Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Dr. Vajda Ödön: Élelmiszereink minőségénekőrei

Dr. Vajda Ödön Élelmiszereink minőségének őrei A Fővárosi Tanács épületében, a Városház utcában, 55 laboratóriumi és egyéb helyiségben foglal helyet a Fővárosi Tanács V. B. Vegyészeti és Élelmiszervizsgáló Intézete. Az Intézet feladata, „hogy ellenőrizze a főváros lakossága által fogyasztott élelmiszerek, italok, élvezeti cikkek, fűszerek, háztartásvegyipari és kozmetikai cikkek minőségét ... Az Intézet munkáját úgy kell irányítani, hogy az szoros kapcsolatban álljon a népgazdasági tervekben az élelmiszeripar számára előírt minőségi feladatokkal és a feladatok végrehajtásában — mint ellenőrző szerv — az ipar és kereskedelem számára segítséget nyújtson." Nézzük hát meg, hogy honnan indult el, hol tart és milyen feladatok előtt áll a Fővárosi Vegyészeti és Élelmiszervizsgáló Intézet. Tápszer-ellenőrzés a múlt században Az élelmiszerek minőségének hatósági ellenőrzése fővárosunkban hosszú múltra tekinthet vissza. A Budapest Főváros Vegyészeti és Élelmiszervizsgáló Intézetének első igazgatója Balló Mátyás, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, azt írja 1895-ben az intézetről, hogy „annak első csírája a közelmúlt évszázad negyvenes vagy ötvenes éveiben fogamzott meg, a Rókus kórházban, amelynek gyógyszerésze, Molnár János egyszersmind kiváló kémikus volt." Az Intézet alapítójának Molnár Jánost, a Rókus kórház gyógyszerészét lehet tekinteni, akit Pest Város Tanácsa 1867-ben városi vegyésszé nevezett ki. Már ekkor felismerte a tanács az élelmiszerek minőségi ellenőrzésének különös jelentőségét. Ebben az időben még rendszeres élelmiszer minőségellenőrzésről beszélni nem lehetett, csak egyes vizsgálatok, különösen vízvizsgálatok elvégzése volt a feladat. A rendszeres ellenőrzés fontosságát a közegészségügy fejlődésével párhuzamosan ismerték fel. 1884-ben határozta el a Fővárosi Törvényhatóság közgyűlése a Vegyészeti és Tápszervizsgáló Intézet létesítését. Ebben az időszakban összesen hét dolgozója volt az Intézetnek az igazgatóval együtt és 1902-ig a IV. kerületi Főreáltanoda vegytani laboratóriumában működött. Végleges formában a fővárosi közgyűlés 1898. évi határozata alapján alakult meg, s 1902-től kezdve az Intézet mai helyén, a Fővárosi Tanács épületében működik. Az Intézet működésének jellemzésére az 1895-ös évkönyvből idézzük Balló Mátyás szavait: „Sohasem láttam be amaz állítás helyességét, hogy volnának tudományok, melyek csak önmagukért, eltekintve a mindennapi élet szükségleteitől, ápolandók." Az intézet fejlődése Első ütemben a Gerlóczy utcai épületszárny II. emeletén jelöltek ki az Intézet részére 17 helyiséget, amelyek nagyobbrészt laboratóriumok voltak. A laboratóriumok felszerelése, — bár az intézet akkori igazgatója nem volt elragadtatva az anyagi ellátástól, amint ezt a „Tekintetes Tanácshoz" címzett évkönyvszerű jelentésében leszögezte, olyan volt, hogy egyes felszerelési tárgyai, berendezései még ma is használhatók. Az évkönyvek azt bizonyítják, hogy az Intézet műszerellátottsága nem volt rossz és a Tanács, ha nem is túlságosan bőkezűen, de mindig nyújtott anyagi támogatást ahhoz, hogy korszerű módon lehessen az élelmiszerek minőségét megvizsgálni. Ennek ellenére az Intézet következő igazgatója, Rözsényi Iván, 1913. évi jelentésében az élelmiszerek minőségének ellenőrzését hazánkban igen elmaradottnak tartja, s példaként a Német Birodalmat és Svájcot hozza fel. Különösen azt hangsúlyozza, hogy milyen szükség lenne egy, a minőséget meghatározó és a minőség ellenőrzésének alapjait szolgáltató Codex Alimentarius elkészítésére. Rözsényi rámutat, hogy 1912-ben Svájcban, amelynek lakossága lényegesen kisebb Magyarországénál, „20 vegyvizsgáló állomás ... összesen 56 712 mintát vizsgált... ugyanakkor Magyarországon volt 17 vegyvizsgáló állomás, és a vizsgálatok összesen 16 306 mintára rúgtak ... Szomorú kép ez nagyon!" Rözsényi azt írja, hogy „epedve várja" az élelmiszertörvény megalkotását és legyen szabad megemlíteni, hogy az általa epedve várt új élelmiszertörvény csak 1958-ban készült el, de Codex Alimentáriusszal (élelmiszer-kódexszel) mind a mai napig nem rendelkezünk. Elégedetlenségének ad kifejezést a helyszűke miatt és egyéb, nem kielégítő munkakörülmények miatt. ... A helyiségek „ ... amióta a Gerlóczy utcában, a velünk szemközti ház felépült, sötétek, pedig itt a minuciózus kémiai munkálatok megkívánják a jó nappali világosságot... ahol a színek megítélése szükséges, ott a mesterséges világítással nem pótolható a napfény. Gondoskodnunk kell tehát az Intézetnek a közeljövőben ennél célszerűbb elhelyezéséről." Az Intézet az évtizedek során bővült, a helyhiány krónikussá vált, ezt elsősorban az okozta, hogy a feladatok növekedése folytán szükségszerűen nőtt az intézeti létszám. 1895-ben Balló Mátyás még 7 főnyi létszámról írt, akik között az igazgatón kívül 4 vegyész volt, 1 írnok és 1 szolga. 1898-ban az igazgatón kívül 7 vegyész volt, 1903-ban 14 főnyi szakszemélyzetről szól a jelentés, 1913-ban 16 főről, és 1921-ben már 40 fő az intézet teljes létszáma. Később tovább terjeszkedett az Intézet és elfoglalta a Gerlóczy utcai szárnyon a félemsletet. Nőtt a létszám is: 1934-ben 60, 1943-ban 71 fővel ellenőrizték a főváros élelmiszereinek minőségét. Az 1940-es és 50-es években voltak periódusok, amikor a tényleges ellenőrzésben résztvevő létszám a szervezeti létszámnál jelentősen nagyobb volt. Ugyanis az akkori Tejhivatal ellenőrei hatalmas mennyiségű mintát vettek, amelyeket az intézetben dolgoztak fel. A fejlődésről talán legjobban az nyújt képet, ha a vizsgálatok számát vesszük szemügyre. 1895-ben 5000 vizsgálatot végzett el az intézet, 1904-re ez megkétszereződött. 1913-ban már 14 600, 1930-ban 30 000, 1936-ban 36 000, 1940-ben 19 000 a vizsgálatok száma. 1946-ban a mintaszám 10 ooo-re esett vissza, de utána egyre nagyobb feladatok hárultak az intézetre: 1960-ban 42 000 és 1966-ban 67 000 vizsgálatot végzett el a Fővárosi Vegyészeti és Élelmiszervizsgáló Intézet. A fejlődés útját talán még inkább jellemzi a minta összetétel alakulása és a vizsgálatokból levonható következtetések. Molnár János városi vegyész még egyes esetekben megbízásból végzett el vizsgálatokat és ez rendszeres élelmiszer minőségellenőrzésnek korántsem nevezhető. A megalakult intézet már természetesen szervezetten működött, azonban működésének fókuszában a tej- és víz vizsgálatok álltak. Az 1887—88-as évkönyv például semmi mással nem foglalkozik, mint tejvizsgálatokkal és azok eredményeivel. Kötelezték a Cséry, Légrády, Dreher és Stern uradalmakat, hogy teheneik tejét rendszeresen küldjék be az Intézetbe vizsgálatra. Az iparosodás fejlődésével nőtt az élelmiszerek választéka és mennyisége is, és lassanként a tej és a víz monopol helyzete a vegyészeti vizsgálatokban megszűnt, bár fontosságuk megmaradt. Ezt bizonyítja a többi között az 1912. évi jelentés, amelyben 13 138 minta vizsgálatáról számolnak be és ebből 5307 minta tej és tejtermék volt, vizet pedig 1875 vizsgálattal ellenőriztek. A minták 50%-a tehát ebbe a két kategóriába esett. Igen határozott és energikus volt az Intézet munkastílusa a tej és más élelmiszerek hamisítóival szemben. A jelentésekből az tűnik ki, hogy a kifogásolás mértéke a rendszeres ellenőrzés hatására csökkenő tendenciát mutatott. Az 1903. évi jelentés utal erre; „míg az első években vizsgált tárgyaknak 50 sőt több százaléka esett kifogás alá, addig az 1885—1895 években ez az arányszám a következőképpen csökkent: 1896-ban 26,7, 1897-ben 29,2 . . . 1902-ben 22,4%-ra. Az 1903. évi. . . 18,8%." A kifogásolási arányszám csökkenése azonban nem volt egyenletes. A következő években 18 és 25% között mozgott, de a körülmények miatt 1917-ben 46%-ra, 1918-ban 38%-ra nőtt, sőt 1921-ben 48% volt, ami világosan mutatja a háborús spekulánsok és az ellenforradalom haszonélvezőinek a lakosságot megkárosító tevékenységét. Az elkövetkező években is nagy volt a kifogásolás mértéke: 1922-ben 49%, 1923-ban 37%. A harmincas években javulás tapasztalható: 1931-ben 7, 1933-ban 8% a meg nem felelő minták aránya. Természetesen a kifogásolási százalék nagyságát befolyásolják az érvényben levő előírások, normák, szabványok. Tekintetbe véve azonban, hogy egészen 1958-ig az 1895. XLVI. t. c. volt érvényben és a szabványok — különösen a felszabadulás után — ezen a törvényen és különböző rendeletein alapultak, az összehasonlítást a későbbi évek-5