Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - Krajczár Imre: Fásítás és urbanisztika

(MTI fotó - Balassa Ferenc felvétele) Fiatalfák a József Attila lakótelepen Krajczár Imre FÁSÍTÁS ÉS URBANISZTIKA A városi fa, a gyep, a cserje, a virág: tenyérnyi természet a kövek, a betonmonstrumok között. Alig jut hely nekik a parkokon, a kerteken kívül; csak az út mellett tűrik meg. De a prolongált aszfaltbontás, a gyakran rapszodikus közművesítés, az utak légelzáró beton- és aszfaltszőnyege a meglevő fákat is ritkítja, pusztítja. Pedig a városi ember igényli a kövek között ezt a tenyérnyi természetet. Az „igény" többezer esztendős. Egyiptom és Babilónia városaiban már az időszámítás előtti hatodik században fákkal szegélyezték az utakat. Babilon ,főutcáján" — amely Istar istennő kapuja előtt 75 méternyire szélesedett ki —, és az egyiptomi — a körmenetek céljára épített, 35—40 méter széles — városi utak mentén impozáns pálmasorok őrködtek. Cyrus, az első nagy perzsa király saját kezűleg telepített fasort sardesi kertjébe. Dárius király persepolisi palotájának falmaradványain fasorokat ábrázoló domborműveket találtak: a legendás kincsek királya nemcsak a drágaköveket szerette, hanem a drága kőpaloták merevségét feloldó „egysoros erdőket" is. A görögök és a rómaiak is kedvélték a fákat: a római impérium idején jött divatba először a platán. A középkor inkább a gyógynövényekkel és a gyümölcsfákkal törődött. Az első magyar „fasori emlék" Oláh érsek leírásában maradt fenn: a főpap a visegrádi hársakról emlékezik meg. Ez az irodalomban azóta szédületes karriert „befutó" fa a XVII—XVIII. században terjedt el. A XVII. század nevezetes magyar fasora a zborói száz hárs, amely alatt I. Rákóczi György emlékezett a visegrádi hársak királyára, Mátyásra. A tizenhetedik században hársak díszkíséretével építették a barokk útépítés monumentális alkotását, a Champs Elysées-t, s akkor épült a porosz főváros hatvan méter széles úttengelye, a berlini Unter den Linden, amelyet magyar hársak kettős fasorával osztottak két nagy párhuzamos mezőre. A XVIII. század szinte szívta a fákat a városba, s még olyan — szakemberek által gyakran falusinak minősített — fák is betörtek a palotasorok közé, mint a Balkánon őshonos vadgesztenye. A század közepén Püspökiben már gesztenyefák alatt sétáltak, a köpcsényi Eszterházy-kastélyból kivezető, négysoros hársfasor pedig ötnegyed óráig adta a mély árnyékot a főúr vendégeinek. A kor egyik hazai sétánybüszkesége volt a gróf Széchenyi Antal nagycenki kastélya körüli hatszáz-hársas út. Pesten a francia forradalom évében telepítették az első fasort. A város tanácsa a mai Vigadó helyét, a Hangli-kioszk előtti teret — amely a hajóhídnál kezdődött és a Dunaparton haladt — jelölte ki a hársaknak és az akácoknak. Külföldi divatos eszmék bírhatták rá a városatyákat a telepítésre, mert Pest hosszú ideig nem tudta, mit kezdjen a fasorral, ezért három évenként bérbe adta száztizenöt forintokért. A bérlők nem ápolták a parti szélben rakoncátlanul növekedő, a fény felé gáttalanul terebélyesedő fákat; rabokra bízták a túlzottan meglódult ágak nyesését. A Városliget és a Margitsziget fellendülése után tovább hanyatlott a különös ültetvény, de adott egy ötletet a későbbi fásítóknak: csírája lett a Duna két partján húzódó fasoroknak. A város második sétányát, Széchenyi István kezdeményezésére, ötvenhét esztendővel később telepítették a mai Szabadság téren. Az első platánt — ekkor ismét divatba jött a rómaiak birodalmi méretű óriása — 8