Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Szabolcsi Gábor: Emberek, nem gépek III.

lógiai, szociológiai és pszichológiai kérdéseivel." Látható a differenciáltságra való törekvés; ám differenciálni csak mederben tartott koncepciót s csak koncepciót lehet. A cél megfogalmazása ezúttal is annyi: nevelési feladatok. Nem nehéz megjósolni, hogy a differenciáltságra való törekvést sok helyütt fogják tévesen értelmezni, s megrettenni lehet csak, ha arra gondolunk, lesznek, akik azt fogják e fogalmazás láttán leszűrni maguknak: semmilyen termelőmunkán kívüli közösségi élményadás „nem cél." Matejka elvtárssal beszélgetve fölmerült egy gondolat. Nálunk olyan mozgalomnak, mint a „Komm und schreib mit" nincs lehetősége. De kikre építve lehetne ma is ható valósággá tenni a munkásosztály forradalmi múltját — éppen most, amikor a Nagy Októberi Forradalom ötvenedik, majd 69-ben a Magyar Tanácsköztársaság megalakulásának félévszázados évfordulójára készülünk — ha nem a szocialista brigádokra ? Kik segíthetnek, hogy ne engedjük feledésbe menni a munkásosztály történetének egyetlen mozzanatát sem, hogy üzemtörténeti helyi kiállítások, a munkásmozgalom sok kis hagyományának föltárása, kallódó dokumentumok gyűjtése az új üzemi kollektívák kialakulásához segítsenek közelebb jutni, ha nem a szocialista brigádok? Egy, ebbe a hagyományföltáró, megőrző s több éves távlatba belesimuló kulturális munka, mely a brigádok tevékenységének kollektivitását éppúgy biztosítani képes, mint a személyi elmélyülést, s még a hobbyk egynémelyikét is a szocialista tudat formálására fordíthatja, egy összefogott gondolatú mozgalomban biztosíthatná a differenciált munkát. Nálunk nagy becsülete van a helytörténetnek, s a népi hagyományőrzésnek. — Igaz, — mondja Matejka elvtárs. — Csakhogy mi erről hiába beszélgetünk. Egy ilyen mozgalmat — mi is szívesen résztvennénk benne —felülről kellene elindítani. WEÖRES SÁNDOR Vadas Ernő felvétele Budapest kamasz-szemmel 1928 Este van s a róna álmos, ásítón felbúg a gyár, felragyog az esti város, óriási fénybogár; messze minden-minden alszik, munka, bánat és a gond, csak a város jajja hallszik: éber, önkínzó bolond; kőpárnáin forgolódik, míg a csillag lehunyódik, akkor fölkel dühösen s tovább lármáz kedvtelen. Hontalan, hűvös harangszó barangol a légen át, beborítja a sikongó utcák flaszteros sorát, óriási lila fátyol nyúl az utcasor felett, halk mosolygós méla vándor lassú karja szövöget és csicsisgat és babusgat míg a légben összeroskad s szétszakad a fátyola — és hová lesz? jaj hova? Gondoltál-e vájjon arra, hogy e néma nagy falak nem felejtik, mit felejt a döngő élet-forgatag? Felkomorló szürke házak, óriási nagy falak imádkozzák az imákat, amit elmulasztanak! Fagyot szúr a szemsugáruk, ámde forró az imájuk: összeteszik kezüket, mint a csöppnyi gyermekek. És őt vájjon ki sajnálja, ki suttogja: ,,ó szegény"? Anyja: gépgyár nagy kazánja; apja: koksz és barnaszén; ki gondol a szürke füstre mely parázsló éjszakán szenved, míg a lég-ezüstbe hosszú kéményén kiszáll s beleforrva a nagy égbe, ki tudja, hogy mily vidékre, megbékélten messze jár, hulló tollú nagy madár. Mennyi ember! mennyi érzés, felkavargó élet-ár, mennyi láb és mennyi kéz és mennyi lélek, mennyi száj cégtáblák és üzletek közt az ezerszer járt úton — mindegyik egy félig kész könyv melynek címét sem tudom. Járok árván bandukolva ezer ember közt magamba; valaki lábamra lép: „pardon" — siet már odébb. Érted-e a munkaváros felujjongó nagy dalát? Míg a hajnal félve szálldos, felrázza az éjszakát: hallod? a reggel imája! vasból pattant, szétzilált hangok égő áriája, égig érő trombiták felsipolva, feldalolva, messze, kéken összefolyva, hol pirosból kél az ég, azt dalolják: Élni szép! 23