Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Bajor Nagy Ernő: Egy teleplakó észrevételeiből

A belföldi turista is ember! Egy kicsit megkésve került a kezembe a ,,Budapest" 1968. áprilisi száma, a reflexiók azonban, amelyeket Tarnóczi Lórántnak „Idegenforgalmunk jelenlegi problémái" cimü cikkéhez hozzáfűzni szándékozom, véleményem szerint ma is időben hangzanak el, mivel e problémák megoldását sokezer turista társammal együtt égetően fontosnak tartom. Előrebocsátom azt is, hogy nem vagyok idegenforgalmi szakember, a turista társadalomban is csak jelentéktelen egy a sok közül, tehát arról az alaphelyzetről szeretném a „jelenlegi" problémákat napirenden tartani, amelyről az egyszerű turisták tömegei szemlélik. Tarnóczi Lóránt alaposan felmérte a helyzetet, nem sok gondot okoz tehát az egyre nagyobb tömegeket érintő negatívumok felsorolása. Azt mondja például: „Autóbuszközlekedésünk utazási komfortja hiányos, sok, turisztikailag fontos megállóhelyen még fedett váróterem és menetrend se található, nemhogy melegedő, büfé vagy WC." Kétségtelenül így van, de hozzátehetnénk: töméntelen menetrendszerű járat szinte képtelen befogadni a turistákat, a szombati, vasárnapi forgalomban alig győzi a rendes utastömeget felvenni, s ha a turisták bele is zsúfolódnak a kocsikba, hátizsákjaikat nem tudják hová letenni. Ha például — hogy közvetlen tapasztalattal szolgáljak — a Vértesbe készül valaki, mondjuk, Székesfehérvárról, oda még csak eljut valahogyan, de este, ha nem a végállomáson kapaszkodik fel a kocsira, vagy lemarad vagy palacsintává lapítva tér haza. Persze, a turista-társadalom közlekedési problémáiról jóval többet is lehetne morogni, de van itt a Tarnóczi-cikknek más, legalább ennyire fontos részlete is, tehát summázva annyit: a közlekedés korszerűsítése, kulturáltságának javítása a dolgozók szabadidejének fokozatos megnövekedése következtében egyre nagyobb tömegek ügye lesz. Amint felszabadulnak a szombatok, nemcsak a szervezett természetjárók tódulnak egyre nagyobb számban a természet nyugtató csendjébe, hanem olyanok is, akik egyszerűen ki akarnak lépni egy-egy napra az urbanizációs ártalmak zűrzavarából. Tehát feltétlenül megnövekszik a belső idegenforgalom. Erre egy futó példa, ugyancsak személyes tapasztalat alapján: májusban a székesfehérvári turisták kiilönvonatostkirándulást szerveztek a Cuha völgyébe, s bár nem is csaptunk valami nagy hírverést, a 6$o férőhelyre Ifibb mint 800-an jelentkeztek. S ha már a MÁV-nál tartok — aggódom, hogy nem elszigetelt jelenség! —, szóvá teszem ezen a helyen s eszméitető példaként, hogy a hétvégeken nagy forgalmat lebonyolító agárdi vasútállomást valamiféle avult rendelkezés következtében még ma is csak a vonatok érkezésének-indulásának perceire világítják ki, közben, még ha párezer „idegenforgalmi tényező" várakozik is, kikapcsolják a világítást. Láttáin itt hirtelen vihar alkalmával összeverődött, szertelenül futkosó, családtagokat kereső tömeget — nem a legjobb véleménnyel a „kulturált" közlekedésről. Bevallom, hogy Tarnóczi Lóránt következőkben idézett megállapítása alaposan meglepett. Ezt a témát ugyanis túlságosan kesztyűs kézzel kezeltük eddig, egy-egy kabarétréfában, vicc-rovatban ugyan tényleg találkoztunk vele, de ilyen komoly helyen, s ilyen bátran, tárgyilagosan aligha. Idézem: „Sajnos, úgy tűnik, hogy a hivatalos fórumok még mindig azt a téves nézetet vallják, amely szerint idegenforgalomnak csak azt a vendégforgalmat lehet tekinteni és áldozni csak arra érdemes, amelyben idegenek, vagyis külföldiek vesznek részt. Ma gyakorlatilag sokfelé az a helyzet, hogy ha elment az utolsó külföldi vendég is, megszűnik, vagy leegyszerűsödik a vendéglátóipari hálózat működése. A rendes étkészleteket és porcelánedényeket leltározzák és elzárják. A személyzet, ha marad is, leveti a formaruhát és jó modort." A tömegek, amelyeknek fokozódó mozgására az előbbiekben hivatkoztam, talán Tarnóczi Lórántnál is érzékenyebbek a plasztikusan vázolt magatartásra. Nem egy helyen tapasztaltam magam is, hogy a turistát vagy szervezetlenül, szatyrosan érkező vendéget szinte „kinézik", fintorognak, ha egy turistacsoport csak italt fogyaszt, s élelmezését hátizsákból vagy szatyorból bonyolítja le. Már pedig minden érdekeltnek tudomásul kell vennie, hogy mind a szervezett turisták egy része, mind az alkalmi természetjárók, még nagyon hosszú ideig — gazdasági és egyéb okokból — táskából táplálkoznak, tehát természetesnek kell venniük, hogy vendégek, s nem feltétlenül sokat fogyasztó idegenek ülnek le az asztalaikhoz, ugyanolyan udvariasan kell egy-egy üveg sört vagy bort az asztalra állítaniuk, mintha idegen nyelven beszélő, de odahaza semmivel se rangosabb vendégeket szolgálnának ki. Talán az előbbieknél is többet foglalkoztatja turistáinkat a szállásproblémák megoldatlansága. Tarnóczi Lóránt idézett cikkének ide vonatkozó részeit vastagon húzták alá, akik felhívták rá a figyelmemet. Feltétlenül hozzá tartozik ehhez, hogy belső idegenforgalmunkban — bár ezt inkább vendégforgalomnak nevezném, egyetlen magyar városban, faluban sem érzem magamat idegennek — tehát ebben a forgalomban minden esetben dolgozó, a szocializmust építő emberek vesznek részt, akik az idehaza megdolgozott filléreiket fordítják utazásra, pihenésre. Az ő esetükben nem csak vonzóerő az olcsóság, hanem feltítel is, ők legfeljebb évenként egyszer engedhetnék meg maguknak, hogy egy-egy éjszakára 100 — 120 forintot fizessenek egy kétágyas szobáért, márpedig nem csak egy napot szeretnének lakóhelyüktől távol tölteni. Nem tudom, hogy a különböző illetékes fórumokon hányszor esett szó arról, hogy jelenlegi turistaszálló-állományunk, főként a frekventáltabb helyeken, férőhely és kulturáltság tekintetében is nagyon messze tart még attól, hogy az igényeknek csak egy töredékét kielégítse. Székesfehérvár turistái például már februárban tájékozódtak a szegedi ünnepi játékok idejére szállás iránt; kérésüket elutasították. A múlt esztendőben néhány társammal egy mátrai turistaházban szálltunk meg — a nevét ki sem írom — s az emeletes ágyakban csak kemény afrik párnát találtunk, azon „pihentük" ki fáradalmainkat. De megfordultam olyan turista szálláson is, ahol a WC híg tartalma centiméter vastagságban állt a folyosón, s a szállást mégis ki akarták adni — pedig nem turistaként, hanem egy nagyobb létszámú tanácskozás tagjaiként próbáltak néhányunkat a „szállóban" elhelyezni. Félreértés ne essék, távol áll tőlem a szándék, hogy általánosítsak; turista szállóink nagy többsége a jelenleg rendelkezésre álló eszközöknek megfelelően tiszta — bár nem kényelmes, s nem minden tekintetben kulturált. Rossz példát — hiszen mindenki ismeri a helyzetet — nem érdemes többet felsorolni. Korszerűnek a magam tapasztalataiból merítve a zalaegerszegit említhetem. Az illetékeseknek feltétlenül számolniuk kell azzal, hogy egyre több dolgozónak lesz szabad szombatja, s a tömegek kikívánkoznak a városokból, ipartelepekről, látni szeretnék az ország távoli tájait, megpihenni, gyönyörködni természeti de nem luxus szinten. Ormos Gerő „Vajjon mikor lészen jó Budában lakásom? Kicsit jelképes Bornemissza Péter „Siralmas énnéköm" című históriás-énekek sora: „Vájjon mikor lészen jó Budában lakásom?", amikor;az Erdődy-palota erkélyéről a Zenélő Udvar egy-egy előadásának szignáljaként elhangzik. Jelképes, mert azt is jelentheti, hogy: Mikor lesz a jó zenének, az ide illő zenének lakása jó Budában ? S a Zenélő Udvar két évadjának minden előadása azt feleli a szignálnak: Most, most teremtettünk „lakást" Buda-Várában az ide való zenének. A fiatal karnagy, Mossóczy Vilmos — a Zenélő Udvar szellemi atyja, és gyakorlati kivitelezője, szerkesztője, művészeti vezetője és karmestere —, több igényt elégített ki akkor, amikor életre hívta a Vár-hangversenyeket. A Budai Vár szinte kínálja a zenei, zenetörténeti érdekességeket. Évszázadok során számos zenemű született itt, vagy számos olyan zenemű született, amelyik kapcsolatos a Budai Várral, várnegyeddel. Hol lehetne ezeket méltóbb környezetben megszólaltatni, mint itt, a Várban? A Zenélő Udvar koncertjeinek színhelye szerencsésen használja ki a lehetőségeket. Igaz, a régi Erdődy-palotát jó néhányszor átépítették, de még a későbbi rátoldásokon, és a mai elhanyagoltságon keresztül is átsüt az eredeti barokk udvar hangulata. Az akusztika kiváló és az épület nagyterme módot nyújt arra, hogy rossz idő esetén is megtartsák a rendezvényeket. A Zenélő Udvar első éve - 1967 nyara — azt bizonyította, hogy a jó gondolat, a lelkes szervezőmunka, s a jó ügyet támogatók összefogása — a Hazafias Népfront és a Zenélő Udvar mecénása, a TIT, együtteseit segítettek — mindig diadalt arat, sikert hoz. (Mellékesen: nem elhanyagolandó, hogy a Zenélő Udvar egy sor fiatal művésznek teremtett pódiumot. Csak néhány jelentősebb felfedezés: Kecskés András gitárelőadására, a Szovjetunióban ösztöndíjasként tanuló Agonás György zongoraművészre, Kornádi Gerzson és Czidra László felléptére sokáig emlékezni fogunk; nem beszélve azokról az érett, magasszínvonalú karmesteri képességekről, amelyekről a szervező: Mossóczy Vilmos tesz tanúságot.) A Zenélő Udvar első nyara szinte teljesen a budai vár zenei anyaga körül mozgott. Mátyás király és II. Lajos korabeli; azután a végvári harcok idején Esztergomban is járt Monteverdi művek; a Budán járt erdélyi Bakfark Bálint Lant-fantáziája; Beethoven Kürt-szonátája, amelyet a mester személyesen kísért zongorán 1800-ban a budai koncerten, nem utolsósorban Beethoven Brunswick Terézhez írt művei, és éppen ebben a palotában vendégként írt darabjai jelzik ezt a helytörténeti zenei érdeklődést. Az idei programban már háromféle műsor szerepelt: szóló-, szerenád- és oratórium-estek. Valamennyi egységes szerkezettel: a Vár-koncertek első részében a budai, a Várral összefüggő zenedarabokat mutatták be, s — praktikus meggondolásból, hiszen az ilyen művek száma véges, s ki kell elégíteni a közönség más irányú érdeklődését is — a műsorok második részében az est hangulatához és a helyhez illő más, ismert, közkedvelt zenedarabokat mutattak be. Az oratórium-estek budai különlegessége a Vár visszafoglalásában részt vett Esterházy Pál egyetlen oratóriuma: a Harmónia Caelestis volt. Ennek az estnek a második részében angol nyelven hallhatták a nézők a Dido and Aeneas-t. A szerenád-, és szóló-estek helyi „budai" részében többek között Albrechtsberger, a két Haydn s természetesen újra Beethoven művei szólaltak meg. Stílszerű volt az Erdődy-kastélyban eljátszani J. Haydn két Erdődy-kvartettjét. Az egyik szerenád-esten Albrechtsberger cemballo- és kürtversenye, a másikon M. Haydn D-moll szimfóniája csendült fel,' a Széchenyi Könyvtár gyűjteményében levő eredeti kéziratok megszólaltatásával adva újabb, valódi zenei csemegét. A második évad előadói meglepetése a Debreceni Kamara Zenekar magasszintű produkciója volt. Nem célunk a Zenélő Udvar előadásainak művészi értékelése. ítéletet — pozitív ítéletet! — mondott a szaksajtó, s nem utolsósorban a közönség, amely minden rendezvény előtt kitétette a rendezőkkel a „Minden jegy elkelt" táblát. A főváros szempontjából nem is az egyes produkciók a lényegesek, hanem az, hogy a Zenélő Udvar teremtett valami újat, hozzáadott valamit a főváros kulturális életéhez, s megteremtette a lehetőséget ahhoz, hogy eredményeire építve, azt kiszélesítve megteremtsék a budai művészeti Várfesztivált. Faludi András 30