Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Békés István: Szegény ember gazdag városban III.

Egv rajz és egy festmény Nagy István emlékkiállításának anyagából Sándor Géza felvételt A Magyar Nemzeti Galériaa közel­múltban nagyszabású emlékkiállításon idézte fel Nagy István életművét. Olyan tárlat volt. melyen a képzőművé­szek szakmai érdeklődése és a közön­ség spontán elismerése találkozott; a kényes ízlésű bennfentesekésazavatat­lanabb múzeumlátogatók egyaránt lel­kesedéssel tanulmányozták át a bemu­tatott anyagot. Nagy István egy-két müvének reprodukciója is talán érthe­tővé tudja tenni, miért nyilvánul meg az emlékkiállításon ilyen egyöntetű megertés ez iránt a rendkivül egyéni, mégis általános érvényű művészet iránt. Az itt közölt ..Katona puskával" című szénrajz és a hátsó borítón látható ..Kendős leány" című pasztell a har­minc esztendeje elhunyt mester igen leliegzetes alkotása, a szerkezetes áb­rázoló mód, a kis méretek mellett is monumentálisan ható megjelenítés szép példája. Mindkettőben jól érvé­nyesül Nagy István sajátos szemlélete, mely a maga szemérmes módján tulaj­donképpen érzésekből, megérzések­ből, együttérzésből, hangulatokból táplálkozik, a művészi közlés szabatos eszközeivel, szűkszavúan, szinte tő­mondatosan végül is a lelkiállapotok, különös jellemek bonyolult világát, kényes kérdéseit fejezi ki. A Nemzeti Galériában a Kendős leánynak két vál­tozata is látható. A kisebbik példány festőileg mozgalmasabb, részletezőbb, árnyaltabb; a nagyobbik összefogot­tabb. nagy foltokban készült, a hang­súlyozottabb vonalak között lebegő színárnyalatoktól kapta poétikus tar­talmát. Alig van valami elemezhető ezen a lányon, talán csak a fejéről le­omló fehér kendő kelti fel a figyelmet iránta, egyébként a porhanyós pasztell fátyolos csendje öleli körül, borítja be igénytelen alakját. Egyszerű blúz, meghatározhatatlan anyagú és szabású szoknya van rajta, mintha a történelem nyomasztó ködéből lépne elénk, kísér­tetiesen szomorúnak és távolinak tű­nik egész megjelenése. A rajzon és a kt^en feiidezett szellemárnyak mégse ismeretlenek a ma emberének, a ke­serves múltat nem lehet feledni; az egy­kor volt nemzeti nyomorra, a szegény embert megpróbáló sorsra figyelmez­tet mindkét kép. Modelljeik századunk első évtizedeiben éltek, valahol a fron­ton és az Alföldön, gondok és kihűlt vágyak között, már megtörten, bele­törődve a nehéz sorsba. Nagy István érzékeny szívvel figyelte, hallgatta őket, finom kézzel szinte a papirosra lehelte szenvedésekbe belefáradt ke­délyüket. Mert e feledhetetlen nagy festőnket mindenek előtt mélységes humanizmusa, emberismerete, haza­szeretete teszi az utókor számára meg­becsültté. Tehetségét ez az intuitív szolidaritás képesítette maradandó vallomásokra, arra, hogy a modern képzőművészeti törekvések segítségé­vel hitelesítse társadalmi igazságérze­tét, pszichológiai éleslátását, együtt­érzése líráját. Nagy István művészete a negyven­ötven év előtti, háborúval sanyargatott, szegénységbe dermedt Magyarország­ról szól — tanulsága így is időszerű. A festészet legvonzóbb lehetőségeire fi­gyelmeztet, arra, hogy miként válhat közérdekűvé a jó mű; mi kell a tény­közléshez, hogy hiteles legyen, s mon­danivalója el ne avuljon. P. Ö. G.

Next

/
Thumbnails
Contents