Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Radnai Ferenc: Világváros-kongresszus

AOZERKESZTÖ POSTÁJA Karácsony este — egy üdülőben Az elmúlt év utolsó kéthetes turnusában vettem részt szakszervezeti üdültetésen. Karácsony este, vacsora előtt a világítást kikapcsolták, és csak a mennyezetig érő fenyőfa villanykörtéi égtek. Az üdülöfelelös pár keresetlen szóval a karácsony hangulatát idézte, amikor utalt arra, hogy mindenki gondoljon szeretteire, akik távol vannak most, és érezze jól magát ebben a nagyobb családban a béke ünnepén, amikor a fegyverek is elhallgatnak huszonnégy óráig. Alig maradi szem szárazon. De kik voltak azok, akiket elsősorban szívenütöttek az üdülöfelelös szavai? A nyugdíjas munkás, aki fél éve temette el a feleségét; fia, menye és az unokák j tengerentúlról küldtek karácsonyi üdvözletet a papának, a nagyapának. A fiatal mérnököt egy évi házasság után hagyta ott a felesége, pedig fiatal lány volt még, amikor a munkahelyén megismerte. A házasságkötés után az aszszony más munkahelyre került és ott ismerkedett meg azzal a férfival, aki miatt elhagyta. Ötven év körüli asszony a férjét egy évvel ezelőtt vesztette el. Egyik percről a másikra szívinfarctusban halt meg, miközben az asszony súlyos műtéten esett át. Az a tanítónő pedig, aki szülei pest . . . -i családi házában lakik, szüleit, húgát, annak férjét, gyermekét, saját gyermekét hagyta otthon egy karácsonyi szünidei SZOT-beutalóért, melyet munkatársai szereztek neki, hogy ne kelljen az első karácsonyt otthon töltenie - pár nélkül. Volt férje - az elmúlt karácsony óta — már megnősült. Azok számára írtam le ezeket a sorokat, akik még idegenkednek a magánosok problémáitól, a magánosok klubjának életrehívásától. Pedig ez csak az első lépcső lenne. Másodiknak — megítélésem szerint — a házasságközvetítő intézmény is szóba kerülhetne. B. B. Tibor Kelemenné, tanár, Budapest, VIII. - Volly István. cikkével kapcsolatban írja: „Csenki Imre vezetésével szólistáink 13 éven át tanulták a népdalokat, remekeltek velük. Semmi érzékem a pestbudai dalokhoz, de hogy miért, azt nem tudom. Tény, hogy ma diákjaimnál már híre-hamva sincs a népdaloknak. Kellene az új műfaj, mai szerzők alkotása, ami a népdal funkcióját betölti . . ." Nyilván helye van új műfajnak, mai szerzők alkotásának, stb. az ifjúság életében, de nem hisszük, hogy a „népdal funkciójának a betöltésére". Tizenéveseink körében valóban nem tartoznak a népszerű műfajok közé a népdalok, s ennek az okait itt nem részletezzük, csupán annyit jegyzünk meg: aligha a népdal műfajában gyökereznek az okok. Az uralkodó zenei divatáramlatok hatalmas propagandát kapnak a sajtóban, a Rádióban, szinte legalábbis, ami a fiatalokat illeti a zenei ízlés uniformizálásának az igényével, s azzal a kimondatlan sugalmazással, hogy a népdal, mint műfaj, túlhaladott, elavult. (Figyelje meg: a leghallgatottabb rádióadás, a reggeli zenés műsor szerkesztői 6 — 8 év óta milyen feltűnően kerülik a magyar és a külföldi népdalokat.) Természetesen nem érthetünk egyet ezzel a szegényítéssel. Új műfajokra, stílusokra, kezdeményezésekre nem a már kipróbált és klasszikus rangot szerzett műfajok, stílusok helyettesítése és kiszorítása céljából van szükség sem az irodalomban, sem a művészetekben, hanem a művészi kifejezés gazdagítására. A divatok árhullámai hamar elvonulnak, s annyi marad belőlük, amennyi beilleszthető — koegzisztens — az emberi kultúra sok ezer éves, sok ezer színű örökségébe. Gellén Miklós, Budapest XII. Pakots Györgynek a januári Fórum rovatunkban közölt cikkéhez fűzi megjegyzéseit. Mi nem éreztük, hogy a cikk olyan kategorikusan elítélné a HKI mind a hatezer fizikai dolgozóját „kifogásolható munkájuk" miatt, „még a lehetőségét is kizárva egy esetleges kivételnek" — ahogyan Ön értelmezi. De hiszen amint levele további részéből kiderül —, ön sem vitatja, hogy a munka általában „kifogásolható", csak a felelősség megoszlását látja másképpen : „A hiba nem kizárólag a hatezer fizikai dolgozóban van, hanem a többi kb. ötezer dolgozóban is, akiknek nagy része valamilyen vezető. Hibás vezetés laza fegyelem. Mert hát a rossz példa ragályos. Ezt látják a dolgozók; mint én is már tíz éve. Van például a budapesti házkezelőségeknél cca 100—150 csoportvezető, de találni-e vajon közöttük legalább húsz olyat, aki a hiba bejelentése után nem így adja át a munkalapot a szakmunkásnak: Menjen ki, nézze meg, mit lehet csinálni ? . . . Mert én még sohasem kaptam úgy munkalapot, hogy a műszaki vezetőm ottjártakor (ha egyáltalán járt ott valaha is, mert még ez is ritkán fordul elő) felmérte volna a hibát, az elhárítás módját; s a szükséges anyagokat a helyszínre kiszállíttatta volna. És nekem már csak a munka elvégzése lett volna a gondom . . . Ilyen feltételekkel aztán hogyan teljesítse az ember a normát ? Amikor az oda-vissza sétálás, majd az anyag kiíratása — ha van éppen hozzávaló, mert az is ritkaság —, majd kivárni, amíg kiszállítják: sokszor máris több, mint a ráfordítható munka ideje. Tehát kapkodni kéne most már, de hát az elvesztett idő behozhatatlan. Jöhet az úgynevezett r egényírás: a dolgozó előveszi a normakönyvét és a legjobban fizető tételek közül addig válogat, amíg fedezve látszik most már nemcsak a munkára ténylegesen ráfordított idő, hanem az a többlet is még, ami ebbe a lazaságba belefér. Mert ugye, ha már hivatalból csalnia kell (minthogy a kétszeri, háromszori sétákat, várakozásokat mégsem lehet munkalapra írni), hát istenem ... kinek dolga akad, kinek tanulni valója, ki egy-két fröccsre, kupicára megszomjazik . . . stb. stb." - Levelében nagyon világosan érzékelteti a lazulás mechanizmusát: bizonyos merev szabályokat a legjobb akarattal sem lehet betartani — hogy papíron betarthassák, „hivatalból" csalniuk kell — mindenki szemet huny, mert ha nem hunyna szemet, lehetetlenné válna a munka — behunyt szemek közt elálmosodik a lelkiismeret — az jár rosszul (nemcsak anyagilag: erkölcsileg is, a haveri mikro-etika törvényei szerint!), aki megpróbál ellenállni az általános lazításnak. S egyetértünk a következtetésével: ilyenkor már nem lehet kizárólag azt a munkást tenni felelőssé, aki engedve a lazítás mechanizmusának — a kényszerűnél nagyobb „költői szabadsággal" tölti ki munkalapjait. „A kirendeltségeknél — folytatja a továbbiakban — a műszaki teendők ellátása általában nem haladja meg egy bármilyen — szakmunkás értelmi szintjét, ha tudniillik már szerzett nálunk az illető néhány éves gyakorlatot. Miért kell a hirdetésekben „nagy gyakorlattal rendelkező technikust vagy mérnököt" keresni, hiszen, ha ide jön, annyi gőze sem lesz az itteni munkához, mint az említett szakmunkásnak. És — a tapasztalat azt mutatja — előbb-utóbb tovább áll. Addig pedig teszi azt, amit az elődje: felírja a bejelentett hibát és a címet, kitölti a munkalapot, kiküldi a szakmunkást a helyszínre, amilyen hibát és anyagszükségletet az illető megállapít, azt kiírja neki, majd a munka végeztével aláírja a munkalapot. Ezt az adminisztrációt akár egy négyórás fiatalkorú is elvégezhetné, havi öt-hatszázért, nem kell hozzá technikus (akinek ráadásul még csoportvezetője is van)." Ezt az érvelését, bármilyen tetszetős, nem fogadhatjuk el. Ha csupán apró javításokról volna szó, megállná a helyét (valóban indokolatlan technikusi és mérnöki szinten végeztetni az apró javítgatások adminisztrációját), de a nagyobb jelentőségű, felelőséggel járó munkák irányítása és ellenőrzése természetesen megköveteli a magasabb szintű képesítést. Nem munkalapok és anyagkiutalások kitöltéséhez, hanem a munka felelős irányításához. „Borravalót tíz év alatt, sokat mondok, ha 1000 forintot kaptam. De ez a munkánk jellegéből következik, mi több napot — néha: hetet — töltünk egy-egy háznál, rendszerint lakó is több van. Ezek közül ki adjon? És mennyit? . . . Persze nálunk is vannak úgynevezett borravalós munkák; ezek a bérlő lakásában pár órát vagy még annyit sem vesznek igénybe. Maszek ház lakója az ilyen csekély javításokat saját zsebből végezteti el, az állami lakótársak viszont azt tartják: «Nem azért fizetjük a lakbért!» — És milyen igazuk van, mert ha csak a lakbérből javítanák a lakásokat, megnézhetnék magukat. Hiszen a budapesti lakások zöme régi bérű, s lakóik lakbér címén valóban csak borravalót fizetnek . . . Ha rajtam állna, én nem adnék új lakást ingyen senkinek. Mert tapasztaltam már, például a csepeli Csillagtelepen, az ottlétemkor átadott utolsó állami házban a beutalt lakók jó felének már volt kocsija. De miért büntetjük azt az embert, aki kocsivétel helyett nekifog OTP-re építeni, évekig dolgozik, míg elkészül a ház, aztán fizeti 20—25 évig a havi 4 — 500 forintos részletet? Ha nála csöpög a vízcsap vagy hullik a csempe, nem mehet panaszra sehová. Bezzeg, aki a lakást ingyen kapta, felháborodhat, ha a hibát nem javítják ki azonnal, mondván: Nem azért fizetem a lakbért! . . ." — Állásfoglalásában - úgy érezzük több az igazság, mint az elfogultság, noha ez utóbbi sem kevés. A lakáspolitikai koncepció problémáival, képtelen ellentmondásaival mi is több ízben foglalkoztunk már, legutóbbi számunkban például éppen ezen a helyen; e havi számunk Fórum rovatában ugyancsak hangsúlyosan találkozhat ezzel a témával. A házkezelői munka problémái azonban jórészt függetlenek ettől, s ha igaz az, hogy az állami lakások béréből nem lehetne fedezni a fenntartási-felújítási költségeket (az amortizációról nem is szólva), az is kétségtelen, hogy a, hiányzó összeget az állami költségvetés pótolja. Hollós Attila, oki. mérnök, Budapest. VII. Rejtvényrovatunkat bírálva elégedetlenségének ad kifejezést: sokallja, hogy már három ízben nyert jutalmat. „Nem sok logika szükségeltetik ahhoz, hogy ebből következtetéseket vonjak le — í r j a. Viszonylag kevesen küldenek be megfejtést, s ebben szerepet játszik az eredendő lustaság. De szögezzük le: nehezek a rejtvények. Nincs — vagy ritkán akad — olyan fogódzkodó, aminek a segítségével föl lehet fejteni a problémát. Kovács Péter írja: Pedig nem volt szükség hosszabb találgatásra, minthogy a megfejtés az V. ker. Szent István tér 15. sz. ház ... stb. Én így írnám: Pedig hasztalan minden találgatás, ha nem tudod már eleve, melyik az a ház, bejárhatod fél Budapestet, akkor sem találsz rá. Lakj benne, dolgozz mellette — ez a megfejtésre a legbiztosabb módszer . . . — Csüggedésre igazán nincs okom, hiszen nyertem eleget, de kérem, fontolják meg: én panaszkodom a nehézségek miatt, aki Budapest ismeretéből — igaz, nagy szerencsével első helyezett lettem egy tv-döntőn. Ettől a közléstől persze még nem roppan össze az íróasztal, de meggondolni talán érdemes . . . Úgy gondolom, kellene valami fogódzó, akár a színvonal csökkentése árán is, mert a nehéz feladattól valószínűleg sokan visszariadnak . . ." — Nem csinálunk belőle titkot: rejtvényrovatunkban némiképp háttérbe szorulnak éppen a rejtvény szempontjai és követelményei, ahhoz az igényhez képest, hogy a rejtvény ürügyén is közölhessünk néhány szép, érdekes, művészi rangú fotót Budapestről. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a rendelkezésünkre álló fényképek választéka határozza meg a rejtvényt, nem pedig a rejtvény ötlete határozza meg a közlendő fényképeket. Ha mi túlságosan komolyan vennénk a rejtvényben magát a rejtvényt, menthetetlenül rászorulnánk az alkalmi fotókra, ami persze a gyakorlatban együtt jár a színvonal csökkenésével. Tanácsa ellenére sem vállalnánk szívesen ezt a csökkenést, tehát - jöjjön, aminek jönnie kell! — vállaljuk inkább egyik-másik szorgalmas megfejtőnk pirongatását amiatt, hogy a vártnál gyakrabban kerül rájuk a jutalmak sorsolásában a sor . . . 47