Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Tóth Mihály: Az első autó Budapesten

Tóth Mihály Az első autó Budapesten Hatsek Béla, az első magyar automobilista Benz kocsiján, 1895-ben 1895 őszén jelent meg Budapest utcáin az első automobil. Hatsek Béla budapesti mű­szerész hozta be. Az eset kirobbanó szenzá­ciót váltott ki. Néhány cikk megjelent ugyan már a párizs—bordeaux-i versenyről. A mű­egyetem is többet tudott már, de az utca em­bere igazán nagyon keveset. A régi Nicoletti, később Kovács névre ke­resztelt, ma az Oktogon téri Savoynak neve­zett kávéházban üldögélt délutánonként egy nagyrészt mérnökökből álló társaság, és sokat vitatkoztak az új találmányról, a „magajáró" kocsiról. Az asztaltársaság mind­egyik tagja tele volt külföldi árjegyzékkel, s lelkesen tanulmányozták a különböző gép­megoldásokat. Ehhez a társasághoz tartozott Hatsek Béla is, aki egy szép napon, félre­dobva az elméleti vitákat, megrendelte az első kis egyhengeres Benz-kocsit. Néhány hét múlva megkapta az értesítést Mannheim­ből, hogy a H. G. típusú Benz gépkocsi el­hagyta a gyárat, s útban van Budapest felé. A következő héten csengettek Hatsek laká­sán. Egy nyurga fiatalember jelent meg az ajtóban: a Benz-gyár mérnöke. Hatsek az estét német vendégével az Emke kávéházban töltötte, a mulatság későn ért véget, de már kora reggel talpon voltak. Straube a Metropol szálloda előcsarnokában várta az új auto­mobilistát, akinek a zsebében már ott lapult a titokzatos fuvarlevél. Egy festékkereskedés­ben benzint és olajat vásároltak, Straube fel­rakta az előálló fiákerre hatalmas szerelőtás­káját és megindultak a Józsefvárosi pálya­udvar felé. Az egész vasúti személyzet ki­vonult a rámpához. A vasúti tisztviselők sorra bemutatkoztak, az egyik átvette a fuvarlevelet, amelyen vörössel volt aláhúzva ez a szó: Automobil. Két vasúti munkás el­húzta a zárt vagon ajtaját és a középen, ékek­kel alátámasztva, ott pihent a formás Benz­kocsi. Straube egy pillanat alatt a vagonban termett. A lécek egymás után váltak szét, megoldódtak a ponyvát tartó zsinórok is, s azután az autó ott állt teljes pompájában a nézők előtt. A vasutasok nem beszéltek, a látvány rend­kívülisége elfogódottá tette őket. Talán meg­érezték, hogy ez a kis masina egyszer még a nyakukra nő. Straube közben megszabadította a kereke­ket a tartókötelektől, egy nyomás — a kis Benz lassan legurult a lejtőről, s a jól működő fékek hatása alatt megállt az udvaron. A mérnök boszorkányos gyorsasággal dol­gozott. Először finom szarvasbőrrel végig­dörzsölte, beöntötte az üzemanyagot, műkö­désbe hozta az izzócsövet, azután hozzákez­dett a kurblizáshoz. A sorstól igazán szép gesztus volt, hogy a motor néhány perces kísérlet után szabályo­san beugrott. Straube verejtékező homlokkal, olajos ke­zekkel állt a gép mellett. Hatsek elbúcsúzott a vasutasoktól, felült Straube mdlé a gépre, s az összesereglett vasutasok és az árura váró fuvarosok sorfala között füstfelhőbe bur­kolva elhagyták a pályaudvart. Űgy tűntek el, mint egy vízió, mint egy ködkép az Opera színpadán. Körülbelül egy kilométert mentek zavar­talanul, azután a motor leállt, de a pálya­udvar elbűvölt közönsége ezt már nem látta, s így a becsület meg volt mentve. Az izzócső körül volt valami hiba, de Straube gyorsan rendbehozta. Hatsek a Nép­liget felé irányítói ta a gépet, ott nincs forga­lom: megkezdődhetett az oktatás. Az újdon­sült tulajdonos jó tanítványnak bizonyult. Egész nap kint maradtak s délután már Hatsek vette át a vezetést. A Népligetben talált egy üres fészert, otthagyta a kocsit éj­szakára. A gép megérkezéséről Hatsek bará­tai nem tudtak. Feltűnt elmaradása, de az­után megtudták, hogy külföldi vendégét ka­lauzolja. Másnap a bécsi gyorssal elutazott a gyári mérnök. Hatsek meleg kézszorítással búcsú­zott el tőle, s nyomban a Népligetbe hajta­tott. A kapott utasítás szerint megmosatta a gépet, lámpáit kitisztíttatta, nagy körültekin­téssel előkészítette a motort. Egy próbakört még leírt a Népligetben, azután dobogó szív­vel nekivágott a városnak. A kis Benz kitűnően dolgozott. Végigment a Köztemető úton (Mező Imre út), azután befordult a Kerepesi útra (Rákóczi út). Az utca forgalma hirtelen megállt. A járókelők­nek gyökeret vert a lába, a konflisok, illetőleg a konflis-lovak mint harci mének felágaskod­tak a levegőbe. De Hatsek ment szépen, las san, egyenletes tempóban. Az enyhe füst felhő úgy úszott utána, mint egy meny­asszonyi fátyol. Dudája nem volt, de a motor a kürt munkáját bőségesen ellátta. Az Erzsébet körút (Lenin körút) sarkán megszületett az első közlekedési affér. Az árvalányhajas őrszem kimeredt szemmel figyelte a közeledő Hatseket és rákiáltott: — Álljon meg! — Miért ? — kérdezte ő jóindulattal. A tempó a párbeszédre bőségesen adott módot. — Álljon meg és igazolja magát! — Hatsek vagyok, de nem állok meg, mert ezt tiltja a szabályrendelet. A rendőr nem firtatta tovább a dolgot, nem volt tisztában a helyzettel és diplomata módjára visszavonult. De a gyerekek a nyo­mába szegődtek. Mire a kis Benz elérte az Oktogont, harminc lurkó futott az úttesten a gép előtt és a gép után. Hatsek egy hirtelen fordulattal kikerült a gyermekek sorfala közül, s megállt a Nico­letti kávéház terasza előtt. A hatás leírhatatlan volt. Űgy hat órára járt az idő, s a kellemes őszi délutánon a kávéház zsúfolva volt vendégekkel. Ott ültek Hatsek barátai is. Mindenki felugrott helyé­ről, barátai feldöntve az útjukba került széke­ket, rohantak az utcára. Pillanatok alatt százakra menő tömeg verő­dött össze. A két őrszemes rendőr nem bírt a közönséggel. Lökdösték, taposták egymást, mindenki közelről akarta látni a nagy csodát. Az egyik rendőr segítségért tele­fonált a központi ügyeletre. S nemsokára hat KMtM

Next

/
Thumbnails
Contents