Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Békés István: Szegény ember gazdag városban III.

kók: sokgyerekes családok, munkanélküli mesterlegények, cselédlányok. A táplálék: krumpli, lóhús, pálinka. Tovább: Erdélyi utca. Töméntelen koravén, összeaszott kisgyerek. Piszok, bűz, a gyerekek éjjel, cafatos nappali ruháikban, a koszos, meztelen padlón henteregnek. Vajon miről álmodhatnak ... ? Negyednap: Bem utca — a régi Százházak maradványa. Svábbogaraktól hemzsegő folyosók, parányi szobák. Egy szobában 12—20 ember, egy ágyban hárman is alusznak. Görvélykór, tüdővész, ínség, testi és lelki züllés. A lakórekord növekszik: már nemcsak 20, hanem huszonöt embert is találnak egy szobában, sőt az egyik zugban 36 személy zsúfolódik össze. Minden nem, minden korosztály, minden nyavalya, minden kín és minden bűn. — Rettenetes! — rémüldöznek a nyomorúságot csak regényekből ismerő, arisztokrata dámák, az ínségenyhítő bálák nemeslelkű „lady patronesse"-szei. — Ha a magunk szemével nem látjuk, ezt soha el nem hittük volna! Ezen okvetlenül segíteni kell! Idegeik túl gyöngék ahhoz, hogy a Gellérthegy barlangjaiban meghúzódó munkanélkülieket is meglátogassák. És a jótékonyság szalmalángjától lobogva, sürgősen hozzá akarnak látni, hogy megszervezzék a szegénygyermek-felruházó akciót és megrendezzék az ínség-bazárt. S azért is, mert Krecsányi Kálmán, az értelmes detektívfőnök, kifejtette magasrangú vendégeinek: — „addig is, amíg talán egykor eljön az a kor, hogy a természet asztalán mindenki számára terítve lesz, öleljük magunkhoz a szegény nyomorgók elhagyott gyermekeit és kövessük a szeretet vallása hirdetőjének örökszép tanítását: — Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! — ám közben ismételten hangsúlyozta, hogy a nyomortanyákon felnövő gyermekek „a legtöbb esetben a mai társadalmi rend és tulajdon elleni ellenszenvet szívják magukba". Az előkelő jótétlelkek ezt az utolsó — s legreálisabb érvet azonban aligha fogták fel teljes jelentőségében. A karácsonyi razzia delnői és nagyurai látták a fázó, didergő férfiakat, elnyúzott nőket, kiéhezett gyermekeket, szemtől szembe kerültek a palástolatlan tömegnyomorral. Látták, meghatódtak — s meghatottságukat, futó szánalmukat olcsón és gyorsan kompenzálták. * És íme: még egy régi dokumentum. Ugyancsak hiteles, és elfogulatlan dokumentum. A jelentős holland írónő: Adele Sofia Cordelia Opzoomer (írói nevén: A. S. C. Wallis), aki még leánykorában megtanult magyarul, majd 1888-ban férjhez ment Antal Géza református püspökhöz, 1920-ig hazánkban élt, alkotott, s egyéb irodalmi munkássága mellett Petőfi, Arany, Madách és mások műveit ültette át holland nyelvre — századunk kezdetén kegyetlenül őszinte riportban mutatta be, milyen volt Pesten egy főúri szamaritánusok által rendezett kórházi karácsony. A hipokrízistől viszolygó írónő, riportja fölé, az egyik budapesti napilap karácsony után megjelent hipokrita kommünikéjét tűzte mottónak: „A karácsonyi ünnepek melege behatolt a fővárosi kórházak falai közé is. A Szamaritánus Egyesület ez évben is meggyújtotta a kórházak karácsonyfáját. Az egyesület tagjai végigjárták a karácsonyfával díszített betegszobákat, apró ajándéktárgyakat osztottak ki közöttük és megvigasztalták a betegeket, — reményt, enyhülést nyújtva testi és lelki fájdalmaikra . . ." Aztán, személyes tapasztalatai alapján így számolt be az előkészületekről és az ünnepségről : „Néhány nappal karácsony előtt a kórházban nagy nekiiramodások történnek. A kedves testvérek és az ápolónők először leporolják a falakat, aztán létrán állva lepókhálózzák a plafont. Utána nagytakarítás. Aztán újra nekimennek a falnak, partvisra akasztott ronggyal, kefével mossák, súrolják. Utána padlómosás. Másnap eltolják helyükről az ágyakat, a szekrényeket és hosszú, nyeles kefével megsúrolják kívül, alul, felül; akkor megveregetik az ágyakat, hogy ha féreg van benne, kijöjjön. De nem hisznek neki eléggé, mert a matracot is kiveszik, kiporolják, átvizsgálják. Most azt mondja a sveszter: — No, betegek, ki jön segíteni ? Erre a lábadozók is nekifekszenek a munkának, sőt ahol megfigyelő van, még néhány féleszüt is befognak. Másnap új program. Hozzák a nagydézsa vizeket, nekifekszik immár mindenki, aki épkézláb. Egyik súrol, a másik rongyot csavar, kézhez adja a harmadiknak. A betegek meg méltatlankodnak : — Jaj, megfagyok! — Csukják már be azt az ablakot! — Széjjelmegy a fejem a cúgtól! — Egy percig sincs az embernek nyugta! Ha a beteg ilyenkor kér valamit, letorkolják: — Várjon! Mit jajgat örökké ? Nem látja, hogy nem érünk rá ? Jönnek a grófnék! — Jesszus, Maria und Jozef, holnapután itt lesznek a grófnék! Mert tudvalevő, mint ahogyan minden sveszter Grácban született, azonképpen minden egyleti hölgy grófné. Az utána következő nap ugyanaz a program, azzal a változatossággal, hogy most az ablakokon a sor. Hatodik nap, már csak a kilincspucolás van hátra. A beteg ezalatt egészen összetört, mert nincs egy parányi nyugta. Este nem tud elaludni, mert még mindig takarítanak, hajnalban nem tud szunyókálni, mert már ott tombol körülötte a takarítási düh. Fáj a feje, fáj a veséje, kifordul a gyomra, de akárhova fordul, fúrnak, faragnak, söpörnek, klopfolnak, smirgliznek, pucolnak. A beteg rosszul van, lázas, nyög, vergődik, fetreng — menjenek a fenébe! — gondolja. De nincs irgalom, mert ő egy szegény beteg, akinek az idén is meggyújtják a karácsonyfát, mert a karácsonyi ünnepek melege behatol a kórházak falai közé is, mert ő testi és lelki fájdalmában reményt, enyhülést és apró ajándékokat fog kapni . . . Végre elérkezik a nagy nap. A betegek agyon vannak csigázva, mert a normális karácsonyi nagytakarítás gyilkos hadjárattá fajult a grófnék miatt. A sveszterek feldíszítik szobájukban a karácsonyfát és behozzák a kórterembe. Apró papírtálcákon, amelyeket évről évre megőriznek, előkészítik az ajándékot. Azután feszült, ideges várakozás. Senkinek sem szabad moccanni, nehogy a paplan félrecsússzék és forsriftszvidrig legyen! A kedves testvérek minden neszre figyelnek. Na, végre itt vannak a grófnők. Most kezdődik a jótékonyság. A jótékonyak átveszik az apró tálcákat és odaviszik minden beteghez, megkérdezik, hogy van, jobbulást kívánnak neki, aztán gyerünk tovább! öt perc alatt a kórterem, egy óra alatt az egész kórház ie van robotolva. A nagy jótékonysági program lepereg. Másnap pedig megjelenik a lapokban a meghatott kommüniké: „A karácsonyi ünnepek melege behatolt a fővárosi kórházak falai közé is . . ." • A Kis Újság, a kisemberek krajcáros lapja, egyik századeleji karácsonyi számában az ünnepi címlaprajzot így magyarázta: — A karácsonyest a legboldogabb ünnepe a gazdagoknak. Amíg a jómódúak dúskálnak a földi javakban és szeretteiknek a legszebb ajándékokat, a legízletesebb ínyességeket viszik, addig bizony a szegények, akik szintén szeretnének ezen a szép ünnepen örvendezni az örvendezőkkel, mély szomorúsággal és keserűséggel nézik csupán a kirakatok pompáit és az ablakokból leragyogó, gazdagon megrakott karácsonyfák fényét. . . Nyomorgó, éhes szegénygyermekek vágyakozva nézik a kirakatba tett pompás falatokat. Amíg csaknem összeroskadnak az éhségtől, azon gondolkoznak, hogy milyen jó dolguk is lehet azoknak, akik ma a Jézuskát terített asztal mellett dicsérik. Sárgult, régi újságlapok néha hitelesen tanúsítják a különbséget, amely egykor szegények és gazdagok karácsonya között volt. Akik már nem tudják, vagy nem hiszik, innen kitapasztalhatják a lelkiismeretet elcsitító szánalmat, a kegyes könyörületet, a morzsányi jótékonyságot — a javakban dúskálóknak a szeretet ünnepére időzített és korlátozott erényeit is. És ez a közvetett tapasztás nem egészen szükségtelen. Az elmúlt hetekben néhány fiatal barátommal beszélgettem arról a hazai régi világról, amelynek egyre fogyó kortársai krónikásai közé tartozom. Nem vagyok az elmúlt idők dicsérője — laudator temporis acti — szép emlékeim mellett a velem esett, másokkal történt rosszról sem feledkeztem meg. Azt mondják erre nekem a fiatalok: — Ne vedd zokon, bátyám, a könyökünkön jön már ki ez a sok régi krimi... Rossz mindig volt és mindig lesz. Ma sem minden fenékig tejfel... Persze, persze ... Ma sem minden fenékig tejfel, s azt sem lehet vitatni, hogy rossz mindig volt és hogy talán valóban sosem fogyunk ki belőle teljesen. Csak az a kérdés, hogy milyen az a rossz, ami van, és mennyi embernek mennyi jut keserűségeiből és kínjaiból. Mert, hogy mifelénk régebben millióknak és millióknak a sokkal rosszabb rosszból sokkal több jutott ki, mint manapság, arról meggyőzően vallanak ezek a hajdan éppen nem forradalmi agitáció céljaira készült karácsonyi dokumentumok is. , . . . vágyakozva nézik a kirakatba tett pompás falatokat ..." A Kis Üjság címlapja 1902-ből 39