Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Gál István: Nagy angol írók Budapestrő

het, aki mindmáig a legjobb könyvet irta Magyarországról és Erdélyről (tizenöt év alatt öt kiadást ért meg), s aki annyira megszerette a magyarságot, hogy itt is telepedett le és itt élt élete végéig. Ez John Paget (1808—1892), aki a pozsonyi országgyűlés végére érkezett Magyarországra 1836-ban, Wesselényi Miklós unokahúgát, Polyxénát vette el és a magyar reformkor és szabadságharc nagyjaival nemcsak közeli ismeretséget, hanem jóbarátságot is kötött. Budapest jövőjéről gyönyörű látomást helyez egyik fejezete végére: „Százötven évvel ezelőtt a ma oly gyönyörű és viruló Pest egy rakás rom volt, vályogfalai összedőlve, házai lerombolva, lakói menekülőfélben. Százötven év alatt ez a romladék a mai méretekre nőtt: siralmas romokból Európa egyik metropolisza lett! És Pest kizárólag saját népe energiájának és saját természeti előnyeinek köszönheti ezt, nem pedig egy uralkodónak, mint Potsdam vagy Karlsruhe. A világ egyik leggazdagabb országának csaknem közepén, egy hatalmas folyam partján, mely Európának több mint felét szeli keresztül, egy világváros kilátásaival, jó éghajlattal, a minden irányban való koríádan terjeszkedés lehetőségével, — mindez nem sok jóstehetséget igényel, hogy előre lássuk Budapest ragyogó jövőjét. Senki sem kívánhatja jobban Budapest fölvirágzását, mint e sorok írója, aki meg van győződve, hogy ez szorosan öszszefügg egész Magyarország és talán Kelet-Európa függetlenségével is." 1849 nyarán a Pest felé törő osztrák sereg soraiban volt a Times haditudósítója, Alexander A. Paton, aki Haynau rémuralmát látva vált magyar-baráttá. Paton (1816— 1874) író és diplomata volt, aki az ötvenes években a bécsi angol követségen az adriai kikötő felügyelője lett. „A Gót és a Hun" című könyvében, mint a címből is kiderül, a germán és a magyar jellem kibékítheteüen ellentétét írja le. Véleményének alapja az, hogy látta Haynau rémuralmának meghiúsulását a magyarság ellenállása miatt. 1849 októberében, röviddel az aradi kivégzések után Haynau a Károlyi-palotában táncestet ad a vele együttműködni hajlandó magyar arisztokratáknak. Paton az estély egyik büszkesége, és tudtommal csak az ő gyilkos szatírájában van megörökítve, belülről nézve, ez a pokoli karnevál. (Sárosy Gyula verse erre vonatkozik, de ő mint alföldi bujdosó hallott csak az eseményről.) „Nur fleissig tanzen" — ezzel nyitotta meg virágok és kandeláberek között Haynau a százötven magyar mágnás bálját, Haynau maga is jó példával járt elöl, a bécsi valcert járja, de közben le-lehuppan Paton mellé a díványra és rossz bizonyítványát igyekszik neki magyarázni. Az angol író gúnymosolyát látva azzal védekezik: a lázadás és az engedetlenség ellen kellett fellépnie, amit tett, a császár iránti hűségből csinálta. A francia négyes alatt részletesen próbálja indokolni Batthyány és az aradi vértanúk kivégzését. Paton észrevétele erre csak ennyi: „Jól ismerem a magyarok jellemét, és ha valaki igazságot akar nekik szolgáltatni, óvakodjék attól, hogy nemzeti és katonai önbecsülésükben sértegesse őket. Egy üyen büszke, öntudatos és emelkedő nemzetnél, amilyen a magyar, a bosszúállás, a rombolás és a megalázás sohsem fog célt érni." Már mint magyarbarát, sőt mint Kossuth megbízottja érkezett Pestre 1850 elején Charles Pridham, a Times másik tudósítója. Ő 1849 őszén egyenesen Viddinbe ment Kossuthhoz, aki különböző feladatokkal látta el pesti útjára. Pridham nem fukarkodott Haynau rémuralmáról írott tudósításaiban a barbárság, a vandalizmus' és a brutalitás állandó emlegetésével, aminek meg is volt az az eredménye, hogy az osztrák kormány 5000 forint vérdíjat tűzött a fejére. Be akart menni az Újépületbe is, ahol a szabadságharc háromezer Pesten rekedt vezető szereplője embertelen körülmények között sínylődött, de Kossuth anyját és nővérét sem látogathatta meg, akik Budán voltak bebörtönözve. Bármilyen szörnyű emlékeket is vitt magával a szerinte egyharmadában romokban álló fővárosból, biztos volt benne, hogy még nagy jövője van: „Pest olyan gyorsan emelkedett mostani helyzetére, hogy az európai kontinens valamennyi városát maga mögött hagyta. A várost viszonylagosan új felépítése a modern technika minden előnyével ellátta és olyan rangra emelte, hogy azonnal Párizs, Berlin és Edinburg után következik." Walter Savage Landor (1775 1864), a francia forradalom óta a kontinens valamennyi függetlenségi és szabadságmozgalmának aktív harcosa, 1855-ben úgy vélte, elérkezett az ideje, hogy Budavárában a magyar szabadságharc hőseinek emlékművet állítsanak. Erre ő szeretett volna szöveget fogalmazni. Prózai latin írása fennmaradt. Magyar fordítása a következő: „Bármilyen széles, magas, tartós ez az oszlop, nem eléggé az, hogy ráférjen a neve mindazoknak a hős vezéreknek, akiket, mikor síkra szálltak és vereséget szenvedtek az ősi törvényekért, az ellenség gyalázatosan meggyilkolt. Kardot vonva, bátran álltak meg a fegyveres ellenség előtt. Derék katonákat, feddhetetlen tisztviselőket, igaz bírákat, ártatlan polgárokat veretett bilincsbe, vettetett börtönbe a hitszegő, álnok király, s akiket éhség és sebek végsőkig lankasztottak, megölette azokkal, akik minap még a harcban előttük futottak. Nyilvánosan korbácsoltatott meg nemes asszonyokat, anyákat és leányokat. Ezekre a nagy gazságokra emlékezik egész Dácia, egész Pannónia s e vétek részesei, mint a királyok, helytartók, fe-Látkép a pesti Duna-sorral és a Gellértheggyel, Paget könyvéből 20