Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Bozóky Éva: Élő szülők árvái

akik nehezen nélkülözik a megszokott gyer­mekhangokat. Ezek azonban — mivel van édes gyermekük, s azt az örökösödésnél nem akarják megkárosítani — tartózkodnak az örökbefogadástól. Mivel a fővárosi nevelő­szülő általában nem munkaerőt keres, és azzal sem gyanúsítható, hogy anyagi érdek vezetné, hiszen a 400 forint, amit kap, városi viszonyok között el is megy a gyermek táplá­lására: a tanács, ha minden szempontból megfelelő nevelőszülő jelentkezik, ki is adja. Hiszen, ha derék, melegszívű emberekhez kerül, valóban otthont találhat náluk, s egy intézeti férőhely is felszabadul a nagyon rá­szorulók számára. Az ellenőrzés szigorú, épp ezért nem adják Pest környékénél távolabbra, nehogy ez az ellenőrzés meglazulhasson. Je­lenleg 800 fővárosi gyermek él nevelőszülőknél. E megoldás hátránya csupán az, hogy ami­kor a kamaszkor letörli a bájt az egykor ked­ves arcról, amikor jönnek a talán nem is egé­szen tudatos pimasz válaszok, a nyegle hánya­vetiség, nyomában az iskola intőivel, akkor a nevelőszülő türelme fogytán szépen vissza­viszi gondozottját oda, ahonnan kapta. A ser­dülő úgyis zaklatott lelkébe pedig másodszor is belehasít: „nem kellettem nekik." A megelőzés A gyermekvédelem másik, talán legfonto­sabb ágazata a megelőzés. A gyermek termé­szetes környezete a család; arra kell tehát törekednünk, hogy megtartsuk őt benne, ha­csak nem elviselhetetlen, romboló, javít­hatatlan. Igen sokszor nem az. Csupán segít­ségre, megértő tanácsra, irányításra van szük­ség ahhoz, hogy az elkövetett hibákat helyre­hozzák, életmódjukon változtassanak. Ha van a szülőben jóindulat, akkor az otthoni lég­körön kell javítani, nem azért mert kevés az intézeti férőhely, hanem azért, mert a gyer­mek számára megrázkódtatást jelent a ki­emelés. A megelőzés társadalmi tevékenység, mindazok közös feladata, akik a gyermekkel valamiképpen kapcsolatban állnak. Elsősor­ban az iskola irányításával működő Szülői Munkaközösségeké volna. Sajnos, közre­működésük igen esetleges: az összeverődött szülők egyéniségén múlik, mennyit tesznek gyermekeik társaiért. A lakóbizottságok is nyújthatnának némi segítséget a megfigyelés és ellenőrzés terüle­tén (mindeddig nem vonták be őket a gyer­mekvédelmi munkába). Megalapozott, hatá­sos tevékenységükhöz azonban hiányzik tag­jaikból a pedagógiai tudás — kontár tanácsok­kal többet árthatnak, mint amennyit használ­nának —, meg félnek is, hogy beavatkozásuk szomszédsági perpatvarokhoz vezet. Ma a leghatékonyabb társadalmi kezdemé­nyezés — intézményes formában — az egyes kerületekben létrejött Nevelési Tanácsadó. (Sajnos, még nincs mindenütt.) Példamutató modelljét megtaláltam a XV. kerületben és elbeszélgettem ennek az új testületnek mun­kájáról Dr. Székely Lajos orvossal, az Egész­ségügyi Minisztérium dolgozójával, aki né­hány más lelkes szakemberrel együtt létre­hozta. A tanácsadást 3 éven át társadalmi munkában látták el, most már kapnak tiszte­letdíjat is. A továbbiakban azt közlöm, amit Dr. Székely Lajostól hallottam. A Nevelési Tanácsadó a kerületi tanács oktatási osztályán rendel, hetenként kétszer. Felügyeleti szervük nincs, az Egészségügyi, a Művelődésügyi Minisztérium és a Fővárosi Tanács között lebegnek, mint Mohamed koporsója, félig-meddig gazdátlanul. A cso­portban 1 orvos, 4 pszichológus, 1 gyógy­pedagógus, 4 pedagógus és 3 ifjúsági felügyelő működik. Feladatuk a szűrés, tanácsadás, könnyebb esetekben a terápia is. Társadalmi kapcsolataikat úgy építették ki, hogy azonnali hatállyal tudnak beutalni a klinikákra, s a 4 igen zsúfolt gyermek-ideggondozó inté­zetbe. Javaslatuk alapján gyermekotthonba is felveszik a gyermekeket. De kényszerítő szükség nélkül nem fordulnak máshoz: maguk segítenek, lévén pszicho-medico­pedagógiai egység. (A testület föl kívánta venni az „értelmiségi szocialista brigád" címet, de erre nem kaptak engedélyt, nem lévén „termelők". Az elutasítás fájt ugyan, de a munka ment tovább, végre is nem az elnevezésen múlik . . .) Kezdeményüket az „Ifjúságvédelem mód­szertani központjának" tekintik, ahol a gyer­mekek megmentése közben a módszereket is kikísérletezik. Nemcsak a példájukat követő fővárosi kerületek, de egyes megyei székváro­sok is fordultak már hozzájuk tanácsért. Pél­dájuk bizonyítja, hogy ha lehet állami funk­ciókat társadalmasítani, akkor éppen az ifjú­ság-és gyermekvédelem az, ami efre legin­kább alkalmas. Kapcsolataik az iskolákkal a legszorosab­bak: az iskola küldi hozzájuk a gyermekeket. Ők nemcsak a szülőnek adnak tanácsot, ha­nem a tanároknak is. Egy-egy gyermekkel kapcsolatban igyekeznek egységes bánás­módra hangolni a tantestületet; olykor a tanárok szemléletváltozását elérni. Évente egy igazgatói értekezleten szemléltetésül meg­tárgyalnak egy-egy tanulságos esetet. Össze­köttetést teremtettek az üzemi szakszervezeti, ill. családvédelmi bizottságokkal is, hogy ha valamelyik szülő nem hallgat szelíd és min­den retorziós lehetőséget nélkülöző szavukra; a munkahely is felléphessen nagyobb fegyel­mező erejével. Évente 250—300 gyermek fordul meg náluk. (A kerület iskolás gyermekeinek 3—5 százaléka.) Nagy többségüknél sikerült meg­előzni az intézetbe utalás szükségét, ennyi gyermeknek különben is bajosan akadt volna hely. Kit kellett kiemelni ? Pl.: az eltökélt öngyilkosjelöltet, azt a kislányt, aki csaknem minden halálnemmel próbálkozott már. Szinte csoda, hogy hiába. S aki követőkre is talált. A leányka mindkét szülője idegbajos. Ezzel szemben a notórius kis tolvajt másfél év alatt sikerült saját hatáskörön belül teljesen megváltoztatni, mégpedig úgy, hogy bevon­ták mint segítő aktívát munkájukba: a tanács­adásra érkezett kisebb gyermekek felügyele­tét, szórakoztatását bízták rá. A kisfiú szere­tetreméltó egyéniség, kedveli is a kicsiket, szívesen foglalkozik velük. Közben megnőtt önbizalma, rájött, hogy ő „bizalmi férfiú", társadalmi aktíva, ő már nem engedheti meg magának, hogy elcsenje a másét. Azelőtt nem így volt persze, amikor névtelen kis senki volt, akivel a kutya sem törődött. . . A neurotikus esetek száma az utóbbi idő­ben nőtt, de a gyógypedagógiára szoruló ritka: nem alkati, hanem családi konfliktusok okozzák a torzulásokat. A tanácsadó ilyenkor is gyakran tud segíteni: a szülőktől kisebb­nagyobb áldozatokat kér, kezdve a lakás át­rendezésén, a TV-nézésről való lemondáson a verés mellőzéséig. Nehezebb eset a szülők szeszes italtól való eltiltása, de elvonókúrára is sokakat rá lehet beszélni. Az italos szülők példáját rendszerint a gyermekek is követik: előfordult, hogy gyermeket kellett leszoktatni, kinek már szen­vedélyévé vált, olyannyira, hogy tejbe keverve lopta ki a Közértből a pálinkát. Van úgy, hogy a bíróság is ad fiatalokat, próba­időre, a nevelési tanácsadónak. Sok a galeri­csíra, a társas kapcsolatok rossz helyen, rossz módon való keresése. Ezeknek „felszívására" lelkes támogatókat talált a tanácsadó egy kiváló úttörőőrs tagjainak személyében, akik rendszeresen patronálják, gyámolítják, tanít­ják az ilyen rossz hatású csoportokból kivont gyermekeket. Foglalkozik a tanácsadó pályaválasztási kérdésekkel is, egyénileg éppúgy, mint kol­lektíven: az iskolákban tartott előadásokon. Végül elintézi a tovább nem tanulók elhelye­zését, az üzemek gondviselésére bízza azokat, akiket feltétlenül meg kell óvni a kódorgás­tól, minden további züllés legbiztosabb tala­jától. A XV. kerületi Nevelési Tanácsadó mun­kájáról azért számoltam be ilyen részletesen, mert eredményeik bizonyítják: ez a társadal­mi tevékenység legjárhatóbb útja, ilyen in­tézményekre volna szükség minden kerület­ben! Hiszen sem iskolapszichológusokkal, sem pszichológiai rendelőkkel nem vagyunk ellátva. Társadalmi lehetőségeinket kell ki­tágítanunk. Ugyan mivé lett volna a XV. kerület évi 250—300 gyermeke e néhány lel­kes szakember nélkül? * Az antik görögöknek volt egy nagyon el­gondolkoztató nézetük: hogy a bűn az egyénnek nem szándéka, hanem végzete; akit az istenek nem kedvelnek, azt a bűn el­követésére kárhoztatják. Ha betekintünk egy-egy züllésnek indult, vagy elzüllött ifjú sorsába, szükségképpen eszünkbe ötlik a görög végzet-fogalom. Azzal a változattal persze, hogy nem a haragvó istenek, de a szerencsétlenül alakuló körülmények zúdít­ják ezt a végzetet áldozatukra. De hiszen akkor senkit sem lehetne felelősségre vonni, mondhatnánk. Valóban: a felelősségrevonás az ifjú ember esetében nem a megtorlást, hanem a javítást szolgálja. A felelős a szülő, de rajta kívül mindenki, aki őt — szülőt, gyermeket egyaránt — elesettségében, tehe­tetlenségében magárahagyta. Hiszen nyilván­való, hogy harmonikus, derűs, szeretetteljes légkörben csak ritkán nő fel bűnöző, csavar­gó, mun'Kára képtelen ember. Tévedés ne essék azonban: derűs családi közösség alatt nem azoka'c értjük, akiknek ugyan mindenük megvan, akik tisztességesen élnek — „tőlünk csak jó példát látott a gyerek" —, mert ettől még lehetnek ridegek, vagy munkájukba felejtkezettek, akik épp azt nem veszik észre, aki legközelebb áll hozzájuk, s úgy képzelik, értékes ajándékokkal megválthatják magukat attól, amit érzelmi nevelésnek hívunk .. . Harmonikus család az, ahol a gyermek nem érzi elhagyottnak, reménytelenül a semmibe taszítottnak magát, ahol biztonság van és a megtartó fészek összebúvó melege. 29

Next

/
Thumbnails
Contents