért, az önálló, a szakszervezetektől független pártszervezetek kialakításáért, harcolt a parlamentarizmus túlbecsülése ellen. Ezekben az években számtalan összejövetelen, gyűlésen tanította és szervezte a munkásokat, akiknek mindennapi gondjait igen jól ismerte. Közöttük élt, a nyelvükön beszélt, értük harcolt. Ez adta varázsát, és az a szenvedélyesség, amelylyel rögtönözve, de mégis vaslogikával fejtette ki nézeteit, amellyel a munkásokat újabb és újabb harcokra buzdította. Tevőlegesen is részt vett a munkásság megmozdulásaiban. Az 1912-es nagy választójogi tüntetés előkészítésekor öt nagygyűlésen hívta harcba a munkásokat, is maga is a felvonulók soraiba állt. Amikor pedig Tisza Istvánt a képviselőház elnökévé választották, másnap, 1912. május 23-án, a Vérvörös Csütörtökön a parlament felé vonuló munkásokat lelkesítette. Már ekkor szembeszállt a militarizmussal is. 1911-ben az országgyűlés a véderő-törvény javaslat tárgyalását tűzte napirendre és ezzel egy időben Landler „A véderőreform mérlege" c. ta-32