Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Vári György: Tündérmese (novella)

— Boldogan, ha tudok. — Egészen magunk közt, el tudod te képzelni, hogy léteznek tündérek? — Egy percig sem. — No, természetesen én sem, de tegyük fel a vita kedvéért, egészen akadémikusan, hogy vannak. Szerinted akkor a tündérség az nem olyan különbséget jelent, mint egy tulajdonság, mint például az, hogy valaki púpos vagy dadog? Vagy lényegesebb a különbség, tehát ember és tündér az olyan, mint például állat és növény? Balla elgondolkozott. -Én azt hiszem — mondta végül —, hogy a különbség mélyebb. Tündér és ember más genus, más fajta. Persze teljesen akadémikusan. — Mondd, — kérdezte az igazgató — van a Párt szervezeti szabályzatában valami, amit ez ellen a szerencsétlen asszony ellen lehet fordítani? — Azért mert tündér? — Balla újra gondolkodott. — Majdnem biztos, hogy nincsen. A szervezeti szabályzat megalkotásánál abból indultak ki, hogy tündérek nincsenek, pontosabban a szervezési munkánál eddig még fel sem merült annak a lehetősége, hogy vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tündér tagja lehet a pártnak, amennyiben erre gondolsz. Ez az ideológia flagráns megsértése lenne. — Értem — szólt az igazgató. — És mondd Ernőkém, jelenthet ez bonyodalmat állampolgárság tekintetében, már úgy értem, munkához való jog, rneg mifene? — Nem vagyok illetékes. Ezt a Belüggyel kellene tisztázni, vagy még inkább az Igazságüggyel. Ez mindenképpen korai. Az ilyesmivel a kisebbségi jog foglalkozik. Persze kérdéses, hogy egyetlen személy tekinthető-e kisebbségnek. — Szóval nem sok jót remélsz. — Hát őszintén szólva, nem. — De hát, mit csináljunk, az istenit? — tört ki az igazgató, aki vérmes ember volt — értsd meg, becsülöm és szeretem ezt az asszonyt és nem akarom, hogy megüsse magát. — Várjunk Kálmán, — szólt Balla— ilyenkor várni kell, kivárni, hogy fut a nyúl. Ezt te is tudod, vén róka vagy te is. * Másnap délelőtt az igazgató felhívta a pártirodát. — Ernő? — Igen. — Szerbusz, itt Csányi. — Parancsolj. — Most hívtak fel a Kerületből. — Engem is. — Azt kérdezték, hogy mi ez a babonás hisztéria, ami az üzemben kitört, azonnali intézkedést kértek és holnap délig írásban kell jelentést adni. Neked mit mondtak? — Nekem még különbeket is. — Szóval szerinted nem lehet semmit csinálni? — Félek, hogy nem. — Jó — mondta sóhajtva az igazgató — én akkor öt után valamikorra iderendelem a Radonét. Te bent leszel öt után? — Ameddig akarod. — Jó, maradj benn Ernőkém, biztosan kelleni fogsz. Öt óra tíz perc volt, amikor Radoné fekete kosztümruhában áthaladt az elcsendesedett igazgatósági épületen és benyitott az igazgatóhoz. Köszönt és állva maradt az ajtóban. Nem volt sem szép, sem csúnya, sem egészen fiatal, de egészben csinos és lányos formájú. Szőke haja is gondozott, csak a szeme volt vörös a sok sírástól. Az igazgató kirobbant az íróasztala mögül és úgy kísérte az egyik bőrfotelhez, mint egy nagybeteget. — Jöjjön kedves, üljön le. (gy szembe velem. Cigaretta? Nem? Jó, akkor beszélgessünk egy kicsit. Radóné ült és várt. Az igazgató nagy kínban keresett valami megfelelő indító szólamot. — Hát szóval kedves, maga nyilván tudja, hogy mit beszélnek magáról az üzemben. — Tudom. — És igaz ez! — Sajnos igaz, Csányi elvtárs. — Szóval, maga azt állítja, hogy maga izé? — Igen, tündér vagyok. — Elvtársnő, jól gondolja meg, mit mond, én a vállalat felelős vezetője vagyok. Nem mindegy, hogy kinek mond ilyet. Még egyszer megkérdem: micsoda maga? — Tündér vagyok — szólt újra Radóné. Az igazgató elvörösödött. — Nem hiszem el, a szentségit — tört ki belőle a kerületszerte rettegett Csányi-temperamentum. — Nem hiszem el. Bizonyítsa be. — Hogy bizonyítsam, igazgató elvtárs? — Mit tudom én. Repüljön. Itt előttem. Radóné felnézett. — Kicsi a szoba, igazgató elvtárs és a csillár is zavarna. — Nem baj. Üres az egész ház. Menjünk át a tanácsterembe. Átmentek a folyosón át a szomszédos tanácsterembe és az igazgató felkattantotta a tetővilágítást. Hatalmas terem volt, közel negyven méter hosszú és megfelelően széles. — Ez elég nagy — szolt Radóné — itt megpróbálhatom. Kibontotta óriási szárnyait. Gyönyörű szárnyak voltak, színezésben olyanok, mint a káposztalepkének, fehér és sárga mintázattal és díszes fekete szélekkel, csak sokkal áttetszőbbek, csillogóbbak és mintha gyémántpor tapadt volna rajtuk. Szép úszó mozdulattal ellibbent az igazgató mellől, kétszer átrepült a hosszú tárgyalóasztal felett, oda és vissza, végül szoknyáját illedelmesen összefogva, puhán leszállt az igazgató mellé és összecsukta szárnyait. A szárnyak most már olyan átlátszóak voltak, mint az üveg, azután egészen eltűntek és csak Radóné állt ott az igazgató mellett, ahogy mindenki ismerte, fekete kosztümruhában, kicsit szégyenlős mosollyal. Az igazgató nem tudott szólni, csak megtörölte gyöngyöző homlokát. — Kedves — mondta végül —, visszamehetnénk az én szobámba. Visszamentek és leültek a bőrgarnitúrára. — Ne értse félre, amit most mondani fogok, sajnos mondanom kell. Higyje el, kedves, nincs ember, aki jobban becsülné magát nálam. Büszke voltam rá, hogy ilyen dolgos emberrel, ilyen kitűnő elvtárssal dolgozhatom együtt . . . — Ne mondja tovább Csányi elvtárs, holnap már nem vagyok itt. Az igazgató tehetetlenül rázta a fejét. — Csak ne ismerte volna be nyilvánosan. Hogy én tudom, az nem számítana. De most már mindenki tudja, nemcsak itt az üzemben, a Kerületnél is. — Be kellett ismernem, igazgató elvtárs. Ez a törvény. — Már ne haragudjék, kedves, de a népi Magyarországon nincsen olyan törvény, amely előírná, hogy valaki köteles bevallani, hogy izé . . . szóval tudja maga, kedves. — Ez nem magyar törvény, ez a mi országunk, Avalun, törvénye. Ha valakiről kiderül a földön, hogy tündér, azt nem szabad tagadni. Annak el kell hagynia a földet. — Hol van az az Avalun? — Nem a földön, Csányi elvtárs, de nagyon közel a földhöz. A földi emberek nem látnak minket, de mi látjuk őket. (gy esik meg, hogy egy tündérlánynak megtetszik egy földi fiú, vagy egy tündérfiúnak egy földi lány. Ilyenkor emberré válik, segíti, dédelgeti halandó szerelmét és úgy élnek együtt, mint a közönséges földi házaspárok, talán egy picikét boldogabban. így éltem én is, az urammal, szegénykémmel, mostanáig. Nem is tudom, mi lesz vele, olyan gyámoltalan nélkülem. Radóné csendesen sírt és az igazgató nem tudta, hogyan vigasztalja. — Miképpen segíthetnék magán? — kérdezte szárnyaszegetten. — Nem kell semmiféle segítség — szólt Radóné és a szemét törölgette. — Mi, akik a földre telepedtünk, felkészülünk erre. Eltűnünk. Igazgató elvtárs olvas újságot és bizonyára észrevette, hogy mennyi a rendőri hírek közt az eltűnés. Pedig az eltűnéseknek csak kis töredékét közli a sajtó, azt meg egyáltalában nem írja meg, hogy milyen keveset találnak meg az eltűntek közül. Látja, az a hányad, akinek nyoma vész, mintha a föld nyelte volna el őket, azok jobbára mi vagyunk. — Ennyien élnek itt közöttünk? — kérdezte hitetlenül Csinyi. — Hát bizony vagyunk jónéhányan. — És mondja, kedves, ha már erről beszélünk, a szocialista országokban, mondjuk, Magyarországon is többen vannak? Radóné könnyei közt elmosolyodott, még egy kis nevetés is kibuggyant az ajkán. — Ó, igazgató elvtárs, ha tudná. — Ha tudnám — mondta hangtalanul maga elé Csányi és lelki szemei előtt megjelent a Politikai Bizottság, amint gyémántporos szárnyakon libben a Blaha Lujza térről az alkonyi égbolt felé. — Azt hiszem — szólt Csányi — illő volna, ha behívnám Ballát. Mégiscsak 6 volt a maga másik felettese. Átszólt a pártirodára és Balla Ernő csakhamar belépett az ajtón, köszönt és odaült közéjük az egyik bőrfotelba. — Röpült. Itt előttem — súgta feléje Csányi lemondóan. Balla csak bólintott. — Hát tessék — mondta még Csányi. De Balla nem szólalt meg. Kifejezéstelen arccal ült, csak a szemüvegét igazította meg. A csend kényelmetlenül hosszúra nyúlt és Radóné bizonytalanul felállt. Ekkor felállt Balla is. odament hozzá és a vállára tette a kezét. — Szerbusz, Erzsike — mondta csendesen. — Szerbusz, Ernő — mondta Radóné is, lábujjhegyre állt, megcsókolta Balla arcát és hangtalanul kiment a szobából. Csányinak könny szökött a szemébe és hangosan krákogott. Balla visszaült a karosszékbe. — Ernő, ez fantasztikus — kezdte Csányi. — Tudod, mit mondott? Balla szeme megvillant a szemüvege alatt. — Nem tudom és nem is akarom tudni — vágott közbe tagoltan és nagyon áthatóan. — Arra kérlek, Kálmán, szedd össze magad. Ez egyszer nem babra megy a játék. A Kerületnek igaza van. Ezt a hisztériát órák alatt le kell fékezni. Ha nem sikerül, beláthatatlanok a következmények. Ennek véget vetünk, ha kell azon az áron, hogy Bács Rudit az ideggyógyászatra küldjük. Uralkodj magadon és dolgozzunk, mert rövid az idő. A jelentésnek holnap délelőtt meg kell lenni. — Igazad van — mondta Csányi leforrázva. Késő este lett, amire megállapodtak a taktikában és elkészült a jelentéstervezet. Már tíz óra is elmúlt, amikor felálltak az asztal mellől. Csányi ásított. — Szép kis nap volt. Szerencse, hogy egy emeletnyire van az ágyam. Bele fogok zuhanni. Ernőkém, te hogy érsz haza? Azt hiszem, már egy kocsi sincs bent ilyenkor. Küldjelek haza az egyik teherautóval? — Ugyan, egy kis szél van, de nincs rossz idő — mondta Balla. — Hazamegyek villamossal, nincs semmi sürgős dolgom. Pár perc múlva kint állt a sarki villamosmegállónál. Csípős éjszakai szél fújt, a külvárosi főút lámpasora nyílegyenesen halványult a végtelenbe és a két sínpár elhagyottan csillogott alatta. Tíz percet várt, vékony kabátját jéghidegen járta át a szél és villamos még mindig nem jött. Balla elunta, körülnézett, az utca kihalt volt. Kibontotta óriási, bronz fényű szárnyait, amelyeket árvácskakék pávaszemek ékesítettek, egy-két libbenéssel a házak felett volt és suhanni kezdett az esti város felett. 39