Budapest, 1967. (5. évfolyam)
11. szám november - Dr. Brenner János: A párizsi régió
A SZERKESZTŐ POSTÁJA Tisztelt Szerkesztőség! Megdöbbenve olvastam Vida Zoltán hozzászólásában, hogy már 1959-ben megalakult Budapesten a magánosok klubja. Mi lehet az oka annak, hogy ez a helyes és megvalósult kezdeményezés oly rövid idő alatt elenyészett? Mi, a második világháborús férfi veszteségek után felnőtt női nemzedék, súlyos hátrányát érezzük annak, hogy nincs ilyen intézmény: eggyel kevesebb a lehetőségünk arra, hogy esetleg rajtunk kívül álló okok miatt elrontott életünket legalábbis megpróbáljuk helyre hozni. Láttam a ..Nehéz emberek"-ről szóló filmet, amit bizonyára Önök is ismernek. Már-már azt kell hinnem, hogy az említett gondolatot hasonlóképpen szabotálják valakik, a filmben bemutatott esetekhez hasonlóan. De miért? Hisz itt nem játszhat közre anyagi érdekeltség, hiúság, hivatali féltékenység, pozícióféltés stb.l A „7 szűk esztendő "után (bizony, hét év egy ember életében, főleg 30—40 év között, nagyon sokat jelent!) megint megvalósulóban a gondolat: olvasom, hogy Csepelen szervezik a magánosok klubját. Igaz, Csepel távol van a centrumtól, nehéz megközelíteni. De legalább ott foglalkoznak vele, mégpedig a gyakorlatban, és nem elvi síkon, végeláthatatlan vitákon! A sok vita, hozzászólás és elvi fejtegetés után jó volna most már a tetteknek átadni a szót. Félmegoldások helyett létre kellene hozni a város központjában, a reprezentatív helyiséggel rendelkező, teljesen autonóm „magánosok klubját". Természetesen sok tapintattal és nagy szervező készséggel kell rendelkezniük azoknak, akik vállalkoznak a — többnyire kisebbségi érzéssel küzdő — magánosok társasági életének az irányítására. Viszont — meggyőződésem szerint — csak a kezdet lesz nehéz. Remélem, most már hamarosan túlesünk ezen a „nehezén". Horváth Józsefné Budapest, VIII. Takáts Károly Budapest, I. — Köszönjük segítő szándékú figyelmeztetését, de Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 95. évfordulójával nem szándékszunk külön cikkekben foglalkozni. A közelgő centenárium előkészítésével viszont annál inkább: történészek bevonásával máris elkészült egy cikksorozat terve. Nem egyszerűen ünnepi megemlékezéseket, hanem alaposan elemző, forrás értékű tanulmányokat szeretnénk közre adni a három város egyesítésének előzményeiről, politikai, gazdasági feltételeiről, Budapest, a magyar főváros és a leendő világváros megszületésének körülményeiről. A centenárium persze eléggé messze van még. Nem folyamatosan és hónapról hónapra, de bizonyos időközökben azért napirenden fogjuk tartani most már a centenáriumi témakört, és a több éves programban sort kerítünk természetesen olyan dokumentumok közlésére is, amelyeket levelében ön javasol. T. László, Kiskunhalas. —A „Tisztelt lsmeretlen"-hez címzett levelét, melyben megírja magáról, hogy „nem dohányzó, józan életű, szerény, nem igényes, elvált", s hogy 2000 forintot keres — pontosabb címzés híján nem tudjuk továbbítani. Amint az utóbbi hónapokban meggyőződhetett róla, mi készséggel helyet adtunk olyan írásoknak, melyek a társtalanság, a magány elvi kérdéseivel, általános problémáival foglalkoztak, hiszen a nagyvárosi együttélésnek, a szocialista társadalom vérkeringési zavarainak gondjai ezek. Arra viszont, hogy önt — vagy bárki mást — összehozzuk az áhított Ismeretlennel — nem vállalkozhatunk. K. Istvánné, Budapest, VII. — „Nagyon érdekelne, megszületett-e már a magányosok klubja — írja. — Ha igen: hol, kik és milyen feltételek mellett látogathatják? . . . Sokat gondolok rá. Jó lenne oda úgy járni, mint haza. Nem feszélyezné az embert az egyedülléte, hiszen tudná, hogy ott mindenki magányos. 45 éves, teljesen egyedülálló nö (gyermek, férj, szülők és testvér nélkül) hová is mehetne máshová? En már anynyira elszoktam a társas élettől, szinte kisebbségi érzésem van az előnyösebb helyzetben levő férjes, családos nőkkel szemben. Ezért nem járok színházba sem. A szünetben szégyellek egyedül álldogálni, az előadás alatt egyedül üldögélni.. . Nem feltétlen fontos, hogy házasságközvetítő intézmény legyen a klub, csak arra adjon lehetőséget, hogy elbeszélgethessünk; megbarátkozzunk nőkkel, férfiakkal, és kellemes tudattal gondoljunk rá: van hová mennem — nem vagyok egyedül". — Levele fontos adalék a vitához: a magány gondját, nyomasztó közérzetét semmiképp sem helyes leszűkíteni a társkeresés, a házasságközvetítés problémáira. A magány legtermészetesebb feloldása persze valóban a sikeres házasság, a családalapítás — ám ez a megoldás nem kínálkozik mindenki számára, és nem is feltétlenül igényli mindenki. El tudnánk képzelni magányosok klubjait minden szándékolt házasságközvetítői célzat nélkül is: társaságot, ismerkedést, szórakozást, kellemes, kulturált időtöltést biztosít magányos nőknek és férfiaknak. Igen valószínű, hogy minél kevésbé törekedne a klub házasságok közvetítésére, annál kevesebb gátlással látogatnák a magányosok. Sőt, éppenséggel meg kell tiltania a tagoknak a házasságot, és alapszabályba foglalva kilátásba kell helyeznie, hogy kizárással „sújtja" azokat, akik egymásra lelnek . . . Nem is olyan nehéz elképzelni, hogy: senkit sem riasztana vissza egy jónak ígérkező házasságtól ez a „tilalom". Forgó Miklós, Budapest, XII. — Sajnos, a szanálásra ítélt lakások lebontási menetrendjében a romosság mértéke nem egyedüli meghatározó tényező. Gondoljon csak arra: ugyanabban az épületben is igen eltérő lehet egy-egy lakás állapota. Pedig a szanálási program általában még nagyobb egységeket — esetleg egész városrészeket — kerit egy időben sorra; az ésszerűség, a modern építési technika, a közművesítés, a nagyobb egységekben gondolkozó városfejlesztési program egyaránt ezt követeli. így azután elkerülhetetlen, hogy viszonylag jó állapotban levő épületeket is lebontanak. már-már életveszélyesen romos lakások pedig egyelőre kimaradnak a szanálási programból. — Másik kérdésére múlt havi számunk posta rovatában megtalálja a választ. Rétéi Lajos, Nagy Béla, Seregélyi Vali, Vértesalji Pálné, Budapest.— Volly Istvánnak a szeptemberi számunkban közölt cikkével kapcsolatban Írják: szükség van új budapesti versekre, műdalokra, táncdalokra. Endrédi Mimi javaslatot is tesz levelében: „. . . Nem csupán a saját, de még sok előadóművész társam nevében írok. Bizony, nagyon jó lenne, ha műsorunkat új budapesti dalokkal frissíthetnénk fel. Mind a hazai, mind a külföldi közönség örömmel hallj a felcsendülni a dalokból Budapest nevét, DtMlliid »'v.irii» lim-lebfii f'r.iili mrüftt mert nemcsak nekünk — okik itt élünk — örök szerelmünk Budapest, hanem oki csak egyszer látta, az is belészeret. A Pesti utcán mikor járok azzal, akit szeretek című dal is, mellyel a cikkíró érdekes és értékes írását kezdi, állandó műsoromon van, s bel- és külföldiek egyaránt szeretik, kérik, pl. épp a Jugoszláviából jövők ismerik leginkább . . . Mi lenne, ha a fotópályázathoz hasonlóan dalpályázat is indulna a Budapest hasábjain?. .." — Ami a budapesti fogantatású verseket illeti — talán szükségtelen bizonygatnunk —, nem ritka vendégek alapban: számról számra találkozhat velük az olvasó. Éspedig nem csupán a legújabb terméssel. Kortárs költők és klasszikus elődök életművéből igyekszünk feleleveníteni a budapesti líra színe-javát — sokkal gazdagabb ez a líra, mint amennyit ismer és számontart belőle a köztudat. Nem ritkán találhatunk bizony ebben a gazdag termésben megzenésítésre alkalmas — s érdemes — strófákat is. — Ami a dalokat illeti: egyetértünk a levélírókkal, szükség volna új és mindig újabb budapesti dalokra. Lehetőleg művészi rangú s egyben a népszerűséget is igénylő dalokra persze, olyanokra tehát, amelyek „népdalokká" válhatnak idővel. De a pályázat meghirdetésére mégsem vállalkozhatunk. Táncdalokra efféle pályázat nem is volna indokolt: soha ennyi lehetőség táncdal pályázatokra, mint manapság; az ismétlődő fesztiválok műsorain bőséggel van hely a budapesti „profil" számára. Műdal pályázat kiírását viszont indokoltnak tartanánk, és szívesen közölnénk a legsikeresebb, művészi rangú darabokat. Ám egy ilyen pályázat kiírására, lebonyolítására, zsűrizésére — egy várostörténeti-urbanisztikai havi folyóirat szerkesztősége nem épp a legalkalmasabb fórum. o IM.ilvllirurk«- imSt«tllw,iMil:rh Kv !'< A „Budapest" augusztusi számának 40. oldalán Dr. Berti Béla cikket írt a városligeti Dróthídról. Cikkének első mondata azonban, sajnos, téves. A közölt Vasquez metszet ugyanis nem a legrégibb kép erről a kis hídról. Tíz évvel a Vasquezkőmetszet előtt, 1827 — 28-ban a híd képe már megjelent a „Buda és Pesth városoknak s környékeinek tekinteteik Hozzá kaptsoltt leírással kiadá Tomaia Ferdinánd Pesthen . . ." című sorozatban illetőleg kiadásban. A sorozat 6. lapja ábrázolja a függohidar „Dróthld a' város' ligetében Pesth mellett," címaláírással. (Cím németül is.) A rézkarcú kép mérete 10 X 14,9 cm. Mesterét ugyan nem ismerjük, de valószínű, hogy Hofbauer János volt. Amikor rámutatunk Berti Béla dr. cikkének tévedésére, azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Tomala-sorozat igen ritka, ellentétben a Vasquez-sorozattal; nem meglepő tehát, hogy a szerző nem ismerte. Sorainkkal kizárólag a történeti hűségnek kívánunk elegei tenni. Dr. Seenger Ervin A varosligeti Dróthíd első abrazolasa 46