Budapest, 1967. (5. évfolyam)
5. szám május - Bertalan János: Közel a kétmillióhoz
szokon észlelhető túlzsúfoltság. Megszüntetéséhez a járműállomány szaporítása nem elégséges, mert a pályák és az utak telítettek; új pályák létesítésére és a felszíni forgalom egy részének a föld alá való terelésére van szükség. A bölcsődei és az óvodai férőhelyek száma — az igen nagyszámú fejlesztés ellenére — még mindig kevesebb a szükségletnél. 1965-ben a bölcsődékbe beírt gyermekek száma 13,4%-kal haladta meg a rendelkezésre álló férőhelyek számát; és még így sem jutott hely sok bölcsődés korú gyermeknek. Az óvodákban lényegében hasonló a helyzet. Igen jelentős terhet ró a népgazdaságra egyrészt az ingázással kapcsolatos szállítási költség, másrészt ezen területeknek tömegközlekedési eszközökkel való ellátása. Budapestre 1966 elején naponta közel 170 ezren jártak be munkába, átlagosan kb. 30 km utazási távolságról. Egy fő 30 km távolságról való bejárása vasúton évi 3800 Ft kiadást jelent a népgazdaságnak, összesen tehát mintegy 700 millió forintot. Nem egészséges állapot az sem, hogy Budapest környék nem agrár népességének megélhetése — mely az övezet lakosságának többségét teszi ki — a fővárosi munkahelyek számának függvénye. Az elmondottakból megállapítható, hogy Budapest nem bír el további jelentős munkahely- és népességszám gyarapodást anélkül, hogy ne kellene igazgatási határait bővíteni — ami pedig újabb problémák szülője lenne. Ezt tapasztalhatjuk az 1950-ben a fővároshoz csatolt külső kerületek esetében, amelyeknek a belvárosi kerületek szintjére való emelése igen sok gondot okoz a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága vezetőinek. Az iparnak Budapesten való túlzott összpontosulása mindenképpen egészségtelen, mert egyrészt megnehezíti a főváros fejlesztési problémáinak megoldását, másrészt hátráltatja a vidék társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődését. Ezért a budapesti ipar súlyának csökkentése — a vidék fokozott iparosítása útján — elkerülhetetlen feladat. Éppen ezért már a második ötéves terv időszakában megkezdődött a III. kategóriába sorolt budapesti üzemeknek vidékre telepítése. A tervidőszak folyamán mintegy 7 ezer főt foglalkoztató 32 üzem települt vidékre. A harmadik ötéves terv időszakában a kitelepítés folytatódik, s ezzel további 20 000 főt foglalkoztató üzemek szűnnek meg Budapesten. Az ipar kitelepítés sokmilliós nagyságú terhet ró a népgazdaságra. A fővárosban megszüntetett üzemek helyett vidéken nemcsak új üzemeket kell létrehozni, hanem ki kell építeni a közműveket, a szállítási útvonalakat és az energia ellátó rendszereket is. A fővárosi iparfejlesztés korlátozása természetesen nem jelenti azt, hogy az ipari termelést Budapesten minden ágazatban csökkenteni kell. Hanem azt jelenti, hogy mielőbb az intenzív módszerekre kell áttérni és a termelés emelését gépesítéssel, a technológia fejlesztésével kell elérni. Számos esetben lehet azonban olyan törekvéseket tapasztalni, melyek a korszerű termelési technológiák bevezetésével párhuzamosan — a termelés fokozása érdekében — a foglalkoztatott munkaerőlétszám növelésére is irányulnak. A Fővárosi Tanácsnál szervezett Koordinációs Bizottság tevékenységének és általában a koordinációs feladatok ellátásának jelentős szerepe éppen az, hogy az ilyen irányú törekvéseket ésszerű és a főváros fejlesztése szempontjából elfogadható határok közé szorítsa. „Ingázók" — Érdtől Budapestig