Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Tarnóczi Lóránt, Pakots György, Kovalovszky Miklós írásai

Tarnóczi Lóránt Idegenforgalmunk jelenlegi problémái A MAGYARORSZÁGI IDEGENFORGALOM évekkel ezelőtt alakult új szervezete és országos hatáskörű irányító szerve volt az O. I. H., vagyis az Országos Idegenforgalmi Hivatal. Ezt a hivatalt a kormányzat 1967 végével megszüntette és hatáskörét az O. I. T.-ra, vagyis az Országos Idegenforgalmi Tanácsra, a fölügyeletet pedig a Belkereskedelmi Miniszterre ruházta. Ezzel párhuzamosan a minisztérium eddigi „vendéglátóipari" főosztálya „vendéglátó és idegenforgalmi" főosztállyá alakult át. A nagy vendégforgalmat lebonyolító országokban az idegenforgalom szervezete és irányítási rendszere igen eltérő képet mutat. Az operatív munkát természetesen mindenütt a szolgáltató vállalatok: utazási irodák, közlekedési vállalatok, szállodák, vendéglők, fürdők, mulatók, játékkaszinók stb. végzik. Nem érdektelen azonban megjegyezni, hogy ezek a vállalatok szakmai szövetségekbe tömörülnek, s e szövetségek beleszólnak a fejlesztésre, a beruházásokra vonatkozó döntések meghozatalába is. Minden idegenforgalmi szempontból számításba jöhető vidéken és településen belül is működnek fejlesztési és szépítési területi egyesületek, amelyek rendszerint szintén országos szervezetben kapcsolódnak össze. Az irányítás hol a kereskedelmi- és iparkamaráknak, hol az említett szakmai szövetségek és területi egyesületek csúcsszerveinek, hol pedig a városi, megyei, tartományi idegenforgalmi hivataloknak a kezében van. Tekintettel az idegenforgalmi iparág különleges jelentőségére, az ellenőrzés jogát mindenütt, az irányítás jogát pedig néhol az állam a maga részére tartja fenn. Hogy milyen szervezeti formában, az országonként erősen eltérő. Nem lehet tehát semmi rendkívülit látni vagy sejteni abban, ha Magyarországon most úgy látták jónak, hogy az idegenforgalmat a a fentebb vázolt szervezeti formában a belkereskedelmi minisztériumnak rendeljék alá. Kapitalista gazdasági rendszerű országokban rendszerint a közlekedés alkotja a legterjedelmesebb államosított szektort. Érthető tehát, ha sok államban a közlekedésügyi miniszter a kül- és belföldi turizmus legfőbb irányítója. Az sem vitás, hogy a közlekedés igen sok szállal kapcsolódik a külső és belső vendégforgalomhoz. Az elszállásolás, az étkezés és a szórakozás az idegenforgalom szempontjából azonban legalább olyan fontos, mint a közlekedés. Nos, nálunk a szállodák, a vendéglők és a szórakozóhelyek egyaránt köztulajdonban vannak, így tehát ezek legfőbb irányítója, a belkereskedelmi miniszter, ugyanolyan illetékes lehet a vendégforgalom kérdéseiben, mint a közlekedési tárca birtokosa. Legideálisabbnak azonban a mai francia megoldás tűnik, amely az egész idegenforgalmat — több tárca tevékenységének az összehangolásáról lévén szó — egy külön miniszterelnökségi államtitkárságnak rendeli alá. A szükséges összhangot természetesen egy országos tanács is biztosíthatja, föltéve, hogy abban az összes érdekelt tárcák kellő képviselethez jutnak. De részt kell venniök a tanács munkájában mindazon vállalatoknak (pl. Malév, Mávaut, Mahart stb.), regionális szervezeteknek (intézőbizottságok) és érdekképviseleti szerveknek is, amelyek az idegenforgalomban közvetlenül vagy közvetetten érdekeltek. Ez utóbbiak Magyarországon részint már léteznek (pl. Magyar Természetbarát Szövetség), részint még megalakításra várnak (pl. Gyógy- és Üdülőhelyek Országos Szövetsége). Az ősz folyamán a Magyar Rádió egy hírmagyarázója ismertette az 1967. évi magyarországi idegenforgalom mérlegét, s ennek során hangoztatta, hogy 1967-ben sem sikerült vendégforgalmunkat „az időben és a térben széthúznunk!" Ebből a megállapításából pedig azt a következtetést vonta le, hogy továbbra is minden rendelkezésünkre álló erőforrásunkat a Balatonnak és környékének a fejlesztésére kell összpontosítanunk. Ebben a fölfogásban láthatjuk a jelenlegi magyar idegenforgalmi szemlélet egyik alapvető tévedését. Mert ha eddig valóban nem sikerült az a bizonyos „széthúzás", miért is nem sikerült? Azért, mert még ma is jóformán minden rendelkezésünkre álló erőforrást kizárólag a Balaton környékére összpontosítunk. A helyes következtetést tehát a fentivel éppen ellentétesen kellett volna megfogalmazni, a hangsúlyt gyógyfürdőink, valamint klimatikus üdülőhelyeink fokozottabb és gyorsabb ütemű fejlesztésére helyezve. FÜRDŐKULTÚRÁNK FEJLESZTÉSÉRE valóban minden adottságunk és lehetőségünk megvan, hiszen annyi helyen tör a felszínre nagy hőfokú, gazdag és változatos ásványi összetételű gyógyvíz hazánkban, hogy a régi és az új forrásoknak még a puszta fölsorolása is hosszadalmas lenne. Sajnos, lehetőségeinket ezen a téren nem használjuk ki eléggé. Tata például II. Ulászló idejében kedvelt fürdőhely volt, s mi alig két-három éve fedeztük föl újból. Gyógyforrásaink környéke, kiépítettsége és fölszereltsége általában lehangoló képet mutat (Bükkszék, Csiszta-gyógy fürdő stb.). Kivételt csak hat fürdőhely — Budapest, Balatonfüred, Hévíz, Harkányfürdő, Miskolc-Tapolca, Parádfürdo — valamint néhány, gyógyvízzel is rendelkező városunk (Eger, Debrecen, Szeged, Gyula) képez. Újabb gyógyfürdőink közül egyedül Hajdúszoboszló üti meg a kívánt mértéket. A teljes éven át eddig csupán Budapest, Balatonfüred, Miskolc-Tapolca, Harkányfürdő, Parádfürdo, Szeged, Debrecen, Gyula, Hajdúszoboszló és Hévíz fürdői üzemeltek. De a felsoroltak közül is a legtöbb helyen komoly nehézségek mutatkoznak az elszállásolási kapacitás és a járulékos szórakozási lehetőségek tekintetében. Pedig nemcsak az őszi, téli és tavaszi többletüzemeltetés lehetőségével kellene számolnunk, hanem azzal is, hogy senki sem dideregne hideg júniusi vagy esős júliusi napokon a Balatonban, ha azonos körülmények között fürödhetnek például Végardó, Mezőkövesd, Karcag vagy Bük meleg vizében. Persze, a rend és a nyugalom megóvásáról mindenütt gondoskodni kellene, a rajcsúrozó gyermek- és ifjúsági hadat területileg (külön medence) vagy időben (külön fürdőórák vagy fürdőnapok) elkülönítve a felnőtt fürdőzők és úszók táborától. HA HEGYVIDÉKEINKRE TEKINTÜNK, semmivel sem kedvezőbb a kép, amit kapunk. Normál nyomtávú vasutaink jelenlegi menetrendje, a Balaton és a Velencei-tó kivételével, nem számol a turizmus igényeivel. Autóbuszközlekedésünk utazási komfortja hiányos. Sok, turisztikailag fontos megállóhelyen még fedett váróterem és menetrend sem található, nem hogy melegedő, büfé vagy W. C. Keskenynyomtávú vasutaink elhanyagoltak és turisztikailag alig vannak hasznosítva. Sehol egy hegyi vasút, egy sikló, egy drótkötélpálya vagy egy sílift. A Börzsöny és a Cserhát teljesen kiesik idegenforgalmunk irányítóinak a látószögéből, de a Bakony és a Vértes sincs kedvezőbb helyzetben. A Bükk csupán az autóutak tekintetében nyújt valamit. A lillafüredi volt sportszállóba a turisták például be sem tehetik a lábukat. A „Turista" 1967/12. száma jellemző képet festett a Mátráról, ahová mindannyian elvágyódunk ugyan, de ahová nem tudunk eljutni, mert Mátraháza, Galyatető, Kékestető „csak beutaltaknak" működik. De hogyan jusson például egy külföldi autós turista beutalóhoz ?! A Kékestetőn egyébként eső ellen védő bódét vagy melegedőt sem találni. Az „étkezde" egy talpára állított kimustrált autóbuszkarosszéria. Miért nem sikerül az idegenforgalmi évad széthúzása? Ezért! Azt szokás hangoztatni, hogy úgysem vehetjük föl a versenyt a nagy és fenséges európai hegységekkel és igen közel van a Tátra, ahová könnyű eljutni. Magam sem hiszem, hogy külföldi vendég — akár télen, akár nyá-