Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Szabó László, dr. Huszár István, Guba Béla írásai

ségletet 37%-nál nagyobb arányban ki tudná elégíteni, ha nem kellene még termelése mellett exportálnia is. Úgy véljük, a Kisvárdai Vasöntöde szakmunkás hiányánál sokkal súlyosabb szervezési problémákat is megoldottunk már; pedig az öntöttvas radiátorok hiánya emiatt következetesen visszatérő problémája a központi fűtőberendezések szerelésének és felújításának. Azt sem helyeselhetjük, hogy a felsőbb emeleti szinteken az építőipar a sokkal rövidebb élettartamú, acéllemez radiátorokat kénytelen az öntöttvas hiánya miatt beépíteni. Egy egész sor épületszerelvénynél, mint a fürdőszobai csaptelepeknél, gáztűzhelyeknél, falikutaknál stb. az itthon előállított típusokat gyakran változtatják, s az importból szükséges pótlást is az országok szerint változó és éppen elérhető típusok szerint eszközlik. Az éppen felhasznált berendezések nem biztos, hogy jobbak, de sokszor drágábbak a korábban használatosaknál. Az ellátás szűkösségét pedig még az is fokozza, hogy megfelelő alkatrész utánpótlás hiányában a lakosság bosszantására — a meghibásodott és pótolhatatlan alkatrészek miatt az egész berendezést ki kell cserélni. Megállapításunk szerint a legtöbb ma még nehezen biztosítható szerelvény és szerelékanyag hazai előállításának objektív akadálya nincs. A felújítási és javítási munkák elhúzódását eredményező okok íélsorolása nem lenne teljes, ha nem szólnánk a kivitelezési munkához szükséges munkaterület biztosítási nehézségeiről. Kétségtelenül objektív ok a födémcserés munkáknál, hogy a lakások birtokosainak átköltöztetésére nincs elegendő szükséglakás. A felújítások lakásonkint meghatározott szakaszos végzésénél azonban már a kivitelezők hibája, hogy a munkálatok elhúzódása miatt a lakók visszaköltözése is elhúzódik, s a felújítás üteme ezért nem tartható be. Megnyugtatók azonban az olyan törekvések, mint a Fővárosi i. sz. Építőipari Vállalatnál, ahol mintegy egy hónappal a tervezett befejezés előtt már a kivitelezési hibák felfedezésére műszaki bejárást tartanak az érdekeltekkel, sőt az észlelt hiányosságok megszüntetéséhez azonnal hozzá is fognak. Helyes lenne, ha ezt a módszert a többi vállalat is átvenné. Nézetünk szerint azonban a házkezelési igazgatóságoknak is számos tennivalójuk van ezen a téren. Elsősorban is sokat kell javítani az építkezések adminisztrációjának pontos vezetésén. Az építkezés menetét az építési napló tükrözi elsősorban, s ezért is kötelező a vezetése. Különösen az eltakart munkáknál más módon, mint a napló alapián nem is lehet ellenőrizni sem a műszaki ellenőr előterjesztett minőségi kifogásait, sem a kifogások megszüntetését szolgáló kivitelezői intézkedéseket. Sokkal szigorúbbá kell tenni a műszaki átadás-átvételt is, mert az ennek során nem kifogásolt hibákat később már nehezen iehet a kivitelezőre áthárítani. A használat során felbukkanó hibák kijavítását is oly időben kell szorgalmazni, amikor azok még nem járnak az épületek állagának nagyobb sérelmével. Az egyes szavatossági idők lejártát megelőzően egy-két hónappal célirányos a lakóbizottság útján a kiütköző hibákról tájékozódni, s az utófelülvizsgálatot úgy előkészíteni, hogy a felveendő jegyzőkönyv valóban minden észlelhető hiba kijavítását szolgálja. A műszaki ellenőrzés, a műszaki átadás-átvétel és az utófelülvizsgálat lebonyolításában kétségtelenül számos hibát észleltünk. Meg kellett azonban állapítanunk, hogy ebben nem kis szerepe van a megfelelő szakmai gyakorlatot nélkülöző fiatal szakemberek kényszerű alkalmazásának is, s ez utóbbiak nem is kis mértékű fluktuációjának. Ezen már azért is segíteni kellene, mert a házkezelési igazgatóságok működésének bürokratikus vonásai miatti legtöbb panasz éppen a kezdő dolgozók járatlanságából adódik. A Fővárosi Döntőbizottság részletes vizsgálata nem kisebbíti és nem is menti azokat a hiányosságokat, melyeknek konkrét esetekben a napi sajtó hangot adott. Számos esetben éppen a sajtó hívta fel figyelmünket bizonyos ügyek gondosabb megvizsgálására, vagy helyszíni ellenőrzés foganatosítására. Úgy éreztük azonban, hogy — főleg az egyes kivitelezések visszásságait tükröző — sajtóközlemények eltorzítják a tényleges helyzetet és az ezek nyomán keletkező közvélemény nem tudja kialakítani azt a reális képet, mely az egész problémakör áttekintésével megalkotható. Olykor a lakások felújításában és javításában közreműködő irányító szerveket és vállalatokat olyanért is elítéljük, melyről a legkevésbé tehetnek, s éppen maguk küzdenek a legjobban ellenük. Nem is leplezett célunk, hogy az itt közreműködő szervek és vállalatok felelősségét megállapítva elősegítsük annak a közvéleménynek kialakítását is, mely oly mértékben mond felettük ítéletet, ahogy azt tevékenységükkel valóban kiérdemelték. A közvéleménynek ez a reális ítélete lesz elsősorban alkalmas arra, hogy az illetékes szerveket és vállalatokat munkájuk további javítására ösztönözze. 4r. Huszár István a Fővárosi Döntőbizottság vezetője Legyen-e házasságközvetítés? 320 ezer társtalan Budapesten, s amiről Lőcsei Pál cikke nem beszél, ennek valószínű többszöröse az országban. Megfontolandó, súlyosnak is nevezhető probléma, amelyről vitatkozni természetesen lehet, de tudomásul nem venni aligha. A helyzet enyhítésére a cikk fölveti házasságközvetítő iroda létrehozásának gondolatát, s ezzel kapcsolatban a máris elhangzott ellenérveket, hogy ti. ennek intézményes lebonyolítása nem fér össze a mi társadalmunk szellemével. Magányos emberek problémáiból nem lenne helyes üzleti kérdést csinálni." Ha jól visszaemlékszünk, az először megjelenő házassági hirdetéseket hasonló ellenérzés fogadta, lényegileg ugyanezt mondták ellenében, de a házasság-hirdetés aztán meghonosodott, polgárjogot nyert, szakállat eresztett. Természetesen ez is pénzért történik, s nem is túlságosan olcsón. A valamennyire is kerekded részletesebb hirdetés díja 80—100 forint, esetleg még több, ezért meggondolandó, mit, és mennyit mondjon önmagáról a párkereső. Megszülettek a szavakkal való takarékoskodás típuspéldányai, a tovább már nem variálható nyomorúságos négy, öt sorok, amelyekben csak a lényeg maradt azonos; párkeresés a világ előtt, az újságolvasó milliók unalmától, vagy az ebben is érdekességet gyanitók szórakozásától kísérten. Sajnos, nemigen van képünk az újsághirdetéssel való párkeresés eredményességéről, pontosabban arról, hogy az erre rászorultak hány százaléka talált ily módon megfelelő élettársra. Azt se tudni, hányan lehetnek azok, akiknek ez a próbálkozás csak kudarcot hozott, s nemhogy előre vitte, hanem véglegesen megállította őket a párkeresésben. Az ugyanis valószínű, hogy a párkeresésnek ez a módja erősen kompromittálódott, elsősorban azáltal, hogy állandó vadászterületévé vált a kalandkeresőknek, s ami még rosszabb, az erre specializálódott hivatásos szélhámosoknak is. Természetesen éppen azok kárára, akik magányukból végre kilépve, megpróbálkoztak a párkereséssel. Ilyenformán az a bizonyos „üzleti jelleg" bőségesen jelen van, senki sem tudja, mekkora az anyagi és erkölcsi károsodás lehetősége. Az újsághirdetési rendszer legnagyobb hibáját mégsem ebben látom, hanem abban, hogy kevés és csak véletlen lehetőséget nyújt a leginkább összeillők egymásra találására. Az ilyen ismeretségek levélváltás, fénykép, az anyagi helyzet ismertetése alapján, felületes és félrevezető információk, a vélt jótulajdonságok túlhangsúlyozása alapján jönnek létre, amelyben mindig nagyobb szerepe van az elvárásnak, mint a reális önismeretnek. Az ismeretséggel szemben támasztott túlzott várakozás természetesen annál nagyobb, minél egyhangúbb, elszigeteltebb közegben érlelődik. Az is kézenfekvő, hogy az összeillés szempontjából legdöntőbb tényezők, az alkati jelleg, vérmérséklet, gondolkodásmód összetalálkozása jórészt a véletlentől függ, de még ebben az esetben is megterhelődik a találkozás esetlen, átmenet nélküli, sok körülmény által megzavart és gátlást előidéző tényezőivel. Az is valószínű, hogy a sikertelen és kudarcba fulladt találkozások szereplőinek jórésze véglegesen lemond a további próbálkozásról. A házasságközvetítő iroda, vagy valamely ennek megfelelő intézmény éppen azt biztosíthatná, hogy csak gondosan előkészített találkozók jöjjenek létre, vagyis egymásnak reálisan megfelelő egyének találkozzanak. Ezt, ahogy Lőcsei Pál is írta, megfelelően képzett együttes sikerrel tudná ellátni, s mindenekelőtt kiszűrné a szélhámosságot, a társadalomra káros manipulációkat, az ízléstelenséget, a mostani önkínálás, önjellemzés pőreségét, a mostani adok-veszek egyesség brutalitását. Nyilván arra is lehetne módot találni, hogy egy ilyen hivatal a sikertelenséget, az újrapróbálkozást is zökkenőmentesebbé, természetesebbé tegye, a megoldásig segítse, a sikerig elkísérje az ügyfelet. Az ilyen jellegű házasságközvetítő munka semmiképp nem lehet amorális, viszont föltétlenül hasznos akkor, ha új életközösségek létrehozásában segédkezik. Lőcsei Pál cikke — amelyben a házasságközvetítés gondolatát felveti — budapesti felmérésen alapszik, így megközelítőleg sem sejthető, mi lehet a heiyzet vidéken, s hogy valójában hány magányos ember él az országban. A falun vagy kisvárosban élő magányosok is nyilván igénybe vennének egy megbízható közvetítési szolgálatot, mint ahogy nagy számban élnek az újsághirdetés nyújtotta lehetőséggel is. Számukra a társkeresés talán még nehezebb, mert a falu sajátos atmoszférája, zártsága, az évtizedekig való egyhelyben lakás, s ennek nyomán a személyes megismerés inkább akadálya, mint elősegítője a kapcsolatok kialakulásának. Huzamosabb ideig tartó lányság után, házasságra érett fiatalabb nők sem tudnak a településen belül párt találni, s csak helyváltoztatással, vagy a ritkán adódó friss ismeretséggel nőhet meg az esélyük. A házasságközvetítő iroda vagy irodák felállítása nyilván nem oldaná meg egycsapásra a társtalanság sok összetevőből álló bonyolult problémáját, de ezt nem is állította senki. Csupán arról van szó, hogy az eddiginél eredményesebb, körültekintőbb, intimebb és humánusabb módszert kellene kipróbálni, ha csak kísérletképpen is. Éppen a 320 ezer, vagy annál is több társtalan érdekében. Guba Béla 29