Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Dr. Palotás Zoltán, Halmos Benedek, dr. Zoltán Zoltán írásai

adatait. Az állandó lakosság adata a reálisabb, ez tükrözi hűbben a valóságos helyzetet. Az éjszakai népesség A leírt helyesbítés: az „állandó lakosság" száma tulajdonképpen az éjszakai átlagos lélekszám. Az igazi eltérést a nappali népesség — városoknál a nappali népességtöbblet — adja. Ez közismert, tapasztalati tény, mégis, eddig még kísérletet sem találunk arra, hogy akárcsak közelítően is meghatározták volna ezek értékeit. Ennek egyszerű oka az, hogy nem állanak rendelkezésünkre közvetlen statisztikai adatok. Olyan módszert kellenetehát kidolgoznunk, amely közvetett adatok útján, illetve megfelelő becslés alapján közelítő, de megbízható értékeket szolgáltat. Ilyen módszer lehet a közlekedésstatisztikai adatok párhuzamos felhasználása (közlekedési vállalatok utas- ill. jegystatisztikája), amelyeket megfelelő bontással, kulcsolási eljárással alkalmassá lehet tenni a területegységekre, városokra való vetítésre, sőt, az áramlások irányára és idejére is következtetni lehet belőlük. A közlekedésstatisztika — ha megfelelő részletességű — valóságos kincsesbánya a településtudományi kutatás számára is. A nappali népesség Milyen rétegekből áll a városok nappali népességtöbblete? Nyilván más települések — nagyrészt falvak — lakóiból, akik nappal a városokba beutaznak: egyrészt, akik rendszeresen bejárnak (dolgozni, iskolába), másrészt, akik alkalomszerűen tartózkodnak a városokban. Pontosabban: a be- és kiutazók különbözeté bői, mert hiszen a városoknál is megszokott, hogy lakóiknak (keresőiknek) kisebb-nagyobb része rendszeresen más településen dolgozik, illetőleg oda alkalomszerűen kiutazik. A két főcsoport tehát a következő: 1. A rendszeresen bejárók: a dolgozók és tanulók, közös elnevezéssel ingázók. Az 1960-as népszámlálás csak a keresők ingázását mutatta ki. Eszerint Budapestre 139 402 dolgozó járt be és onnét 12 201 járt el; az ún. ingázási különbözet tehát +127 201 fő volt. Igaz, ezek egy része a második, illetőleg a harmadik műszakban dolgozott; ezeket tulajdonképpen nem kellene számbavenni. Valószínű azonban, hogy a befelé ingázók közel 8 év alatti növekedése kiegyenlíti ezek számát. A számítás egyszerűsítése kedvéért az 1960. évi ingázási különbözet adatát alkalmazom. A bejáró tanulókra vonatkozóan nincs közölt adat, ezek számára csak közvetett forrásokból következtethetünk: ez iskolaidőben mintegy 10—15 000 fő lehet. (Ingázó a hivatalos statisztika szerint az, aki más településben — igazgatási egységben — dolgozik, mint ahol lakik. Ez a megjelölés azonban a nagyvárosok esetében nem elégséges, mert így nem mutatják ki a hatalmas belső ingázást. Budapesten 1960-ban lakóhelyétől távoleső — tehát azzal nem szomszédos — kerületekben 352 000 fő dolgozott, azaz rendszeresen ingázott. Azóta ezek száma is nőtt.) 2. Az alkalomszerűen beutazók: nagyrészt nem munkavégzéssel kapcsolatosan, hanem a legkülönfélébb okokból keresik fel a városokat: főként bevásárlás, magánügyintézés, látogatás, szórakozás, kirándulás, gyógykezelés stb. — de részben munkavégzéssel kapcsolatban is, pl. vidéki vállalatok ill. telephelyek budapesti ügyintézése, anyagbeszerzés, tapasztalatcsere stb. A nem rendszeresen beutazók átlagos számára sincsenek közvetlen adataink, erre — egyéb források mellett — a MÁV és a többi távolsági, közlekedési vállalat jegystatisztikájából következtethetünk. Vasúton pl. az utazásoknak közel a fele az ingázásból ered (a dolgozó és tanuló kedvezménnyel utazók és a díjmentesen utazó vasutasok egy része), nagyobbik fele az egyéb jegyfajtákkal teljesített utazás; a távolsági autóbuszokon (MÁVAUT) még nagyobb ez a hányad. Feltételezzük: minél nagyobb, „rangosabb" egy város, annál nagyobb az energiája, tehát a vonzása. Továbbmenve, az is feltehető, hogy a fővárosba irányuló, alkalomszerű utazások aránya az ingautazásokkal szemben az országos átlagnál nagyobb. Ezt a hipotézist egyéb bizonyítékokkal is alátámasztjuk, így pl. a főváros kiskereskedelmi vonzásának, az alkalmi utasszámlálásoknak, a belső és külső idegenforgalomnak stb. adataival. Valószínű tehát, hogy a Budapestre nem rendszeresen (alkalomszerűen) beutazók, és ott nappal tartózkodók átlagos száma meghaladja az ingázókét (a rendszeresen bejárókét). Természetesen az előbbiek száma nagymértékben ingadozik, hullámzik, míg az utóbbiaké viszonylag állandó. A nappali népesség-különbözet legnagyobb tétele tehát — ma még — csak közvetett módszerrel és csak közelítéssel állapítható meg. Részben összefolyik az éjszakai népességgel is, hiszen pl. Budapestre a legkülönfélébb motívumokból felutazók egy hányada nemcsak egy nappalra jön fel. Mindenesetre, ez a legnagyobb kategória semmiképp sem hagyható figyelmen kívül: létszáma az elképzeltnél jóval nagyobb. (Érdekes, hogy legkiválóbb településgeográfusaink érintik ugyan az éjszakai és nappali népesség kérdését, de az utóbbit lényegében csak az ingázók többletére korlátozzák). Eltekintve attól, hogy ez így túlságosan leegyszerűsíti a problémát, önmagában nem is helyes, mert — amint említettem — a második és a harmadik műszakbari dolgozókat le kell választani, különben kétszer-háromszor számítanánk be ugyanazokat a nappali népességtöbbletbe. (Ugyanakkor nem vennénk figyelembe a legnagyobb „tételt"). Jelentős munka áll még előttünk, hogy Budapest nappali lélekszámát összetevőiben, időben és térben differenciálva, pontosan megismerjük, és ellenőrizhessük — de a számítási módszer alapjaiban készen van. Még egy számítási, módszertani sajátosság: az ún. külterületi népesség kérdése. Ennek vizsgálatát — statisztikusok mellett — főleg Mendöl Tibor professzor vezette be (még a 30-as években), amikor az alföldi mezővárosok valóságos, urbánus népességét elemezte: a statisztikai népesség számából leválasztotta a tanyai (külterületi) népességet, mint olyan burkot, amelyhez a városnak funkcionálisan alig van köze. Ugyanakkor számos nem mezőgazdasági jellegű városnál a beépített területhez csatlakozó, de közigazgatásilag nem hozzá tartozó községek népességét, ha foglalkozásuk túlnyomórészt a városhoz fűzte őket — a városokhoz számította. Ez utóbbiakat azóta nagyrészt már az illető városokhoz csatolták. A probléma első része azonban fennmaradt. Nagy-Budapesten még mindig közel 40 000 fő a külterületi népesség. Ennek mintegy % része mezőgazdasági foglalkozású, amely általában nappal is a város beépített, összefüggő területén kívül tartózkodik. Következésképpen ezek számát — noha kétségkívül budapesti lakosok — indokolt lehet a nappali lélekszámból levonni (nem nagy tétel). Az ún. külterületek mezőgazdasági népességének leválasztása, különösen a nagy határú alföldi városainknál, még ma is számottevő különbözetet eredményez a nappali népesség számbavételénél. Budapest népességének mérlege A főváros nappali népességének összetétele a folyó év végére a következő: A jelenlevő (statisztikai) népesség 1967.1.1. 1 969 000 fő Növekedés f. év végéig kb. 16 000 fő A jelenlevő és a lakó népesség különbözete kb. 70 000 fő A be- és eljáró dolgozók különbözete kb. 130 000 fő A bejáró főiskolások, tanulók kb. 15 000 fő Az alkalomszerűen be- ill. kiutazók különbözete kb. 100—200 000 fő Összesen 2 300 000—2 400 000 fő Levonható a külterületi mezőgazdasági népesség kb. —10 000 fő Budapest hozzávetőleges nappali népessége 2 390 000 fő Mindezek figyelembevételével — óvatos számítással és inkább lefelé kerekítve — Budapest mai tényleges nappali lélekszáma, őszi munkanapi átlagban, közel 2,4 millió főre tehető. Ez a szám rendkívül figyelemre méltó, főleg azért, mert várostervezőink Budapest távlati maximális népességszámát (lakosságát) kb. 2,3 millió fő értékben állapították meg, és a közműveket, ellátóhálózatot stb. erre a lélekszámra méretezik. Most pedig kitűnik, hogy ezt a számot gyakorlatilag — nappal — már nemcsak elértük, hanem túl is haladtuk. A főváros hatalmas nappali népességszáma is magyarázza, miért oly zsúfolt a közlekedés, az üzlethálózat stb. Nem szorul bizonyításra, hogy a nappali népességtöbblet jelentős része a fővárosban dolgozik, az egész kategória itt étkezik, vásárol, utazik, szórakozik, intézi ügyes-bajos dolgait stb. Ezáltal terheli Budapest közműveit, ellátását, közintézményeit. Ezek teljesítőképességét tehát erre az ún. nappali népességre — éspedig nem a maira, hanem a távlatira — kell megtervezni, kiépíteni. Nyilvánvaló, hogy jelentős problémával állunk szemben. A „kalkulációs hiba" oka — úgy vélem — kettős: 1) a „jelenlevő" és „lakó" népesség különbözetének figyelmen kívül hagyása és 2) a nappali népességnek nem eléggé alapos számbavétele. 27