Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Vörös Károly: Egy világváros születése

Vörös Károly Egy világváros születése Az arany griff Néhány év múlva ünnepeljük századik évfordulóját annak a napnak — 1873. október 25-ének —, melyen a pesti Vigadónak, Feszi pompás alkotásának nagytermében megtartotta első ülését Budapest szék- és főváros törvényhatósági bizottságának közgyűlése. Egy hónap sem telik bele s a budapesti tanács átveszi az ügyek vitelét az egyidejűleg megszűnt pesti, budai és óbudai hatóságoktól. 1873. november 17: Budapest születésnapja. Mindaz, ami azóta lezajlott ebben a városban, és jórészében, lényeges vonatkozásaiban ma is itt áll előttünk vagy hatásában formálja mai életünket is, alapjában még mindig valami kapcsolatban áll ezzel a nappal. Mindenekelőtt maga a város az, mely ebben a formájában döntően ezeknek az éveknek álmait valósítva meg, jött létre: ezt tükrözi az utcák vezetése; ezt a hidak és a paloták; sok elemében a modern nagyváros panorámája — s eddig nyúlik vissza az a sajátos „pesti" magatartás, humor és pezsgő intellektuális légkör, mely Európa nagyvárosai között azonnal és félreismerhetetlenül Budapestet idézi. Ez az aktus bontakoztatta ki azt a folyamatot is, melynek során évtizedeken át egy egész ország árasztja ide vállalkozókedvű, a falusi nyomorúságból, elmaradottságból menekülő tömegeit. Ami azonban e születésnapot közvetlenül megelőzően történt a városban, az jórészt kihullott a felnövekvő új generációk emlékezetéből. A körutak és a Sugár út gombamódra épülő palotái, bérházai, a millennium valódi és álragyogása, a „boldog békeidők" romantikájának vagy nyomorúságának emléke háttérbe szorította annak a közel negyedszázadnak a jelentőségét, mely 1848 — 1849 tündöklő napjaitól Budapest születésnapjáig elvezetett. Igaz, nem is jóemlékű dátumok ennek a negyedszázadnak a mérföldkövei: a szabadságharc elbukásának, az önkényuralomnak, a kénytelen kiegyezésnek dátumai. Mögülük hiányzik a nagyváros később oly megejtő ragyogása: az Üjépület tolul az emlékezetbe és a Citadella; otromba, azóta méltán lebontásra került gyárépületek, malmok, dísztelen s kezdetleges pályaudvarok; esetlen formájú mozdonyok, hajók kéményeinek füstje árnyékolja be a képet; — „az utcán por, bűz, német szó, piszok". Mégis, ez a negyedszázad fejezi be s koronázza meg hallatlan eredményeivel a folyamatot, melynek végén — a folyamat ismerete nélkül meg sem is érthetően — 1873 késő őszén Budapest születése áll. o Azok az erők, melyeknek hatására 1849. június 24-én a fővárosba visszatért magyar kormány elnöke, Szemere Bertalan elrendelte Pest, Buda és Óbuda Budapest néven történő egyesítését — nem törtek meg azon az alig néhány hét múlva bekövetkezett napon, melyen Ferenc József és Miklós cár csapatai bevonultak Pest-Budára, hogy szuronyaik árnyékában még közel negyedszázadon át konzerválódjék az egymással már oly szoros kapcsolatba került, egymásrautalt városok széttagoltsága. A széttagoltság további fenntartásának hátterében persze nem csupán egyszerű politikai gesztusról, egy, a forradalmi kormány által hozott intézkedés fölényes eltörléséről volt szó. A Habsburg-abszolutizmus ui. a Birodalom eltérő történeti múltú, gazdasági és társadalmi fejlődésű alkatrészeit éppen most, a levert függetlenségi harcok és a megszelídített polgári forradalom után — centralizált bürokrácia, egységes karhatalom és megszüntetett belső vámhatárok segítségével — készült kiszolgáltatni a Bécs-központú, feudálisnagyburzsoá összefogás gazdasági expanziójának. Ez az abszolutizmus két okból is gyanakodva figyelte Magyarország fővárosának a XVIII. század végétől egyre feltűnőbb emelkedését. Egyrészt azért, mert — s ezt végérvényesen 1848—49 eseményei bizonyították be — egyre inkább a város vált szervezeti központjává, társadalmi és kulturális bázisává a még feudális Habsburgabszolutizmus és az általa képviselt bécsi gyarmatosító politika elleni küzdelemnek. Másrészt — és elsősorban — azért, mert a XVIII. század vége óta egyre inkább Pest-Buda vált az önállósulni kezdő és akaró magyarországi belső piac központjává is. Pest-Buda politikai jelentősége 1848-ra nem a semmiből nőtt ki: a város gazdasági súlya, a kibontakozó hazai kapitalizmusban ellátott központi funkciói álltak mögötte. Olyan tényezők, melyek a nagy évben — a Pestre bevonuló Haynau nem csekély keserűségére — még a pesti német polgárokat, sőt az éppen a királyi kamara védőszárnyai alatt megtollasodott óbudai zsidókat is tevékenyen szembefordították a bécsi udvarral. Mindezek a tényezők tehát, melyek 1849-re a forradalom kormányát a városegyesítés szükségének felismeréséhez vezették el, a Habsburg birodalom vezetői előtt nyilvánvalóvá tették, hogy amilyen mértékben a városok e központi funkciói továbbra is megmaradnak, azok ugyanolyan mértékben fogják továbbra is szervezni és képviselni a nemzet gazdasági és politikai függetlenségi törekvéseit — Bécs tervei ellenében. A városok szétválasztását (bár Óbudát azért már 1848 végére egyesítették Budával) csakhamar további lépések követték. Azt, hogy Buda, a Magyar Koronatartomány fővárosa maradjon a katonai és polgári főkormányzó (1851 októberétől Albrecht főherceg, a császár nagybátyja) székhelye, Pest pedig székhelye legyen az öt kerületre osztott ország egyik kerületének, — nem lehetett megkerülni. De már e kerület határait úgy húzták meg, hogy minél kevesebb vidéki polgárnak vezessen Pestre hivatalos útja. így a soproni kerülethez csatolták még Tolna és Baranya megyét is, ahonnét pedig Sopronba a legrövidebb út Pest-Budán át vezetett. 1853-tól a nagyszámú német lakosság folytán megbízhatóbbnak tartott Budán székelő főkormányzóság hatáskörét is decentralizálták az öt kerület között (egyúttal a kerületi székhelyet áthelyezték Pestről Budára): a továbbra is Budán hivataloskodó főkormányzó kezében azután már csak a kevés országos szintű politikai-katonai ügy intézése maradt meg. Ez utóbbi intézkedések már nem is elsősorban Pest-Buda, hanem az egész ország egységének, a Birodalmon belüli különállásának gyengítésére irányultak. Hogy ez ilyen szorosan együtt járt Pest-Buda jelentőségének csökkentésével is, jól mutatja a városok és az ország sorsának összefonódottságát. A valódi harc azonban gazdasági téren, a belső piac központi szerepének elhódítása körül bontakozott ki. Az ausztriai burzsoázia kezében a leghatékonyabb eszköznek ehhez a magyarországi vasúthálózat Pest-Budát lehetőleg megkerülő s így az ország nyersanyagforrásait és helyi piacait közvetlen Bécshez kapcsoló vezetése ígérkezett. Hasonló lehetőséget kínált a dunai hajózás is: a folyam szabályozása lehetővé tette, hogy a terményekkel megterhelt Budapesti látkép 18/0 körül