Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Gondos Ernő: Temetetlen halottaink (tárca)

Csendesen, de rövid mondatokban, egymás szavába vágva. A szóválrás eleinte megszakad, aztán már folyamatos. Közben a tempó csökken. Egyre lassabban megyünk. A hetyke lityinánt most nem vidám, ideges és néha túl hangos. Az öreg szakaszvezető is ideges, de ő csendesen beszél. A kiskatona is nyugtalan. Ritkán szól ugyan, de levette válláról a géppisztolyát. Mi van ezekkel ? Átkozottul lassan kapcsolok: ezek félnek. Mitől ? De hiszen egy ellenséges városban vannak. Előttük a frontvonal, itt húzódik valahol a házak között, reggel a Rózsa utcánál lehettek, most már talán elérték a Körutat ? és ha nem ? és ha visszanyomták őket ? Lám, a szorongásuk milyen hamar rámragad, pedig én itthon vagyok. Már alig lépkedünk . . . S akkor a csendet jobbról először végighasítja egy magányos lövés, majd röviddel utána egy géppisztolysorozat... Egyikünk sem moccan, kis csapatunk szoborcsoporttá válik. A lövésekre a házak között is, idegeimben is, rövid, tompa visszhang felel, aztán ez is, az is elhal. .. csend. De mi van ezekkel? mindhárman rámnéznek, nem szólnak, csak néznek. Egyikről a násikra pillantok és egyszer csak látni kezdem, hogy mi van bennük, nem sejtem, látom! hiszen ezek tőlem félnek, azt hiszik, hogy a németek kezébe akarom őket adni. Hosszú-hosszú ez a nap ... lehet, hogy ma lettem felnőtt ? Újból elindul a beszélgetés, a hetyke lityinánt kezdi, kapkodva mond valamit, az öreg szakaszvezető közbeszól, nem is engedi befejezni, amit a tiszt mondani akar, már az öreg is gyorsabban beszél, mint az előbb ... A lityinánt nem hagyja a magáét, erélyes, félek ettől a hetyke lityinanttól, az öreg szakaszvezető mellettem van, tudom, pedig ő is fél. Hogy lehet, hogy ilyen pontosan tudom, hogy mit éreznek most ezek az idegen emberek ? tegnapig csak magamat értettem. És magamat értettem? mért nem lőttem le a nyilast tegnap, ott volt előttem, kibiztosított revolver a kezemben, mért nem lőttem ? „Hány fasisztát pusztított el?" — kérdi a magyar—orosz százados. „Kérem, az a nyilas nem támadott meg!" „Úgy??? Magát nem, csak két oroszt ölt meg!" „Én azt nem tudhattam . . ." „Elemista beszéd! A nemzetköziség nem munkásindulók fütyüléséből áll. . ." Súlyos, tompa ütésekkel ver a szívem, mért nem lőttem? féltem? jól célzok, egyetlen lövéssel elintézem, ha támadni akar, de nem támadott, és én mosolyogtam, amikor elment. A két orosz ott feküdt délután a Székely Bertalan utcában, újságpapír az arcukon. Meghaltak, mert én nem lőttem le a gyilkosukat, hogyan, hogy ez csak most jut eszembe ? mikor elvezették azt a laposképű gyilkost, tudnom kellett volna, hogy mit tettem, mért nem tudtam? az ember kíméli magát? hazudik magának? úristen, milyen hosszú ez a két nap. Ezek itt mellettem tovább vitatkoznak, de a hetyke lityinánt keze a pisztolytáskán. Kommunista vagyok — mondanám nekik — megjártam a Margit körúti fegyházat, veletek akartam harcolni a fasiszták ellen . .. Megint a magyar-orosz százados néz rám összehúzott szemmel: „Harcolhattál volna, ott volt a nyilas három lépésre tőled ..." Ez a fiatal orosz tiszt fog lelőni, ő is félti az életét, ki tudja, hány ütközet van mögötte, megúszta mindet, ép és egészséges, most a háború végén sétáljon be a németek kezei közé ? — így gondolja, látom a fejében a pánikot. Sötét van és hideg, és én behunyt szemmel állok s hallgatom a fojtott hangú vitát, aztán elhallgatnak, csend lesz. Csak egy hosszú pillanatig, az öreg durván karonragad és visszafordít, „davaj!", és int. .. megyünk vissza a liget felé, gyorsan lépkedünk, én mint a lábadozó, kicsit dülöngélek, az arcomat csípi a szél, csendesen szivárognak a könnyeim, már az egész arcom maszatos lehet, lépkedünk újra a fák között a magas hóban, ez itt a Hermina út lehet, most egy hátsó kapuhoz vezetnek, kinyitnak egy garázsszerű épületet, betolnak rajta, kattan a lakat. Élek. A túlsó falnál kis vaskályha melege dereng még. Bizonytalanul lépek egyet. Megbotlom valamiben, s a valami megszólal: „Ki mászkál itt rajtam? Feküdj le öregem ott, ahol vagy!" Megfogadom a tanácsot. Levetem a kabátomat és óvatosan leereszkedve a szalmára — betakarom magam vele..." Kisétáltam a ligetbe Katóval. Elállt a szél, kisütött a nap, agresszíven zöld volt minden. Egy kidöntött fatörzsön ülve olvastam Gábor levelét. Nyugtalanított, mert nem ismertem rá ebben a szövegben és haragudtam rá: mért nincs itt ? Minden világos volt addig a félelmetes téli alkonyatig, mikor ott állt Gábor a három idegen katona között, és remegett az életéért. Mondtam is Katónak: „Rosszabbul is járhatott volna." De hogy még önmagát vádolta az orosz kiskatonák haláláért — azt semmiképp sem értettem. Végül is honnan tudhatta volna, — gondoltam akkor — hogy az a briganti mit fog művelni? Meg aztán embert ölni, — mégha százszor is rászolgált a halálra — nehezebb, mint pecséteket rajzolni bejelentőlapokra. Még különösebb volt, hogy a halálfélelem, amit kiállt ott a havas szürkületben, nem volt elég neki, s másnap, életét újra kockáztatva, megszökött az oroszoktól. Mért nem várta meg, hogy annak rendje és módja szerint újra kihallgassák ? S ha már megszökött, mért nem várta ki a front elvonulását, hogy részt vegyen az élet megindításában, ahogy az orosz tiszt mondta neki? Hiszen mindenki tudja, hogy a milüós város elemi gondokkal küzdött abban az időben. Aztán itt van maga a levél: húsz, kézzel írt oldal. Hogyan fért ki belőle ? Hiszen ez a csendes fiú máskor egy év alatt sem beszélt ennyit magáról. Nem értettem. Jó néhány évnek kellett elmúlnia, „megrakodva búval és örömmel" ahhoz, hogy megértsem döntését. Egy-egy mondat, ami felett akkor, ott a ligetben átsiklottam, új értelmet kapott az idők során. „Láttam, hogy mi van a fejükben" — ismételgette. Korábban amolyan, tőle szokatlan, irodalmias kifejezésnek véltem. Bizony soká tartott, míg megértettem, hogy valami fontosat akart mondani ezzel. A változást akarta hangsúlyozni, ezért más módon is visszatért ezekre a percekre. „Biztos voltál már úgy uszodában, strandon, hogy a füled eltömte a víz, és a hangokat halkan és tompán hallottad csak. Rázogattad a fejedet, s egyszerre, egyik pillanatról a másikra újra hallottál. Megrohantak a hangok. Mintha egész eddigi életemben csak tompán, mintegy szűrőn át jutottak volna el hozzám a világ zajai, a többi ember beszéde, kiáltozása és nevetése. És most a halálosan csendes, kihalt Andrássy úton fülembe robbantak ezek a hangok. Nem szégyellem bevallani: feltem, de nem csak erről van szó. Az a két halott orosz katona hangosabban beszélt, mint bárki élő, akivel előző életemben találkoztam . . ." Mostanában értem csak: valami lelki magfúzió mehetett végbe benne, s a felszabadult új energiák fejezték ki magukat a közléskényszerbcn, a hosszú levélben. A történet folytatása egyszerű és rövid. Gábor reggelre kelve magyar hadifoglyok csoportjában találta magát. Voltak vagy huszanhuszonöten. Kaptak egy csajka fekete kávét és egy darab négyszögletes kenyeret, aztán összeterelték őket három másik csoporttal és elindultak Monorra a gyűjtőtáborba. Az egyik faluban, ahol áthaladtak, megállították a menetet. S közülük vagy harminc-negyven embert kivittek a falu szélére ütegállásokat ásni. Vagyis inkább csákányozni, mert a talaj olyan fagyott volt, hogy a vas szikrát vetett. Az egyik pihenőben Gábor elindult a közeli parasztház felé, majd mikor senki nem szólt utána, tovább ment, megkerülte a házat és egy földúton megindult Pest felé. A Thököly úton érte el a várost. Kató — aki májusban átadta a levelét — a Tisza Kálmán téren találkozott vele január 13-án. Ott akkor már működött a kommunista párt központja. Jelentkeztek, mindjárt találtak egy csomó ismerőst. Napközben lótottak, futottak, különböző megbízásokat teljesítettek. Reggel azután kibökte, hogy katonának megy. Már tudta, hol kell jelentkeznie. „Még nem ért véget a háború — mondta, és dühösen megkérdezte: — mért tartjátok olyan természetesnek, hogy a Dunántúl felszabadítása is az oroszok dolga ?" Akkoriban Gödöllőn már szervezték az új magyar hadsereget. írást kért a pártban és máris ment. Még két teljes napot sem időzött Pesten. Erről megint ráismerek. Mi többiek gyakran mosolyogtunk módszerességén, akkurátosságán. Voltak, akik szürke embernek tartották. Igaz, nem volt valami színes, sziporkázó egyéniség, de magatartásának különös kultúrája volt. Amit felfogott, tapasztalt, megértett, azt teljesen magába fogadta, magáévá élte. És vállalta minden konzekvenciájával együtt. Most már értem, hogy valójában az élet higiéniáját őrizte: a tapasztalat és a meggyőződés, az elhatározás és a cselekedet egységét. Szabatosan élt, ahogy a munkáját végezte. Sokat mesélt az öreg mesteréről. Egyik kis történetére ma is emlékszem még. Egyszer, még első éves tanonc volt Gábor, s egy félig kész rajz feküdt előtte. A fehér lap tengelyében egy tus-vonal húzódott. Az öreg megállt a háta mögött és rekedtes hangján azt mondta: „Olyan ez a vonal, mint az ökörhugyozás." ő valamit hebegett, hogy vonalzó mellett húzta, mire a mester elkérte a vonalzót. Ráállította élével egy sík kőlapra, s mikor közepe táján fény szűrődött át, azt mondta: „Dobd el a vonalzód!" A fa hajszálnyi homorodását is meglátta. Gábor is tudta, mit várhat szerszámaitól és társaitól, és magas követelményeket állított önmaga elé is. Úgy érezte, adósságot törleszt: ezért ment Gödöllőre. Később hallottuk, hogy elesétt, de a körülményeket csak nemrég ismertem meg. Variházy Oszkár alezredes önkéntes ezredében harcolt, és a Déü pályaudvarért vívott harcban esett el. Még élő társai közül többen emlékeznek rá. A Hadtudományi Értesítő egy visszaemlékezésében olvasható róla: „Február elején a Királyhágó utcai kórház elfoglalásakor a kőkerítésen egyedül átmászott a tüzelőállásban levő német páncéltörő ágyúhoz, és rajtaütésével megkönnyítette annak birtokba vételét." És még ez: „A századhoz vezényelt szovjet összekötőtiszt kétfelől megcsókolta az arcát, és egy bőrtárcát adott neki ajándékba. Bajtársai pedig megölelgették." 17