Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Vedres József — Maros László: Az FTC életéből

AZ ILLETÉKESEK VÁLASZOLNAK interpellációs kérdéseinkre Sok kérdés jutott el Szerkesztőségünkhöz a körzeti orvosi ellátásról. Az egyik ilyen kérdés: Hogyan vdlhatik a körzeti orvos háziorvossá, és mi a különbség a régi és a mai háziorvos között ? Válasz: Fővárosunkban másfél évtizeddel ez­előtt született meg az egységes körzeti orvosi há­lózat. Ekkor indult el az a folyamat, amely szerve­zeti alapon biztosította az egészségügy egységét és a területi elvet. Eszerint a körzeti orvos felel kör­zete valamennyi lakosának egészségügyi állapotá­ért. A körzeti orvos fogja össze egy bizonyos terü­let egészségügyi helyzetének szétágazó szálait, őr­zi és biztosítja a reá bízott lakosság egészségét és munkaerejét. Tulajdonképpen így válik területe mindenfajta egészségügyi gondjának igazi gazdájá­vá. Mivel ő irányítja és végzi a gyógyító-megelőző ellátást, ismernie kell területének minden dolgo­zóját, fel kell mérnie területe egészségügyi helyze­tét, hogy idejében tudjon jelzést adni vagy intéz­kedni. A szocialista egészségügy főbb alapelvei közé tar­tozik, hogy az orvosi ellátás magasrendű, könnyen elérhető és díjtalan legyen. Ezeknek az elveknek gyakorlati végrehajtása so­rán fokozatosan elérjük, hogy a fővárosban 14 éves korig a körzeti gyermekorvos (gyermekek házi­orvosa), 14 éves kortól pedig a járóbetegellátás ke­retében a körzeti orvos (felnőttek háziorvosa) ke­zében legyen a beteg. Habár az alapellátás során ez az elv és gyakorlat általában helyesnek látszik, ezen a ponton nem állhatunk meg. Olyan szervesen ki­épített szövetségről kell gondoskodnunk, amely­ben együtt dolgozik a körzeti orvos, a házibeteg­ápolónő, a konziliárius főorvos, valamint a területi kórház illetékes főorvosa. Tulajdonképpen tehát ez a „team" alkotja azt az egységet, amely az általános betegellátás alapja. En­nek a teamnak a betegek és családtagjaik felé a leg­közvetlenebb összekötője a háziorvos. Vele találko­zik először a beteg, neki adja elő panaszait, kíván­ságát. Vele tartja az elsődleges kapcsolatot, még ak­kor is, ha más szakorvoshoz kell a beteget irányí­tani (pl. szemészt, urológust, nőgyógyászt kell igény­be venni). A biztosítottak és az orvos közötti régebbi sze­mélytelen kapcsolat helyett a személyes kapcsola­tokon alapuló ellátást kell előtérbe helyezni. Régi szabály, hogy a jó orvos soha sem a betegséget, ha­nem a beteget gyógyítja. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a betegség tüneteit, hanem annak okait is fel kell tárni. Sőt, az előidéző okot is ki kell zárni, távol kell tartani. Ezt az utat jól végigjárni nem könnyű feladat, hiszen az egészség és betegség ha­tárterületei is olyan bizonytalanul sokrétűek, hogy művész legyen, aki az emberi szervezet egészségé­nek és betegségének határmezsgyéjén eligazodik és útvesztőiben el nem téved. A magasrendű, ingyenes gyógyítás joga ma már csaknem az egész lakosságra kiterjed. A fővárosban gyakorlatilag mindenki biztosított. A községekben, falvakban a gyógyító-megelőző ellátás szélesebb kö­rű feladatokra kényszeríti az orvost, mint a váro­sokban, ahol ezek a feladatok a szakrendelőkkel megosztódnak. Mivel a körzeti orvosnak — a jó értelemben vett háziorvosnak — a gyógyító-megelőző szolgálat tel­jes szerepkörét kell vállalnia, ez a munka megköve­teli mindazokat a tudnivalókat, amelyeket egy ál­talános gyakorlattal rendelkező polihisztornak is­mernie kell. A körzeti orvosi munka tehát valóban alapja a járóbetegellátásnak. A legtöbb betegség­forma ebben a gyakorlatban elsősorban belgyógyá­szati vonsákozású, tehát célszerű volna, ha vala­mennyi körzeti orvosunk hosszabb belgyógyászati gyakorlattal rendelkező szakorvos lehetne. így már az elsődleges ellátás is szakorvosi színvonalon tör­ténnék. A fővárosban az a célkitűzésünk, hogy a jövőben körzeti orvosi állást kizárólag belgyógyász szakorvosokkal töltünk be. Bár nálunk még a körzeti-rendelőintézeti-kór­házi egység megvalósítása nagyjából csak tervek formájában létezik, fejlődésünk mai szakaszában a fővárosban a kórházon kívüli körzeti és szakorvosi munka együttesen adja meg az alapellátás lényegét. Újabban az úgynevezett sávrendszer (amelyben egy-egy belgyógyász csoportvezető szakfőorvos irányítása alatt 6-8 körzeti orvos működik) konzul­tatív segítséggel színvonalasabb alapellátást tud biztosítani. A háziorvosi szolgálat mai formája éppen azért üt el az egykori háziorvosi rendszertől (amelyet ré­gebben csak a módosabbak tudtak a maguk részére anyagilag biztosítani), mert színvonalas, egyéni és díjtalan ellátást nyújt a biztosítottaknak és család­tagjaiknak. Ha a gyakorlatban nézzük a háziorvos munkáját, látnunk kell, hogy tevékenysége több ágra szakadó, de egymással szervesen egybefonódó feladatok harmonikus színképévé ötvöződik. Ezek a feladatok legalábbis négyes tagozódásúak. Elő­ször az egészséget megóvó, a betegséget megelőző feladatkör, másodszor a megbetegedetteket gyó­gyító tevékenység, harmadszor a gyógyulás után újabb visszaesést elhárító utógondozói munka és végül a rehabilitációs működés. Az a régebben beidegződött szemlélet, amely rendszerint abban a szólamban nyilvánult meg, hogy „Én kizárólag gyógyító orvos vagyok!", tulajdon­képpen annak az avult klinikai oktató-nevelő mun­kának szellemét tükrözi, amely a múltban jellemez­te felsőoktatási intézményeinket, de ma már tel­jesen elüt a szocialista társadalomban egyre inkább helyet szerző komplex szemlélettől, amely a bete­get és a környezetét az élet különböző fázisaiban, a munka és a pihenés időszakaiban funkcionális egy­ségként látja és kezeli. Ugyanez vonatkozik az el­mélet és a gyakorlat egységére. Az egészséget védő és gondozó, a járványokat elhárító, a betegséget meggyógyító és végül az utógondozást, valamint a rehabilitációt biztosító ténykedést olyan egységes elméleti alapokra kell fektetni, amelyek haszna a mindennapi gyakorlatban is lemérhető. Gyermekkortól az öregkorig az élet különböző kérdéseket vet fel, amelyekre a mindennapok sod­rában a gyakorló orvosnak kell megtalálnia a he­lyes választ. Az a tapasztalatom, hogy teljesen kész orvost az egyetem semmilyen szakban nem tud nyújtani, mert az igazi orvosképzés tulajdonképpen a diploma megszerzése után következik, még akkor is, ha valaki nem kíván szakorvos lenni. A gyakor­lat azt igazolja, hogy a diploma kézhezvétele után csaknem egy évtized kell ahhoz, hogy— rendkívüli szorgalom és hivatástudat esetén — valaki jól kép­zett orvosnak érezze magát. Itt bárki ellenünk vet­hetné — és veti is —, hogy a tudomány különböző szakmáinak és technikai felkészültségének hihetet­lenül gyors iramú specializálódása idején az általá­nos tudású körzeti orvost (háziorvost) — még ha belgyógyász szakorvosi alapképzettségű is — a ro­hanó idő már túlhaladott képzettségűvé degra­dálta. Az orvostudomány újabban mindinkább a betegágy közvetlen közelébe vonta a röntgent, a laboratóriumot, az izotópokat, az EKG-t, tehát azo­kat a jól bevált technikai segítőtársakat, amelyek a helyes diagnózis biztosításának útját egyengetik. Ezzel egy kissé arra is utaltunk, hogy tudományunk olyan széles körűvé és sokrétűvé vált, hogy feltét­lenül a specialistaság kialakulásához vezetett. Sőt, ezen a téren szinte apró mozaikokra bomlott szét. Akaratlanul is felvetődik tehát a kérdés, hogy a sza­kosítás jelenlegi formái között van-e szükség egy­általán gyakorló orvosra? Igenis van. Az orvosi ténykedés célja — körzeti vonatkozásban — az előbb jelzett komplex feladat helyes megoldása. Ezt pedig csupán olyasvalaki tud­ja elvégezni, aki nemcsak képzett belgyógyász, de jószemű pszichiáter is, ezenfelül gyors ítélőképes­ségű, határozott egyéniség, aki a társadalombizto­sítás szabályait is pontosan ismeri, és gyakorlatában helyesen tudja alkalmazni. Kár, hogy ezt a sokrétű feladatkört még manapság is a legtöbb gyakorló orvosnak menetközben kell elsajátítania, pedig a háziorvosképzés már az egyetemen kezdődhetne. Úgy vélem, hogy a ma háziorvosa közelíti meg a legjobban a pavlovi tanokat, mert ő látja az ideg­rendszer vezető szerepét különböző betegségeknél. Ő ismeri leginkább a munkahely, a család, a minden­napi élet szerves összefüggéseit és kapcsolatait azokkal a tünetekkel és panaszokkal, amelyekkel betegei felkeresik. Ha ilyen sokrétűen ismeri a gondjaira bízottakat és környezetüket, s a felme­rülő kérdésekre is kielégítő választ tud adni, akkor jó háziorvos is lesz. Gyakran tapasztaljuk, hogy a kisebb tudományos felkészültségű, de jó általános tudású orvosok ko­moly népszerűségre tesznek szert betegeik köré­ben, éppen azzal, hogy megtalálják a beteg bizalmá­hoz vezető utat. Az sem ritka eset, hogy elméleti­leg kitűnően képzett orvosok a gondjaikra bízot­takkal nehezen boldogulnak, mert nem tudják bi­zalmukat megnyerni. A jó háziorvosnak sokrétű feladatai elvégzéséhez magának is sokoldalú, színes egyéniségnek kell lennie. Hetényi professzor helyesen állapította meg a következőket: „A jó orvosnak elsősorban szakmai biztonsággal kell rendelkeznie, hogy diagnózisában és gyógyításában határozott tudjon lenni . . . Mű­veltsége széles legyen, hogy mindenki nyelvén tud­jon beszélni. Számos hivatás előnyét és fogását kell magában egyesítenie. Megfigyelőképessége a detek­tívével vetékedjen. Bölcs legyen és megértő. És mindenekfelett: érző ember!" Eme jellemzéshez nekem semmi hozzátenni va­lóm nincsen. A körzeti orvost, a mai idők jó házi­orvosát, magam is ilyennek képzelem. Dr. Palócz Gyula E havi interpellációnk Ácsokként munkaképességűek munkába állítása és rehabilitációja érde­kében állami ós társadalmi szervek egyaránt tevékenykednek. Hogyan segíti a Fővárosi Tanács Egészségügyi osztálya ezt a sokrétű tevékenységet? 42

Next

/
Thumbnails
Contents