Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Gyárfás Endre, Vincze Oszkár írásai

budai hídfőjénél. Itt ráadásul olyan szűk a hely, hogy zsonglőrnek számít, aki nem önti le a másikat.) Ezután szépen sorba állunk. Ha ebédidő van és esik az eső, ne menjünk a Déli vasút mögötti Velencébe, mert az utcán kell a sor­ban ácsorognunk. Ha szerencsénk van, és nem fogy el orrunk előtt az üres tálca vagy az evőeszköz, hama­rosan a pult elé jutunk. Néhány helyen a vá­lasztás megkönnyítése végett mintaadagokat láthatunk az ételekből. (Platón, a görög filo­zófus örülne, mert szépen tanulmányozhatná az ideák és földi megvalósulásuk közötti különbséget.) Hallottam, hogy van valami norma, de a gyakorlatban minden a felszol­gáló jóindulatától, illetve ismeretlen ténye­zőktől függ. A Rákócziban és a Modernben megfigyeltem egy-egy tucat pörkölt adagot. Három kis húscafat, többnyire mócsing. Ha az ember erélyesen szól, rálöknek még egy darabot, királynői gesztussal: „Nesze, te éhenkórász!" A Gülbabában ha burgonyá­val kívánod a húst, amely az árlapon rizzsel szerepel, külön burgonyát kell venned, és a húst rizsestül megfizetned, mert ugyebár burgonyás húsra nincs külön kalkuláció. A munkaszervezés torz és káros gyakorlata — csaknem minden nagyforgalmú önkiszol­gálóban! —, hogy tíz-tizenöt adag meleg ételt előre kitálalnak. Amikorra megérkezik a tizedik vendég, aki újházi tyúklevest akar enni, neki már teljesen hideg jut. Tovább megyünk. Pénztár. Tudom, hogy a pénztárosnőknek nehéz a dolguk. Ismer­niük kell az árakat (amelyek rejtélyes okból néhol hetenként változnak), figyelmüknek egy percre sem szabad lankadnia. Több fizetést érdemelnének. Ámbár azok a pénztárosnők nem, akik rendszeresen többet blokkolnak, mint a kiírt ár ... Tegyük fel, hogy az eddigi kisebb bosszú­ságokat lenyeltük. A kasszánál állunk, fizettünk, visszakaptunk, kitöltötték a bam­binkat egy pohárba (mert hátha ellopjuk a kétforintos üveget), és neveltetésünk meg­kívánja, hogy papírszalvétát is kérjünk. „Kérnünk" kell, különben nem kapunk, de akkor is csak felet, mert a takarékosság: erény. Végre helyet foglalhatunk az asztal­nál — ha elférünk a le nem hordott szennyes edénytől. (Megint a Marx téri: csúcsfor­galom idején megszámoltam — 32 tálca he­vert az asztalokon, tele használt edénnyel.) Nagy öröm, ha tiszta poharat és friss vizet is találunk. A vízivókat megveti a vendéglátó­ipar. Müyen kedves, figyelmes momentum a Berlin Önkiszolgálóban! Németül is, csehül is kiírták a mai ételek nevét. De az ár nincs feltüntetve mellettük. Isten ne lopja agyunk­ba azt a gyanakvó gondolatot, hogy a pénz­tárosnő esetleg annyit számol, amennyit akar! A higiéniáról nem sokat mondhatunk. Ennek elbírálása a közegészségügyi szervekre tartozik. Természetesen tudjuk, hogy nehe­zebb tisztaságot tartani ott, ahol ekkora a forgalom. De ugyanolyan fontos! A legyek, darazsak ellen is feltaláltak már egy-két szert. A Váci úton olyan rendszerű önkiszolgáló éttermet láttam, ahol csak az étkezés után kell fizetni, a kijáratnál elhelyezett pénztár­nál. A blokkot az étellel együtt adják. Két­ségtelenül higiénikusabb, mint a többi. A sorbanállás-ételválasztás-fizetés-étkezés sorrendjének megszokott mechanizmusát azonban kellő fondorlattal bonyolítani is le­het. Jó példa rá a balatonfüredi „gyors­kiszolgáló" büfé a vasútnál. Itt először a pénztárnál állunk sorba, ahol egy pénztáros néni — egyenként cirkalmazva a betűket — ráírja blokkunkra a kért ételek nevét (nem rövidít!) —, aztán újabb sor végére setten­kedünk, amely az ételpulthoz vezet. Átadjuk a blokkot, egy hölgy benyújtja a konyhára, és öt perc múlva már kezünkben is a tányér. De ha nem tetszik valami, menjünk az Arany­csillagba, a Balaton Étterembe vagy a Tölgy­fa Csárdába... Persze, ironizálni könnyebb, mint az igé­nyeket kielégíteni. De valahogy úgy vagyunk ezekkel az önkiszolgáló „üzemegységekkel", hogy szinte már pironkodunk, ha igényünk támad. Emberi igényre gondolok: — nemcsak arra, ami a pénzünkért jár, hanem ami az embervoltunkat megilleti. És most próbáljuk magunkat a pult másik oldalára képzelni! Ott is emberek vannak. Nem ven­déglősök, hanem alkalmazottak, akik fizetést kapnak azért, amiért egy bizonyos munkát elvégeznek. A vendég munkát jelent nekik, a vendégek száma és kedélye nem befolyásolja jövedelmüket... Tehát tehernek érzik a vásárlót. Ráadásul: régi igazság, hogy aki a d , az lelki fölényben érzi magát azzal szem­ben, akinek ad. (Még ha nem is az övé, amit ad. Gondoljunk a katonaságnál a menázsi­osztóra!) Az önkiszolgáló éttermek lassan el-

Next

/
Thumbnails
Contents