Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Volly István: Pest-Buda dalai II.

Volly István PEST-BUDA DALAI II. Bartók Béla mondta a Magyar Néprajzi Társaság 1929. évi előadásán, hogy a sokféle ritmus között van egy, amit különösképpen kedvel a magyar népdal: ez a ,,titi-tá", vagyis két rövid — egy hosszú szótag. ,,Buda-pest" városnév ritmusa pontosan ugyanez. A jó ritmusú szó a múlt század utolsó évtizedei óta szövődhetett dalba, népköltészetbe. Miféle helyi viszonyok közepette? A három város egyesülését lázas építkezés kísérte. Akkortájt egyenesedett ki a pesti Duna-parti palotasor, kiépült a sugárút, a Nagykörút egy régi Duna-ág ívén, megnyílt a Népszínház (a második Nemzetink) és az Operaház. Karcsú hidak ívelték át a kék Dunát, és megépítették az első földalattit is. A közmunkák hírére sok ezer vidéki sereglett a fővárosba. Jöttek a bajai kőművesek, a szegedi ácsok, a Komárom megyei kőfaragók, a tiszántúli kubikosok, a felvidéki és erdélyi kétkezi munkások. Ugyancsak a falu küldte a háztartási alkalmazottakat, a cselédlányokat . . . Laktanyák is sűrűn épültek a város peremén a ,,jó békeidőkben" . . . A beáramló falusi nép magával hozta népzenéjét is. A Nemzeti Színház és a Népszínház karnagyai a kocsmákban gyűjtötték a népdalt, és a népszínműbe beleszőtték — a saját szerzeményeikkel vegyest. Szóltak a népdalok az utcán is, nap mint nap. Reggelenként a regruták nótaszóra vonultak végig a „flaszteros" utcán. Csattogott a bakancs, harsogott a dal, kitárultak az ablakok, mosolyogtak a lányok, asszonyok. Esténként a munkásszállásokon szaporán pengett a citera, zümmögött a gombosharmonika, szomorú-szép parasztnóták szövődtek a főváros esti zeneéletébe. A bajai kőművesek tamburazenekara éveken át elszerződött a Városligetbe, és tánczenét muzsikált, keringőt, polkát, csárdást. Vasárnap délután a Duna-parton, a korzón, de legfőképp a Keleti Pályaudvar előtti téren — ahol a legtöbb vidéki először bámult bele a fővárosi rengetegbe — összefogództak a parasztszoknyás lányok, és karikázva daloltak, akárcsak odahaza . . . Évtizedeken át ezeken a csatornákon áradt a fővárosba a népdal. Még a tudományos kutatók számára is. Bartók Béla 1904-ben Budapesten jegyez le először parasztdalt, Dósa Lidi erdélyi cselédlányuktól. Töredékeset és újjáalakulót is. Dósa Lidi neve többször szerepel Bartóké mellett A magyar népdal című alapvető művében. Ady Endre is a főváros utcáin találkozik a „nótázó vén bakák"-kal . . . Az 1914-es világháború kitöréséig még nagy a különbség, a szakadék a falusi és városi zeneélet között. A háború megzavarja, a rádiózás pedig elmossa a szakadékot. A falusi és városi szövegek, zenék és ritmusok keveredtek a fővárosban, a Duna-parttól a Városligetig, és frissen szállongtak a Dunán—Tiszán innen és túl . . . Hej, rica, rica-rica, kukorica, repce! Megcsókolom Mariskámat csütörtökön este. o Végigmegyek (a) budapesti utcán, kacagnak a lányok... A budapesti katonaélet jellegzetes nótájaként ismertük meg. Az egyenletes negyedkottákat (minden lépésre negyed hangjegy) telten és erőteljesen bírják énekelni a katonák, még a fárasztóbb menet közben is. Ugyanez a ritmusképlet jelentkezik egész katonanóta-családban, kezdve a kuruc kori Csínom Palkó tói, az első verbuválások dalemlékén át — A jó lovas katonának, aztán az 1848-as Kossuth-verbunkosban — Huszárgyerek, huszárgyerek, szereti a táncot, és beletorkollik a fővárosi utcák patinás katonanótájába ... Az újabbakban már az egyenletes negyedkották lüktetését kellemesen színezi néhol a szótagszaporulat: ,.megyek a budapesti utcán . . ." Akinek nincs kocsija, gyalog megy az Pestre ... A legősibb és legolcsóbb közlekedési eszközt ajánlja a múltszázadi „pesti" népdal. Azene polkatánc. A polkát — a tánctörténet szerint — egy cseh cselédlányka találta ki, Neruda tanító jegyezte föl, és a prágai egyetemi ifjúság vitte sikerre. Az 1840-es években Párizstól Pest-Budáig divattánccá vált, aztán világszerte, a keringővel együtt. Nyilván városi divat volt előbb nálunk is, és a fővárosból indult el a népdalok útjára. Dalunk az 1890-es évek „101 magyar népdal" köteteiben tűnik föl először. Egyszerre magáénak vallhatja falu-város munkásnépe, aztán a diákság. Talán nem véletlen, hogy ugyanilyen polkaritmusú rokondallam volt az 1950-es évek csasztuska-dallama is: Megismerni a kanászt ékes járásáról . . . Vetettem én kiskertembe babot, borsót, lencsét, De szeretném megölelni a pesti menyecskét! o Meguntam az életemet, fölmegyek Budapestre... Igen jellegzetes népdalszöveg, tulajdonképpen a fővárosba „bevonuló" parasztlányok nótája lehet. A szöveg már az 1900-as években föltűnt az első tudományos népdalgyűjtőnknek, Vikár Bélának. De csak Tolnai Klári, Kossuth-díjas színművésznőnk tette híressé, mindjárt pályája kezdetén. Nógrádból jött ő maga is, gyerekfejjel a libapásztor lányoktól tanulta a vidám palóc népdalokat. Az 1940-es évek táján, a Vígszínház egyik szilveszter éjjeli kabaréján, amikor nem jutott eszébe más, eldalolta gyermekkori palóc népdalait, Danyi Gyurka cigányzenekara kíséretével, köztük azt is, amit a Keleti Pályaudvar előtt hallott, titokban elvegyülve a nótázó „cselédlányok" között. A palóc dialektussal előadott tréfás daloknak olyan sikere kerekedett, mely — Kovács Apollónia cigánydal sikereihez hasonlítható napjainkban. A rádió-, hanglemez- és hnngverseny-sikerek elmúltával is megmaradt a dal, tartósan „budapesti" népdallá vált. A fehérnépek fővárosba áramlását, útjátmódját és buktatóit örökíti dalba, némi gúnnyal és természetes humorral. 40