Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Aranyérmeseink. Beszélgetés Gerevich Lászlóval

A régész munkája Beszélgetés Gerevich Lászlóval Az Úri utca 49. sz. ház egyike a sok várbeli épületnek, amelyben újjáépítésük után valamilyen kulturális intézményt helyeztek el. Egyik szárnyában a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete talált otthonra. Az emeleti boltíves dolgozószobában már jártunk, lapunk indulása idején, hogy felkérjük Gerevich Lászlót, a budai vár feltárásának vezető régészét a közreműködésre. — Igen — mondja —, emlékszem rá, de mint akkor is említettem, éppen nyakig merültem a budai Vár feltárását összefoglaló munkába, amely nemrég jelent meg. Örülök, hogy a „Budapest" elsőként ismertette a könyvet. — Recenziónk az érdeklődő laikus szemével közeledett ä műhöz. Értékének teljes elismerése mellett állapítottuk meg, hogy a hatalmas tudományos apparátus, a latintól a spanyol nyelvig terjedő idézetek nagy száma kissé megnehezíti a közönség számára a könyv megértését. — Ez igaz, de minden tudomány, sőt, művészet megközelítése és értése több-kevesebb energiát igényel az érdeklődőtől. A középkori magyar régészet kiváltképp, hiszen ezen a téren nekünk szakembereknek is hihetetlenül nehéz és bonyolult feladatokkal kell megbirkóznunk. Vegyük példaként a budai Várat. A múltból jórészt romokat, földbe temetett építményalapokat, farészeket vagy töredék leleteket kaptunk örökül. Ezeket nehéz és költséges munkával kellett kibontani, sokoldalú vizsgálatokkal, mondhatnám úgy is, nyomozó munkával vallatóra fogni. A könyvem egyszerű átlapozásakor is kitűnik, mi mindent kellett felásni, megvizsgálni, összevetni, hogy vissza tudjuk idézni a múltat, az erődítésekkel körülvett palotarendszert, amelyet egykorú metszetek, szemtanúk szemkápráztatóan szépnek és gazdagnak ábrázoltak. A körülmények kényszerítettek bennünket arra, hogy új, komplex tudományos metodikát dolgozzunk ki, hogy segítségül hívjuk a társadalom- és természettudományokat, irodalom- és művészettörténetet, építészetet, ipar- és technológia történetet, éremtant és oklevéltárt, grafikát és fotóművészetet és még sok mindent. Az így összegyűjtött és feldolgozott részadatokat azután mélyreható fantáziával, logikai kombinatív készséggel, a különféle szaktudományok művelőinek segítségével kellett összeállítanunk tudományos hitelességű dokumentációvá. Ezt pedig a műemlékhelyreállítók rendelkezésére bocsátottuk a még lehetséges rekonstrukció kivitelezése érdekében. Mindez talán érthetővé teszi, hogy mi régészek általában félünk a túlságosan népszerűsítő, a kellően sokrétű tudományos dokumentációt nélkülöző publikációtól. Pedig nyilvánvalóan ezt a tudományt is kellene és lehetne népszerűsíteni, mi is igényeljük munkánkban a közönség érdeklődését és támogatását. — Tapasztalatból mondhatjuk, hogy az érdeklődés megvan és egyre intenzívebbé válik. Hivatkozhatunk a hozzánk érkező olvasólevelek százaira, vagy arra a hallatlan közönségérdeklődésre, amely a Várpalota déli szárnyában nemrégen megnyílt kiállítások iránt is megnyilvánult. Munkájuk eredményeként olyan városképi értékkel gazdagodott fővárosunk, amelyre valamennyien büszkék lehetünk. Élettel tölti meg és idegenforgalmi vonatkozásban is kiteljesíti a számunkra meghitt Duna-parti panorámát. Az erődítések, a déli palotaszárny rekonstrukciója városképileg is szerencsésen ötvözi a múltat a Dunát lendületesen átfogó új Erzsébet-híddal, a budai feljárók lendületes íveivel, a Gellérthegy romantikus sziklafalával, a Citadellával. Ehhez könnyen hozzáképzelhetjük még az újjáépülő pesti part elevenségét, a fényes szállodák és az újjáépülő korzó világvárosi nyüzsgésével. — A lelkesedést én is szívesen osztanám, de nekem elsősorban azokra a vitákra és bírálatokra kell gondolnom, amelyek ezeket a munkálatokat több-kevesebb megalapozottsággal nyomon kísérik. Azt hiszem, most elsősorban annak örüljünk, hogy alapvető hiba a középkori palotamaradványok rekonstrukciójában nem történt. Szerintem régészek és műemlékhelyreállítók munkája közé nem lehet éles határt állítani. Az utóbbiak az előbbiek munkáját szervesen tovább folytatják, de bizonyos mértékben néha függetlenítik is magukat attól. A műemlékeseknek a tudományos dokumentáció ésszerű felhasználása mellett gyakorlati szempontokat is érvényesíteniük kell munkájukban. Vegyük például az úgynevezett „lovagterem" ügyét. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a déli nagyterem eredetileg korántsem volt igazán reprezentatív lovagterem. Itt a főurak fegyveres kísérete tanyázott, miközben uraik a fölöttük levő valóban pompásan kiképzett teremben tanácskoztak vagy mulatoztak. Nos, ennek a helyiségnek a padlója kimutathatóan terrazzóból (mész és téglapor) készült. A műemlékhelyreállítók, számítva az erős igénybevétellel, vörös márvánnyal borították. A helyreállítás nem egészen hiteles, de sok szempontból indokolható. Ugyanennek a teremnek keleti oldalán sikerült rekonstruálnunk egy hajdanán többszintes épülethez szervesen hozzátartozó gótikus erkélyt. Ez az erkély most úgy hat, mint az épületből kinyúló torony. Épp a hozzá kapcsolódó falrészek felemelésével — „elpengetésével" — jobban lehetett volna hangsúlyozni az épület torzó jellegét. Megboldogult Janáky István, a Vár rekonstrukciójának első főépítésze vallotta is, hogy a torzó a múlt építészetéből — épp úgy, mint a szobrászatban — szuggesztívebb hatású, mint a teljes helyreállítás. A Várban a torzótechnika alkalmazására, sajnos, bőven nyílt lehetőség. — Olvasóinkat nyilván érdekelné a Várpalota feltárásának kronológiája: hogyan, menynyit sikerült a meglevő romokból feltárni és újjáépíteni? — 1946-ban első ízben a lovagterem helyén vágtunk bele a földbe. A pusztulás olyan fokú volt, hogy ezt akkor bátran tehettük, értékek megsértése nélkül. Hauszmannék, akik erre a területre tervezték a királyi palota télikertjét, már felfedeztek itt egy viszonylag jó állapotban maradt pillérmaradványt, amely egy Zsigmond korabeli épület tartozéka volt. Tégla aknát építettek köré, mielőtt még betemették volna az üreget. Ezt bontottuk ki először, hihetetlenül nehéz körülmények között. A munkások csak olajért voltak hajlandók dolgozni, mi, akik pénzben kaptuk a fizetésünket, bizony, irigyeltük őket az értékálló olajért. 1948 őszétől kisebb-nagyobb megszakításokkal foly-