Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Szamos Rudolf: Szellem és erő

Szamos Rudolf Szellem és erő Húszéves „öregek" A műegyetemen a „Milyennek látlak?" pszichológiai vizsgálattal szinte egyidőben, egy másik vizsgálat is kzajlott. A Testnevelési Tudományos Kutató Intézet és a műegyetemi Testnevelési Tanszék munkatársainak és tanárainak közös felmérése arra keresett választ: vajon testi, biológiai erőben, egészségi állapotban milyen általános képet mutat a mai 18—22 évesek nemzedéke? Ez esetben semmiféle „érzelmi elfogultságról" nem beszélhetünk, mert a vizsgálatok végzői, a válaszadók: műszerek voltak. Több száz egyetemista leány és fiú testi erőnlétéről, biológiai fittségéről készült ez a látlelet. Milyen is a mai egyetemi ifjúság biológiai koordinátája ? Killik László, a Testnevelési Tudományos Kutató Intézet egyik, a felmérésben résztvett munkatársa szerint a válasz: nem kielégítő. A felmérést végzőket különösen az lepte meg, hogy az egyetemisták teljesítmény-átlagai a néhány évvel fiatalabb és testileg még teljesen ki nem fejlett középiskolásokéhoz hasonlítva, mind erőben, mind ügyességben, mind pedig állóképességben visszaesést mutat. Az izomerő mérések például ezt mutatták: egy mai húszéves budapesti műegyetemista fiú mindössze 45- 50 kilogrammnyi súlynyomásnak megfelelő marokszorító erőre képes. Összehasonlításképp: ez egy nagyon átlagosan fejlett, nem kiemelkedően erős tizenhat éves kamasz teljesítménye. A satnyulás, a mozgás hiánya miatt, különösen szembetűnő a láb izomerejének mérési adatainál. A páros lábbal történő együttes tolóerő a fiúknál átlagosan 200 kilogrammnak megfelelő statikus nyomást jelzett. Egy hasonló korú, de rendszeresen sportoló, ugyancsak műegyetemi hallgató háromszázhatvan-négyszáz kilogrammos izomteljesítmény kifejtésére képes s csupán összehasonlításként érdemes megjegyezni: egy olyan aktív versenyző, mint Varjú Vilmos, 700 vagy annál is nagyobb erőkifejtésre képes. Az egyetemisták 200 kilogrammos átlagos lábizom „erejét" azonban a testileg normálisan fejlett gyermek már 15—16 éves korában eléri. A lányoknál sem jobb a helyzet. A nem sportoló lányok a hallgatók mintegy 90 százaléka marokszorító erőben alig 30 kilogrammos értéket, míg lábtoló erőben mindössze 140 150 kilogrammos erőkifejtést produkáltak. Ez a 14 15 éves korú, normálisan mozgó és fejlődő bakfisok teljesítménye. Meg kell azonban jegyezni: a rendszeresen tornászó 10 -14 éves gyermekek ennél magasabb teljesítményre képesek. A példákat százával sorolhatnánk, ám ez az átlagos képen, sajnos, mit sem változtatna. Ez az első felmérés arra hívja fel a figyelmet, hogy napjaink 18 22 éves korú egyetemista nemzedékének biológiai fejlődése megrekedt, sőt, számos esetben, a serdülőkori befejező állapothoz képest, az egyetemi évek idején visszaesett. Az okok vizsgálatánál két tényező kerül előtérbe. Az egyik a szabad idő kérdése; a másik pedig urbanisztikai, tervezési hibákra vezethető vissza. A szabad idő: az egyetemi oktatás, a tanrend problematikája. Meg kell mondani: e tanrend, minden zsúfoltsága és maximális követelmény-igénye mellett, alkalmat adna a testkultúra ápolására, a mozgásra is. Mozgás? Igen, de hol? És itt jönnek az urabanisztikai problémák. A budapesti Műszaki Egyetemen az elmúlt években sokszáz millió forintos költséggel ragyogó előadótermek, laboratóriumok, napfényes üvegpalota-diákszállások, tanszékek épültek — viszont a tervezésből kimaradt a mintegy 13 ezer hallgató mozgás igénye. Vagyis: ennyi fiatalnak, egy zárt egyetem-város komplexumon belül, nincs egy elfogadható tornaterme, nincs uszodája, de megfelelő szabadtéri mozgásra alkalmas tenisz-, sport-, játszó-pályája sincs. A fejlődés belső ellentmondásai, sajnos, ebben az esetben közvetlen élettani hatásokban jelentkeznek, hiszen ha valaki nem éri el a versenyszerű szintet, eleve ki van zárva minden mozgási, sportolási, testfejlesztési lehetőségből. E kérdés létesítmény-telepítési felülvizsgálata azért is sürgősen időszerű, mert a technizáció során az ember amúgyis „mozdulatlanul" dolgozik, tehát egy helyben ül vagy áll, munkahelyén a mozgás szinte lehetetlen ; és a nyolcórás ülőfoglalkozás után — ami nemcsak a műszaki értelmiségre, de minden más értelmiségire is vonatkozik — nem jut hozzá a testmozgás elemi lehetőségéhez sem. Évről évre kimutatják a statisztitkák, hogy a közösség, az állam egyre nagyobb összegeket fordít a szervezett betegellátásra. A biológusok viszont tudományosan megalapozott véleményt alkotnak: az a mai húszéves, aki a mozgás hiányában testi erőben, fi ttségben nem fejlődik, hanem stagnál, sőt visszafejlődik, harminc-harmincöt éves korában olyan elhasznált szervezettel kényszerül munkát végezni, amely negyvenöt-ötven esztendős életkornak felel meg. Látszólag ellentmond ez annak a ténynek, hogy az utóbbi évtizedben nálunk az átlag életkor több mint egy évtizeddel meghosszabbodott. Ám ez a „hosszabbodás" az előttünk járt nemzedék biológiai sajátossága lett. Ez a nemzedék, amely ifjúkorában nem kényelmeskedhetett el, negyvenéves kora után kapta meg azokat az életkörülmémény-javító társadalmi változásokat -- jobb táplálkozás, egészségesebb lakáskörülmények, jobb szociális viszonyok stb. — amelyek lehetővé tették számára a hosszabb életet. A mai húszévesek nemzedékét azonban egy új betegség, az úgynevezett civilizációs ártalom fertőzi. Félő, hogy majd abban a korban, amikor biológiailag és az alkotó munkában a legaktívabbnak kellene ennek a nemzedéknek lennie, élettani értelemben koránál sokkal öregebb, így természetszerűen sokkal fáradtabb is lesz. Ezzel pedig együtt jár az ér keringési betegségek, az idegi túlterheltségből adódó neurotikus bántalmak elszaporodása, és természetszerűen az aktív termelői produktum csökkenése. Vannak, akik szerint a helyzet javítása kizárólag pénz kérdése. Meglehetősen hatásos és kényelmes érvelés ez, de érdemes lesz a közeljövőben részletesebben felderíteni: a ma még szociológiai tünetként jelentkező biológiai koravénség okai között nem a pénz hiánya játssza az alapvető szerepet. Elsősorban szemléletbeli kérdésről van szó, hiszen tíz- és százmilliós urbanisztikai programok végrehajtása során némi szociológusi szemlélet érvényesítésével az adott anyagi lehetőségeket a közösség és az egyén igényeinek megfelelőbb módon, a jelenleginél jobban ki lehetne használni. A műegyetemi felmérést végző szakemberek példaként említették, hogy a Fővárosi Tanács a saját dolgozóinak és sportegyesülete számára a Városmajorban kéthajós, fedett teniszpályát tudott felépíteni, amely nemcsak versenyszerű sporteseményekre alkalmas, de mozgási lehetőséget ad a tanács minden dolgozójának; és a tervezők ügyességét dicséri, hogy a versenyek lebonyolításánál még 1500 néző is helyet kaphat ebben a stadionban. Az egész létesítmény mindössze ötmillió forintba került, s ha ezt az összeget összehasonlítjuk a műegyetemi építkezések beruházási tételeivel, valóban elenyésző törtszámot kapunk. A MTA Pszichológiai Intézetének személyiség-vizsgálata számos nyitott kérdést hagy maga után. Az önismeret, és az alkotó kollektívák egymásról s önmagukról alkotott ítélete, mint a társadalom alapsejtjeinek véleménye — mint ez dr. Harsányi István cikkéből kiderül nyugtalanító és megoldásra váró; de legalábbis további aktív vizsgálódást igénylő kérdésekre irányítja a figyelmet. A Testnevelési Tudományos Kutató Intézet a műegyetemi Testnevelési Tanszéke együttes felmérései látszólag más témakörben, de hasonlóan nyugtalanító kérdéseket állítanak az előtérbe. A komplex vizsgálódás önmagában azonban kevés. Feltétlenül időszerű hát az urbanisztikai program soron levő feladatainak megvalósításánál már mindezt figyelembe venni; legalább olyképpen, hogy megfelelő helyet hagynak, ahol a fiatalok — akár társadalmi munkában is - megépíthetnék a maguk sportcsarnokát. (A nagy egyesületek pályái is így épültek valaha.) Fontos ez, hiszen, minden fellengzősség nélkül, ezúttal nem is a távoli jövőről, hanem társadalmunk legközvetlenebb holnapjáról van szó. Ahogyan az egyik oldalon az egyetemisták személyiség-véleményéből hiányzik a pozitív jelzők sorából a forradalmi, a harcos, a közösségért munkálkodó stb. jelző - a biológiai vizsgálatoknál ugyancsak hiányzik az az erő, amely egyre nagyobb szellemi teljesítményekre teszi képessé az embert. S nem lehet vitás: egyik sem elhanyagolható tényező.