Budapest, 1967. (5. évfolyam)

6. szám június - Vas István: Budapest vállalása

Szántó Piroska rajza Vas István Budapest vállalása Könnyű ma már Budapestet szeretni! Amikor annyi változás és tűzkeresztség után, már a fél évszázada megcsontosodott városgyűlölők is — akik természetesen mindig pesti kávéházakban, budai villákban szórták átkaikat a Városra — kénytelen-kelletlen megenyhültek iránta. Ma már nem oly divat Budapestet gyűlölni, Magyarország testéből és lelkéből kitagadni, mint amikor még a költészetben is — a Nyugat-korszak Budapestre-büszke modernsége után — a városellenesség, a fitogtatott vidékiesség látszott korszerűnek. Kevés büszkeségeim közé tartozik, hogy ebben a légkörben én mertem először versben vállalni a Várost. De hát szerettem én akkor, ifjúkoromban is, a korszerűtlenség látszatában tetszelegni, pl. hosszú parlagon-hevertetés után én vettem újra használatba, a szabadvers meg a magyar alexandrinus divatja idején, a hexamétert és a leoninust. Hát még ha a két korszerűtlenséget (vagy látszólagos korszerűtlenséget), Budapestet és a latinos verselést, össze tudnám kapcsolni — gondoltam: Levél a szabadságról (Részlet) Nekem is int a szabadság, végre, barátom, az ám, Munkátlanság, szellemem üdve, valódi hazám! Persze te fitymálsz most, amiért két hét az egész, Am van pillanat is, mi megáll, soha el nem enyész. Futnak az évek a porban az élet elunt ütemén, Oly sebesen surrantak el, észbe sem is vehetném. Mind elmosta a munka szabálya, szokott hivatal, Két hétig most hosszú az élet és oly fiatal! Kérdezed erre, hogyan fogom én kiszínezni időm, Tengeri társas uton ha hajózva-e délszaki hőn, Hol feltárul előtted a sokszínű, régi vidék, S csillan a tenger tiszta kedélye, a földközi kék. Zúg derűsen körülötted a tenger örök, monoton Bölcs fecsegése s az útasoké a hires romokon, S tárgyilagos pompájú teremben rakva eléd Hét teritékes, ínyenc izü, francia módi ebéd? S hogy milyen olcsók mind eme szép utazások, igaz, Ám akinek nincs semmije sem, mondd, mit tehet az ? Így vagyok én magam is, lásd, nem más, ez csak az ok, Hogy nem messze hajózva, hanem Pesten nyaralok. Csak magyarázni akartam, nem panaszolni, ne hidd, Szép a szabadság, bárha szegényes, bárha rövid. Szép a szabadság, bárha belőle egyéb se marad, Árnyékkép, hiú ábránd és ha a gúnyneve csak! Aztán meg, no hisz itt születék, itt telt el időm, Pest levegőjét szítta be kissé satnya tüdőm. Van költő, aki verssel idézi az ifjúkorát, S élnek előttünk száz iidefényü hasonlaton át Nyáj és pásztor, ház körül apró csirke, galamb — Énkörülöttem nem vala természet, csak a gang. Emlékem ma, az elmúlt éveken át idehajt Nagyságát, szobalányt, egy egész nagy pongyolarajt, Házmesterszót, vad porolást és konyhaszagot, Jó emléket az egy kávépörkölde hagyott. * * * „Mi legtöbben, költők, mérhetetlen kincsekkel jövünk eléd, világ", —írta még húsz év múlva is Juhász Ferenc. „De ő", folytatta most már rólam, „azok közé a kevesek közé tartozik, akik szegényen jöttek hódításra, kincsek nélkül..." Még ő sem értette meg, túláradó és felfedező szeretetében sem, hogy mennyi a visszájáról értendő lekicsinylés ezekben a versekben. Hát még a kritikusok, akik szóból értenek, csak a szóból, úgyszólván csak a hirdetésből! Pedig a városról nem lehet kérkedő ellágyulással írni — már a régi Rómáról sem lehetett. A szemérmes öngúny, az irónia nem maradt el akkor sem, amikor már nem védekezve vállaltam a várost, hanem nyíltan vallottam a kincsekről, amiket a város, és csak ez az egy Budapest hagy örökbe költő-fiára: 5