Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Beszélgetés Lindenmayer Kálmánnal

A vá ros ivóvizéért Beszélgetés Lindenmayer Kálmánnal Kétmillió ember lakik Rudapesten. Legtöbbjük — és nemcsak az őslakosok — valami furcsa, szenvedélyes rajongással szeretik ezt a zsongó, lüktető várost. Ám ez a szeretet nem mindig több passzív érzésnél, vagy egyszerűen a helyhez való ragaszkodásnál. Az ősz hajú férfi, akivel most szemben ülök, azok közül való, akik a főváros iránt érzett szeretetüket tettekben is ki tudják fejezni. — Épp ebben az évben lesz nyolcvan éve annak, hogy édesapám a Vízmüvek szolgálatába lépett. Ettől az időponttól kezdve mindig volt Lindenmayer a vállalatnál — emlékszik vissza a régmúltra a Vízművek főmérnöke, Lindenmayer Kálmán. — Volt olyan időszak a vállalat történetében, amikor családunkból négy testvér is dolgozott itt egyszerre. A csendes beszélgetés közben sok mindenről szó esik. Arról is, hogy már 12 éves korában maga teremtette elő a pénzt tanulmányaira; hogy volt idő, amikor nappal egyetemi hallgatóként hajolt jegyzetei fölé és este elindult arra a szórakozóhelyre, ahol mint zenész kereste meg az igen drága műegyetemi tandíjat. S amikor megkérdezték, miért töri magát a nyolcvan pengős mérnöki állásért, holott zenészként ennek a négy-ötszörösét is megkeresi, csak megvonta a vállát. Hogyan is lehet megmagyarázni, miért vonzódik az ember ehhez vagy ahhoz a pályához? Hogy ki hogyan tud élni az alkotás örömének? A főmérnök emlékezik. A harmincas évek nehézségeire és a nagy fordulópontokra. 1944-ben a műhelyosztály mérnöki posztjáról egyenesen a legfontosabb létesítmény, a Káposztásmegyeri főtelep élére került. A teendőket egy háromnapos tanfolyamon magyarázták el. Nehéz napok következtek. Volt olyan időszak is, amikor Káposztásmegyer a senki földje volt. Egyik oldalán a németek álltak, a másikon az oroszok. És ha csökkentett mennyiségben is, — de mindig folyt a víz az azóta már üzemen kívül helyezett kutakból. Ráadásul csak egy-két tapasztalt idősebb dolgozó volt ekkor a telepen; azok is idegenkedve fogadták az új embert. Magára volt tehát utalva. De nem vesztette el a fejét. Január 10-én reggel kilenc órakor jött be a főtelepre az első szovjet járőr. Mindössze két óra hosszat állt a termelés, legalábbis ami a pesti oldalt illeti. A járőr parancsnokától kaptak engedélyt, hogy újra megindíthassák a sokat szenvedett város vízellátását. Sokat lehetne még idézni az első izgalmas napok eseményeiből ... a tönkrement hálózat helyreállításáról; arról, hogy a lehetőségekhez képest hogyan fejlesztették; hogyan nőtt együtt a víztermelés a fejlődő, épülő, lendületbe jött fővárossal. Volt még válságos ideje a Vízműveknek és az 1956 késő nyarán kinevezett új igazgatónak, Lindenmayer Kálmánnak. A Vízművek dolgozói az ellenforradalmi időkben éjjel-nappal a gépházakban tartózkodtak. Az igazgató pedig egy kis Opel-kupéval — amely olyan ócska volt, hogy nem fenyegette a veszély: elkobozzák — járta a várost, a gépházakat, vitte a fizetést, az élelmiszert, a különböző munkahelyeken rekedt, hősiesen helytálló munkatársaknak. Azért a kocsinak bizony egyszer-kétszer utána is lőttek . . . 1962-ben megbetegedett, s háromnegyed évig betegállományban volt. Utána ismét főmérnökként jött ' issza a vállalathoz, s azóta is példásan együttműködik Hajdú Györggyel, a jelenlegi igazgatóval. A nagy megpróbáltatások, a nagy nehézségek mellett a hétköznapok is helyén találták a főmérnököt. Az ő nevéhez is fűződnek a nagy létesítmények, s köztük elsősorban a Vízművek büszkesége, a víztisztító gyáregység — közismert nevén: a nagyfelszíni vízmű —, amelynek modern, esztétikailag is kifogástalan épülete büszkén nézi magát az északi Váci út mellett a Duna tükrében, és juttat napi százötven-kétszázezer köbméter vizet az örökké szomjas városnak. — S a tervei? — Mit lehet tervezni három és fél munkában töltött évtized után? — kérdi elgondolkozva. — Az én tervem az, hogy készüljek a nyugdíjra. Arra az időre, amikor nem várom már az éjszakákban, hogy megcsörrenjen a telefon, nyomócsőtörés vagy más hasonló ok miatt. Vagyis szoktatom magam — no, nem a tevékenység hiányához, szó sincs róla. Több idő jut majd kedvenc szórakozásomra, a muzsikára. Szép hanglcmezgyűjteménycm van, klasszikus és dzsessz muzsika egyaránt. És kicsit talán furcsán hangzik: tanulni is fogok. Úgy érzem, a napi munka forgataga miatt akad pótolnivalóm. Annál is inkább, mert a fia szintén vízgépészmérnök; rajta keresztül és vele együtt akar kapcsolatban maradni mindazzal, ami életének tartalma: az alkotással és a munkával — Budapestért. Hernádi Tibor 11