Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Komlós Aladár: Vallomás Ady Endréről

Komlós Aladár Vallomás Ady Endréről* Szinte ijeszt az évszám, mikor megvallom : én már hatvan éve ismerem Ady Endre verseit. Gimnazista voltam, kamasz, amikor felejthetetlen és csodálatos tanárom, Bodor Aladár jóvoltából kezembe került az Új Versek. Értettem ezt a verses könyvet ? Igen is, nem is. De bódultja lettem, megmámorosított. Később, mikor már értettem, nem töltött el azzal az édes részegséggel, mint amikor még nem az eszemmel, hanem a pórusaimmal szívtam és ittam be mákonyukat. Akkor még költőnek indultam, s valahogy nem is volt igényem racionális megértésre, csak érzelmeim voltak, nem gondolataim, s Ady azzal, hogy sejtelmes mesefátylak káprázatait borította a világra, fölébresztette bennem az érzéket a világ titokzatossága iránt. Transzcendens titkot éreztem mindenütt: a tó csillogó vizében, a kakasos templom fölött bujkáló holdban, a fűszálon reszkető harmatban, a távoli hegyekben. Ismétlem, Ady mondanivalóiból keveset értettem még ekkor, csak a vüág titokzatosságára eszmélterő különös nyelvének mámora ejtett rabul. Bodor Aladár a gimnázium rajztermében elszavaltatta velünk a Dózsa György unokáját, de esküszöm, nem tudtuk, hogy ebben a versben a forradalom várása sistereg. De Ady volt számomra a Költő, hasonlíthatatlan, valóságos isten. Első rajongói hasonlóan lehettek vele: hiszen Schöpflin még évekig úgy szerette a verseit, hogy a politikumát elutasította, s Ignotus és Fenyő Miksa is csak szépséges új zenéjétől és hangulataitól volt elragadtatva. Kezdetben csak Lukács György és Jászi Oszkár voltak azok, akik egyszerre csodálták benne a nagy költőt és a forradalmárt. A szenvedélyes viták, amiket a félig értett versekért folytattam, mégis oly élesen szembeállítottak Ady ellenségeivel, hogy mikor Pestre, az egyetemre kerültem, Jászi hatására és a Galilei-kör levegőjében egyszerre megértettem és lelkesedtem zuhogó ritmusú forradalmi verseiért, a Véres panorámák tavaszán-ért, a Magyar jakobinus dalá-én. József Attila később világosan látta e versek kettős hatását, az édeset is, meg a forradalmit is, írván: Verse törvény és édes ritmusában Kő hull s a kastély ablaka zörög. S ha a Magunk szerelme és a Ki látott engem éveiben némileg le is hűlt korábbi mámorom és valami józanabb nagyrabecsülésre változott is át, mindig tudatában maradtam Ady mindenkit felülmúló nagyságának. A háború alatt a négyéves katonai szolgálat és a lövészárok megakadályozott benne, hogy háborús verseit figyelemmel kísérjem. Csak véletlenül került szemem elé például a Különös nyáréjszaka, amely mint• Elhangzott a Magyar írók Szövetsége Ady emlékestjén egy Picasso Guernicájának nyelvbeli elődjeként fejezi ki a megrendülést, hogy „kizökkent az idő" és a természet szörnyetegeket szül. (A háborús verseket magába foglaló Halottak élén című kötet csak a háború után, 1920-ban került kezembe, s akkor úgy olvastam, mint egy kinyilatkoztatást.) így történt, hogy a háború alatt nosztalgiával gondoltam vissza kamaszkorom Ady-mámorára, s ekkor írtam: Ady versek, be szépek voltatok, soha többé nem lesztek olyan szépek, az iskolapadban, sötét órákon át s hancúzó, játszó tízperceken át nekem egyre fülembe muzsikált sohanemhallott, hajnali zenétek. Itt, e felvidéki kisvárosi utcán sétáltunk ketten, verselő diákok, harangzúgásban, házak alatt este (ó merre vagy most, régi pajtás ?), más életet, harcot, hírt, messzi Pestet, itt idéztük a távoli világot. S amerre mentünk, mindenütt csapatban repültek az Ady-versek utánunk, mint madarak egy ifjú szent körül, s fojtó vacsoráknál az asztalnál is egy-egy Ady-vers vállamra ült nékem s a fejem körül csapkodott a szárnyuk ... Több mint negyven éven át prózában többször is írtam Adyról, megpróbáltam kifejteni, hogy mi volt önmagában, mi a jelentősége irodalmunk történetében és hogy mit jelentett nekünk, fiatal kortársaknak — de nem akarom sem magamat, sem önöket önmagam ismétlésével untatni. Ehelyett engedjék meg, hogy egy pillanatra inkább eltűnődjek költészete sorsán, számvetést próbáljak tartani egykori rendkívüli sikerének és apálynak tetsző mai helyzetének okairól. Mert ez a siker különös, sőt páratlan jelenség. Ady úgy tört rá a magyar közszellemre, mint egy ellenséges támadás. Miközben a magyar közfelfogás paradicsomnak tartotta az országot, Ady nem győzte ismételni, hogy „mit ér az ember ha magyar?", hogy a Duna—Tisza-táj halálszagú róna, fojtó ugar, elátkozott táj, népek kalodája, pusztulásra rendeltetett, s megérett egy új Mohácsra. Ez a támadás váratlan inzultusként érte a millennium ábrándjaiban lubickoló, hízelgéssel elkapatott magyar középosztályt, s érthető, hogy dühös felháborodással tiltakozott. Miért győzött Ady mégis? Mert volt egy kisebbség, amely megértette, hogy ez a támadó bírálat nem egy kívülálló hideg kicsinylése, hanem, mint a régi prófétáké, fájdalmas és féltő szeretetből fakad. Hogy Ady azért átkozódik, mert fel akarja rázni a nemzetet. S e kisebbségben rokon érzések szunnyadtak, amelyek az ő riasztó szavára felserkentek. És győzött Ady azért, mert fenntartás nélkül, rendkívüli vehemenciával tárta fel és vetette bele magát a magyar életbe. Mintha a magyar föld nyílt volna fel benne. Még az is szerencséje volt, hogy támadása ellenálló, kemény falakba ütközött, s ezek a falak hangos szavakkal verték vissza ütéseit. De Ady nemcsak botrány volt, egy nép, egy nemzet századok óta elfojtott igazságai jutottak felszínre benne. A társadalomról, amely addig egységesnek látszott, kiderült, hogy rejtett belső ellentét tüzei hevítik. Ha ma némely fiatal író a Nyugat egyik-másik kiváló költőjét Ady fölé helyezi, ezen csak mosolyogni lehet. E költők bármelyike úgy viszonylik Adyhoz, mint egy kellemes szellő ereje a földrengéshez. Ne nyugtalanítson hát, hogy a mai fiatalság sem Ady varázsát, sem eleven erejét nem érzi úgy, mint a régi. Nincs ebben semmi meglepő. Halhatatlanságon csak Horatius és a renaissance humanistái értettek állandóan élő és ható jelenlétet — ma már tudjuk, hogy ilyesmi nincs, létezése a valóság által rég megcáfolt illúzió. A halhatatlanság nem biztos, nyugodt, örök állás, a történelem előbb-utóbb felmond a halhatatlanoknak, illetve alacsonyabb beosztásba, címzetes állásokba helyezi őket, de némelyiküket olykor reaktiválja. Ady hatásának pillanatnyi csökkenése onnan ered, hogy a benne égiglobogó gyűlölet, a feudalizmus és Bécs gyűlölete elveszítette időszerűségét, onnan, hogy Ady másról és másképp beszél, mint a mai emberek, más fáj neki, másnak örül, s még az olyan örök témákat is, mint a szerelem és a halál, másképp éli át. De ha költészetének némely eleme veszített is aktualitásából, bőven marad benne még ma is fájdalmasan időszerű. Önkínzó nemzetkritikájának igazát például soha nem éreztük át annyian és annyira, mint ma. S kiszámíthatatlan, hogy lírájának mely elemei kapnak idővel megint szerepet: a kozmosz titkain töprengeni meg nem únó filozófiai kíváncsisága-e, hite az emberben, vagy sötét szenvedélye, mely mítosszá tudta emelni szerelmeit. De akárhogy is: Ady benne él a magyar irodalmi élet folytonosságában, hiszen ő szabadította fel a magyar költői érzés, gondolkozás, kifejezés bátorságát, mondhatni minden bátor magyar szó „csörgedezteti az ő vérét". S talán ez a legnagyobb, amit meg kell próbálnunk elsajátítanunk tőle: az őszinteség, a magunkhoz való hűség mindennél nagyobb bátorságot kívánó magatartása. Vallomással kezdtem, vallomással fejezem be: Ady verseit mostanában nemigen veszem elő. De úgy nem, mint ahogy nem ismétlem a7. egyszeregyet. Bennem él, az enyém, újraolvasás nélkül is. Számomra ő az egyszeregy.