Budapest, 1967. (5. évfolyam)

8. szám augusztus - Zolnay László: Fővárosunk lélekszáma a középkorban

Szirtes Tibor: Júniusi este (A Budapest fotópályázat /. félévi anyagából) igazolható, mint cáfolható — becslés a kuriozitáson felül talán más szempontból is figyelemre méltó. Mivel a hajdani Nagy-Budapest területén az ókor és a középkor lényegében hasonló mezőgazdálkodást s állattenyésztést folytatott, a művelt s a műveletlen föld határa, tehát az erdőhatár e tájon talán már az ókorban kialakult. így a IX. -XIII. század középkori agrikultorainak a jobbparton inkább a népvándorlás-hagyta ugarokkal kellett megbirkózniok, mintsem hogy irtványok helyén gazdálkodjanak. BÁCSKAI VERA „Túlnépesedési gondok" a XVIII. századi Pesten A főváros túlnépesedéséről egyre több szó esik napjainkban, hiszen a lakosság felduzzadása nemcsak a gazdasági és közigazgatási szakembereknek okoz gondot — a város lakói is nap mint nap érzik a terhét. A probléma nem újkeletű. A város népességének alakulása, más aspektusból ugyan, már elődeinket, a XVIII. századi pestieket is foglalkoztatta, a Buda felszabadítását követő néhány évtizedben még éppen ellenkező előjellel: a feladat az elpusztult, elnéptelenedett város újra betelepítése volt. Az újjáéledés sikereit bizonyítja, hogy 1703-ban már 342 házat és 386 családot írtak össze a városban. A Rákóczi-szabadságharc hadieseményei erősen visszavetették a biztatóan meginduló gyarapodást. A nagyobb arányú újratelepedés csak 1710 után indult meg, de ekkor már olyan ütemben, hogy 1715 és 1746 között a lakosság száma több mint ötszörösére nőtt. A falakkal övezett város (a mai Belváros) területe már szűknek bizonyult ekkora népesség befogadására. Egyre-másra tűntek fel házak a falakon kívül is. 1730 körül megalakult az első külváros, a mai Józsefváros területén fekvő Lerchenfeld. A városi népesség számának már 6—7000-re emelkedése is komoly gondot okozott a polgároknak. A betelepülés érdekeik ellen volt: hiszen ha a nagy számú új lakos előbb-utóbb polgárjogot nyer, igényt jelenthet be a polgárok között korábban már felosztott szántó, legelő és szőlő területre: s egyébként is, tömeges beköltözés esetén lakóhelyeiket is a termelőterületekből kellene kihasítani. Ez annál érzékenyebben érintette volna a régi polgárokat, mert Pest életében ez időben a mezőgazdaság még nagy szerepet játszott. Még az 1740-es években is a lakosságnak csaknem a fele foglalkozott kisebb vagy nagyobb mértékben őstermeléssel, s a tanács véleménye szerint az iparosok inkább szőleikből, mint mesterségükből tartották fenn magukat. Másrészt azonban mind a mezőgazdasági termelés, mind iparűző tevékenységük munkaerőszükségletet idézett elő, tehát érdekük volt, hogy olcsó helyi munkaerő álljon rendelkezésre. A régi polgárok úgy akarták megoldani ezt az ellentmondást, hogy megakadályozzák a teljes jogú polgárok számának növekedését, de nem vetnek gátat a városba letelepülni kívánók, itt munkaalkalmat keresők beköltözésének. Ezért azt kérték a tanácstól, hogy a falakon kívül csak a már polgárjoggal rendelkezőknek adjon házépítési engedélyt, s e házak szolgáljanak a napszámosok és zsellérek lakóhelyéül. A XVIII. század második felében, a mezőgazdasági termelés hanyatlásával a városi népesség alakulását a polgárjoggal rendelkezők további korlátozásával akarták befolyásolni. Ekkor már a céhmesterek piacféltésének, konkurrenciától való félelmének kicsinyes, szűk látókörű szempontjait képviselte a tanács, amikor egyremásra utasította el a betelepülni kívánó mesterek polgárjog-kérvényeit, és gyakran csak a felsőbb hatóság közbelépésére, hosszas huzavona után vette fel őket a polgárok közé. Az idegen kézművesek sokszor arra kényszerültek, hogy a polgárjog elnyerése fejében lemondjanak mesterségük folytatásáról. E politika eredményeképp, mialatt a város egész népessége 1746 és 1786 között megháromszorozódott, a polgárjoggal rendelkezők száma csupán másfélszeresére nőtt. A lakosság ilyen számbeli növekedése, a város gazdasági életének fellendülése, természetesen, hatott a város társadalmi szerkezetére is. A polgárjogot nem lehetett továbbra is szűk csoport privilégiumává tenni. 1770 és 1800 között már kétszer annyi polgárt fogadtak be, mint az előző három évtizedben. A választott polgárság 1790-ben tiltakozott is az ellen, hogy a tanács válogatás nélkül mindenkinek megadja a polgárjogot: a napszámosok, ha polgárrá válnak, neiii hajlandók bérért dolgozni, inkább bormérésből tartják fenn magukat. Panaszuk visszhang nélkül maradt — az ekkor már országos kereskedelmi központ fellendülésének ilyen korlátozása lehetetlenné vált, s a polgárjog jelentősége is elhalványult. 1800 és 1838 között a város lakossága megkétszereződött. A XIX. század második negyedében gyorsan szaporodó ipari vállalkozások, az egyre jobban fellendülő kereskedelem, s az a tény, hogy a város mindinkább a kulturális élet központjává is vált, Pestet valóságos fővárossá emelte, s ez természetesen hatott a népesség alakulására is. Míg 1838-ban a város lakossága 64 561 fő volt, 1848-ban már 94 385 lélek élt itt; azaz egyetlen évtized alatt másfélszeresére nőtt a lakosság. Azok a tényezők tehát, amelyek a XX. században Budapest túlnépesedését eredményezik — az ipar, a közlekedés, a kereskedelem és a kultúra összpontosulása —, csírájukban már a XIX. század negyvenes éveitől megtalálhatók. 20