Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Granasztói Pál: Budapest arculatai

lágy hullámai." — S este, visszajövet, a kivilágított hidak, Duna-partok láttán Kosztolányi sorai: „Budapest! / Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek!! Csupa test! Káprázat! Mámor! Lángokban leszállói csuda est!" Kosztolányinak talán nem a legjelentősebb verseiből valók e sorok, de azt az eufóriát érzékeltetik felejthetetlenül, amit város, főként ez a város adhat maradandóan az embernek. Ezeket a sorait azért is fontosnak vélem, mert kifejez valamit: azt, hogy a szép, az esztéták, a fotósok és a turisták által felfedezett Budapest mögött — rajta, benne, körülötte — lebeg valami más is, valami aureola, amit talán csak beavatottak, s azok sem mindig látnak. Valami, ami más és lehet mondani több is, mint pusztán építészeti érték, hatásos együttes, képeslapra kívánkozó, szép városkép, még ha gyakran elválaszthatatlan is tőle. Hogy ez mi — az értékeknek, a képzeletnek mely kategóriája — magam sem tudom, de mindinkább érzem, látom, — mi több: élem. S lehet mondani, hogy Budapesten elsősorban, ahol élek — de máshol is — helyekben, városokban mindinkább ezt szeretem. Az előbbi szóval: a városok, a helyek aureoláját. Furcsa keveredését ház-, fa- és lámpasoroknak, visszfényeknek az égbolton, az emberek jövés-menésének, a kirakatoknak, az üzleteknek, a vendéglőknek — s talán mindezekben, ezek mögött az emlékeknek s a reményeknek. Idegen, látogató talán csak ráérez, ha van érzéke hozzá, kitűnő fotós is felvillantatja olykor képein, de az itt lakót, itt élőt sok-sok év elmúlt vagy várt pillanatai, rezdületei, emlék- és érzésfoszlányai együttesen lepik el, töltik meg mindennek láttán. S a boldogság, az otthonosság jóérzése, ami elfogja ilyenkor az embert, olykor sutba dobja a környezet objektív értékeit, az ilyenféle értékelést. A Vigadó előtt vagy a Bazilika lépcsőzetén pl. ilyen boldogságot soha nem éreztem, viszont éreztem eldugott, sőt csúnyának, zavarosnak mondható helyeken — pl. Pesten, a Képíró utcában, a Csarnok téren, Budán a Donáti utcában, az óbudai Főtéren. Még Zuglóban s az Angyalföldön is. Ez az érzés mindig látványhoz kötött, a város különféle arculataihoz, amelyek színt váltanak, redőződnek, kivirulnak vagy elkomorulnak, akár az emberi arcok. Sorsokat, jellemeket, múltakat tükröznek. Valamit, amit csak sejthetünk, de ami mögé teljes bizonyossággal talán sohasem pillanthatunk. Ilyen mindjárt a Nagykörút. Valahányszor keresztezem napi utamon, mindig végignézek rajta, elforduló házsorain, egyik vagy másik irányban. Nincs híján a városépítészeti értéknek, jellegzetességnek, jelentőségnek, de most nem erről van szó, illetve ez csak a keretet adja hozzá, a már említett összetettebb, bonyolultabb érzések lehetőségét Nem is egyformán, mert míg pl. a Ferenc és a József körúton effélét alig lehet érezni — ez a része kissé szegényes, provinciális, élettelenebb —, addig a Rákóczi úttól kezdve megkapja az embert a városi létnek valami szokatlan töménysége, vibrálása, áradása. Nagyobb a forgalom, több a reklám, jobbak, mutatósabbak az üzletek. A városképben a New York palota tornya ad innen is, onnan is nézve valami zamatot. A fasoros járdákon hömpölyög a tömeg. Arra is gondolni lehet, hogy itt járt valaha először villamos, meg hogy itt ültek — mint valahol olvastam —valamikor régen, nyárias éjszakákon a padokon (vajon e padok hová lettek?) az irodalmi emberek, a költők, és itt vitáztak. Itt vannak, voltak helyek, mint a New-York, a mostani Hungária, benne a „mélyvíz", az Emke, a Bucsinszky, a Royal, az Abbázia. Itt lakott és halt meg Jókai, itt kódorogtak éjszakánként Ady, Krúdy és menynyien még! Itt hajtatott végig Ferenc József a vendég Vilmos császárral és parancsolta hátra a kordontól az újságírókat. Itt voltak tüntetések, felvonulások, kardlapozások. Itt indult meg 1945. május i-én újból a villamos és árultak első ízben sóskiflit. .. Csak úgy hirtelenjében mondom mindezt, ami az embernek erről a kilométeres körúti szakaszról eszébe jut. S itt alakult ki pár éve a lassan nemzetközi látványossággá váló szilveszteri hejehuja, dudálás is, afféle karnevál. Hozzájárul az egészhez a mögöttes részek sűrűje, más, közeli, fontos helyek emléke, tudata: a Fészeké, a Magyar, majd Madách, most Nemzeti Színházé, a Zeneakadémiáé, a Párizsi áruházé, a Hunyadi téri csarnoké, a volt Japán kávéházé, a Kulacs vendéglőé. A feszültség a November 7. téren, az egykori Oktogonon túl mintha kissé csökkenne, de a Nyugatinál újraéled — másutt pl. nem igen látni emígy, a járdáról, üvegkirakatban vonatokat, mozdonyokat, szinte kijönnek a körútig (egyszer egy mozdony valóban ki is jött, áttörve a bakot) s innen már látni a budai hegyeket is a körút végében, érezni a Dunát. Nem hinném, hogy városépítész voltom éreztetné velem — hiszen ismerem jól a nagyobb szabású, a szebb Boulevard des Italiens-t, Boulevard Saint Germaint-t, Opern Ring-et —, de a lassan körbeforduló Nagykörúton, s főként ezen a táján nem annyira a szépség, a műalkotás látása, gyönyörűsége, hanem valami másféle jóérzés, otthonosság fog el, hasonló ahhoz, amint mindennapi utamon a Krisztinába megérkezem. Itt a körúton akár napfényben, akár este a neonlámpák körbeforduló sorát látva elfog az érzés, amiről nem tudok, csak annyit mondani, hogy ilyen nincs más, még ha van szebb s nagyszerűbb is, hogy — ez Budapest. Lehet azonban még lejjebb szállni az építészeti értékek lépcsőfokain, s mégis hasonló érzésekre taiálni, arculatokat látni. Hiszen már eddig is lejjebb szálltunk. A Népköztársaság útja, a Lánchíd, a dunai panoráma világviszonylatban jelentős városépítészeti értékek, a Nagykörút már kevésbé, a Krisztina tér még kevésbé az. Ezért gondolom, érzem, hogy itt másról van szó. Nekem pl. egyre jobban tetszik a belső, a legrégibb Erzsébetváros. Tudom, hogy le kellene — már régen le kellett volna — nagy részét bontani, helyén új városrészt építeni. Készült rá terv, nem is egy. Ehelyett lakótelepek épültek odakint s itt minden a régiben maradt. Úgy vagyok vele, mint a nagyszülőkkel voltam: tudtam, hogy előbb-utóbb elhagynak minket, de szerettem őket, míg éltek, s ragaszkodtam hozzájuk. Furcsa, ódon világ ez itt, s merem állítani, hogy ha piszkos és elhanyagolt is, de . nem csúnya. Legalább is nem mindenütt az. JjB A Király, most Majakovszkij utca sem, bár ffi veszített üzleti elevenségéből — amit Krúdy oly felejthetetlenül ír le a „Boldogult úrfi- = koromban" elején —, viszont néhány régi [ Lánchíd (Gink Károly felvétele) Jégverem utca A New York Palota