Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - Zolnay László: Muzsika a középkori Budán

Nálunk — mint sok egyéb vonatkozásban is — más volt a fejlődés vonala. Buda városa már Zsigmond előtt is tartott városi zené­szeket. Az 1410 körül leírt Budai Jogkönyv ugyanis megemlékezik a „posawner, phei­ferr, Fidler und pauker", vagyis trombitások, síposok, lantosok és dobosok rétegéről. 1500 december 31-én pedig már arról is olvasunk, hogy a budai Nagyboldogasszony (Mátyás) templom tornyának trombitásai újévi kö­szöntésükkel keresik fel Jagelló Zsigmond herceget, Ulászló öccsét. (Miért is 1 arany üti markukat.) Név szerint ismerjük Hunyadi János­nak, özvegyének, Hunyadi Lászlónak s Má­tyásnak kedvelt tábori trombitásait. Tö­köli Pál fia János és Újfalvi Imre királyi trombitás-mesterek 1453—1465 között a Hunyadiaktól kapták adományba a solti székhez tartozó Tökölt s a (Rác) Kevével ha­táros Szigetújfalut; utóbbit a Mátyás idején idetelepített kevi rácoknak nem csekély bosz­szúságára. De nem csak az udvar s Buda tart hadizenészeket. Egész sorát ismerjük Estei Hyppolit és az 1600 katonát kiállító Bakócz érsek tábori zenészeinek. Hadi és népi zenészeink — mint a közel­múltban a svájci W. Salinen műve írja be­járták egész Európát. 1431-ben az üchtlandi Freiburgban, 1455-ben Innsbruckban, 1456-ban, 1467/68-ban Baselban, 1468-ban a müncheni udvarban, 1475-ben újra Inns­bruckban, 1485-ban Bécsben, 1490-ben Mi­lánóban, 1491-ben a lerrarai udvarban, 1515-ben Miksa császár menyegzőjén — újra Bécsben, 1518-ban Krakkóban járnak s mu­zsikálnak a magyar király trombitásai, sípo­sai, lantosai. Ám népi zenészek, síposok, he­gedűsök, dudások kísérik az évről évre Aachenba zarándokló magyar csoportokat is; 1519-ben az aacheni magyar búcsúsok még medve-táncoltatókat is visznek magukkal. Ők azután a zarándoklat végeztével a Rajna­vidék városait is felkeresik; muzsikálnak, táncolnak s elkínzott mackóikat táncra nó­gatják. Egyes zeneszerszámaink már a XV. szá­zadi Nyugat-Európában is nemzeti különle­gességnek számítanak. Lovasdobosaink, du­dásaink feltűnést keltenek. 1547-ben VIII. Henrik angol király írja Haydeck báró követ­nek: vásároljon magyar üstdobokat (Tabor­yns of the hungarian fashion), amelyek Francia- és Németországban oly divátosak lettek. Népi muzsikusaink sorában a XV. század­ban tűnnek fel — Európában először 1417-ben Zsigmond által privüegializált — cigányok. 1489-ben húros hangszereiken már ők muzsikálnak Beatrix királyné cse­peli nyaralójában. Hegedűvel a hónuk alatt megjelennek 1501-ben Jagelló Zsigmond her­ceg budavári szállásán is. 1525-ben ugyan­csak cigányok húzzák a talp alá valót II. Lajos király budai lófuttatása szüneteiben. A tábori s a népi muzsika mellett Buda XV. századi zenei élete — az egyházi és az udvari muzsika vonalán — eléri a kor nemzetközi zenei életének legmagasabb szint­jét. A templomokban országszerte orgonák* szólnak; az iskolák s a kolostorok egyik elsőd­leges tantárgya az ének s az instrumentális zene. Az orgonaépítésben a pálosok buda­szentlőrinci kolostora (II. Budakeszi út 91— 93) élen jár; innen látják el orgonákkal az országnak mintegy száz pálos kolostorát. Mátyás 1483-ban Fra Stefano Paone da Sa­lerno mestert — nostro Maestro d'organi — küldi Firenzébe, Lorenzo Medici jóakaratába ajánlva, hogy részére ott építsen orgonát. Mátyás egyik hordozható orgonája megma­radt; ma a velencei Museo Correr-ban lát­ható. Az egyházi zenét széles tömegek felé köz­vetítik az iskolák diákkórusai. Kolozsvárt már 1414-ben említenek rekordáló diákokat; 1419-ben Pozsonyban a reggeli miséket négyszólamú ifjúsági kórus kíséri. Budán amelynek 1500 körül hét , és Pesten — amelynek két iskolája volt — a német Nagy­boldogasszony s a magyar Mária Mag­dolna egyház kórusa a leghíresebb. 1490-ben Athyai Miklós a budavári Mária Mag­dolna-templom gyermekkórusa fenntartására egy Mindszent (ma Uri) utcai házát hagyo­mányozza. Mindezeket azonban felülmúlja az a magasszintű zenei élet, amely az udvar­ban, a budai királyi házikápolna s az azzal egynek tekintett Szent Zsigmond prépostság temploma — körül virágzott ki. Mátyás udvarának zenei életét a kor nagy zeneszerzői s muzsikusai Erasmus de La­picida, Heinrich Finck, Jaques de Barbirio, Johannes Stokem, Pietro Bono Beatrix ked­veltje —, továbbá Pierre de la Rue, Jennet de Valenchiennes, Cornul-Verjus, Roger de Lig­noquercu rövidebb-hosszabb ideig tartó budai szereplése fémjelzik. Lehet-e erről jellemzőb­bet idézni, mint a burgundiai Jean Molinet­nek, a burgund herceg tanácsosának s udvari történetírójának szavait ? Molinet elmondja, hogy Mátyás holta után, amikor Habsburg Miksa atyját, Frigyes császárt a német biro­dalomban meglátogatta, magával vitte ud­vari zene- és énekkarát is. Ennek jelesei „es­toient au service du roi de Hongrie" — vagyis korábban Mátyás szolgálatában álltak. E rövid kis vázlat során sem Mátyás, sem a Jagellók korának nagy, nemzetközi muzsikusait nem ismertethetjük. A zene­szerző Johannes Stokem — előbb a liége-i kó­rus vezetője, majd a pápai énekkar mestere MARÓTI LAJOS A VÁROS ÉNEKEI SONG - 1946 Kitátott utca. Kong a lépés. A flaszteron foltokba szárad a lecsapódott nedvesség és a korahajnali alázat. A két sor ház — akár a fogsor egy kiáltásra dermedt szájban. Nem nézek föl. Ha összemorzsol s rámcsattan, legalább ne lássam. — az 1480-as évek Budáján igazgatta a kirá­lyi udvar s a kápolna zene- és énekkarát. Ke­cses, burgundi stílű gótikus muzsikája meg­maradt; ma is élő, szólaló zene. Erasmus Lapicida előbb Mátyásnak, majd 1516-ban II. Lajosnak budai udvarában működött. Jeles zeneszerző volt s kiváló orgonista; a XVI. századeleji Bécs legnagyobb mesteré­nek, Paul Hofhaimernek tanítója. Százhar­minc dalának kottája maradt az utókorra. Heinrich Finck (1445 —1527) „Christ ist er­standen" c. ötszólamú szerzeményét a zene­történész Ambros — gótikus székesegy­ház toronyerdejéhez hasonlítja; ősereje Hän­delt jövendöli. Pietro Bono, a kor leghíresebb lantosa, Ferrarából kerül Budára. Beatrix nővérének, Eleonórának, a ferrarai fejede­lemasszonynak azt írja felőle: „a művész já­téka betegségében a legnagyobb vigasza volt" (1488). Már életében lábrakapott egy ferrarai közmondás: „aki e földön a túlvilág szépségét akarja élvezni — Pietro Bono mu­zsikáját hallgassa!" Nem hanyatlik a zenei élet a Jagellók korában sem. Se szeri, se száma a Mohács koráig terjedő zenetörténeti emlékeinknek! Buda muzsikus élete ezekben a tragikus év­tizedekben nemcsak Európa zenéjének élvo­nalában fejlődött — hosszú időn át működik itt Thomas Stoltzer, Adrién Wilaerr, előbbi a kor legnagyobb komponistája, utóbbi 1526 után Velencében az ún. németalföldi iskola megalapítója —, hanem a nép széles körében is egyre mélyebbre hatolt. Külföldre is járó muzsikusaink, mint Salmon írja — tanítva tanultak s gazdagodva gazdagították az európai zenekultúrát. Az itt működő nagy muzsikusok Stokhem, Stoltzer, Wilaert — pedig az udvari s az egy­házi zene megszólaltatásával eleven, közvet­len s egyidejű hatást gyakoroltak Buda s az ország zenéért rajongó népére. Amikor küszöbén állunk annak, hogy a főváros múzeuma a hajdani királyi palotába — az Anjouk, Zsigmond, Mátyás palotájá­nak helyére — költözzék, művelődéstörté­neti feladatnak érezzük a Budán négy-öt­száz éve komponált s elhangzott gótikus mu­zsika újra-szólaltatását is. NEURÓZIS Jaj kit kiáltson, kibe fogódzék, ki ha alszik, akkor se boldog, akit a ráparancsolt hőség hű mindenétől így eloldott? Telefon, újság, TV készül hangtalan összeesküvésre: körétolong, hogy nézze, s végül ráugorjon és összetépje. Ujját magasba tartja — úgy áll fekhelyéhez az éji lárma. Lehunyt szemhéján föl-le ugrál az üldözött vad éber álma. KMtM

Next

/
Thumbnails
Contents