Budapest, 1967. (5. évfolyam)

8. szám augusztus - Nádass József: Szerelmi vallomás alkonyatkor (tárca)

Nádass József Szerelmi vallomás, alkonyatkor Már nem tudom, az én ötletem volt-e, vagy kedves barátaim indítványozták: a Halászbástyánál megállítottuk a kocsit, Birgit és Asmund továbbutazott a divatos kis vendéglőbe, én pedig kiszálltam és leültem a Halászbástya egyik kőpáholyába, húsz perc az egész, vagy harminc, levegőzzek csak, addigra visszatérnek. Nem volt ebben semmi különös, norvég barátaim harmadszor jártak Budapesten, pontosan tudták, merre, hogyan kell közlekedni, most meghallották, hogy egy bergeni társaság ül a vendéglőben, csak üdvözölni akarták őket, minek lábatlankodjam ott, intézzék el a dolgukat, nekem jobb lesz itt, közben kicsit bámészkodni. Persze, hogy jó itt, ebben a városban születtem, itt nevelkedtem, de annyi évtizedet rabolt el tőlem és tőle az emigráció, börtön, a mindennapi gond, hogy voltak évek, évtizedek, amikor egyetlen napom se jutott arra, hogy szülővárosommal, Budapesttel éljek. Pedig, mennyire szerettem ezt a várost, hogyan szerettem. Emlékeztek az ifjúra, aki órák hosszat sétált, Ady-, Szép Ernő-, Kosztolányi-verseket mormolgatva a város legcsendesebb részén, a kihalt Széchenyi rakparton, a Lánchíd és a Parlament között? Ha elfelejtettétek, akkor jusson eszetekbe az a suhanc, aki gondolataiba mélyedve tízszer járt egy éjszaka ide-oda a Lánchíd oroszlánjai között óvatosan, hogy a híd végén a fülkében ülő őrök észre ne vegyék és ne követeljék rajta a hídvámként előírt krajcárokat! Éjszaka volt, mondom, a parton lobogtak a fák, bennem meg a világmegváltó eszmék. De az is itt van, aki a Margitsziget fái alatt andalgott, aki aranyifjúnak álmodva magát csodálta a vidéki-világvárosiassággal dölyfösködő Duna-korzó sétafikálását. De gyűlölte is egy időben e várost, vagy inkább torz mását, elvakult, felháborodott haraggal, mert lakója és látogatója volt ama Gyűjtőfogháznak, ott, a temetők szomszédságában, mert ismerte a szörnyű Hangya-telepet, látta a Mária Terézia és Hadik kaszárnya hátsó kapuja előtt álló reménykedő sort, rongyos férfiak, asszonyok, gyerekek és vének töredezett körmű, hasogatott kezében behorpadt, csorba edények, azt lestek, mikor osztják már a kondérok aljáról a faggyús, híg, megmaradt moslékot. Gyűlöltem a várost, mert ismertem parancsnokló urait és ismertem a hófúvásos hidegben a kapualjba húzódó szegényeit. Ismertem a mágnásról elnevezett teret és az tem átöiel, az is valahogy tisztább, érettebb, nem jól fogalmazok, valószínűleg én lettem érettebb és látom helyesebben ezt a nagyszerű panorámát. Nagyszerű panoráma. Szólj csak rám, persze hogy közhely. Másképp kellene megközelíteni. De nem akarom keresni a szavakat, most, hogy itt ülök, a kőpárkányon és bámulom városomat. Ne mondjátok, hogy elfogult vagyok, lokálpatrióta. Nagy és gazdag országok fővárosaiban éltem, ismerem Bécs, Prága, Stockholm, Párizs, Koppenhága, Róma, Oslo ... de minek soroljam, szépségeit. ízleltem varázsukat, nem is egyszer. Amikor visszatértem hozzájuk, majd mindegyiket jobban értettem meg, mint az első látogatáskor. De látogató voltam valamenynyiben még Bécsben is, ahol hat évig éltem, ahová később havonta újra ellátogattam, még Bécsben is. Itt, a Halászbástya kőpárkányán tizenöt éve nem ültem és ez mégsem látogatás, ez fellapozása a régi, kedves könyvnek, ámelyik vár a könyves polcomon, vár, rámtekint, tudja, hogy tudok róla, hogy kívülről tudom majd minden sorát, hogy ismerem szereplőit, a légkört, amely tizenöt- húsz vagy harminc éve, egyszer, az első találkozáskor, megragadott és azóta sem bocsát el. Itt ülök hát és lapozgatok a régi, ismert, szeretett könyvben. Azt mondod, hogy ez javított kiadás? hogy a szecessziós, sárga Erzsébet-híd helyett most egy nemes vonalú, modern öltözetben büszkélkedő vonzza te-Czeizing Lajos felvétele ott mindenféle rongyot adó-vevő rongyembereket, a Teleki-téren kenyérzsákkal fejük alatt alvó kubikusokat és más kérges népséget, akik munkaerejüket árulták fillérekért. És a szomszédos utcák hulladék-kereskedését is ismertem — a sétáló lányok olcsón adták az árut. Hány tájat, flórát és faunát találsz ugyanabban a nagyvárosban! Igen, igen, a Mandula utca más, mint az Akácfa utca, a Váci utca hány kilométerre van a Váci úttól ? De most közelebb kerültek egymáshoz. Ezért léptem megint közelebb ehhez a városhoz, amelynek nincsen kerülete, amelyben nem jártam volna, ilyen-olyan utcájában nem tudnék kiszögezni egy emléktáblát valamelyik házra, szorongással teli megpróbáltatásokra, vagy örömuj jongásos nagyszerű élményre emlékeztetőt. Kelenföldtől Kispestig, sőt akkoriban még Pestszentíőrincig, az Angyalföldtől akár Soroksárig, emlékeimmel vannak kikövezve az utcák, ha újra járok bennük, rám kacsintanak, vagy szemrehányóan kérdezik: hol csavarogtál ilyen sokáig? Igaz, nem egészen azok az utcák már, amelyek egykor láttak, mint ahogy én sem vagyok már az az ifjú, sem az a mindig harcrakész férfi, aki valamikor otthont talált náluk. Ahogyan ez a Halászbástya, ez sem azonos, nem egészen azonos azokkal a cifra cukorsüvegekkel, amelyekre hatvan év előtt, Molnár tanító úr megrökönyödésére, nyelvet öltöttem. És a táj, amit e közelgő alkonyatban tekinte-10