Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - Szombathy Viktor: A XII. kerület

Tavaszi túrán a budai hegyekben (Székely Tamás felvétele) művelődési és szórakoztató intézmény. Ami a kirándulás „alapanyagát", az erdőt s az erdei utakat illeti, ebben a Budapesti Erdőgazdaság remekel. A főváros házrengetegére, le a Dunára a mi hegyeink kilátópontjairól esik talán a legszebb kilátás ... S egy kis szünet után, még mindig mosolyogva: A zugligeti végállomástól pedig fel a János-hegyre egy kötélfelvonót! Vajon erről álmodott-e Jókai ? akik a tág pest-budai határokon belül a szűkebb budai haza patriótái vagyunk, mert kedveljük ezt a hegyes-völgyes kerületet, születésétől fogva hozzáforrottunk. Akárcsak a tabániak a Nap-hegy lejtőihez, az óbudaiak a maguk keskeny utcácskáihoz; s ahogy idővel nyilván a József Attila lakótelepnek is támadnak majd elfogult bennszülöttei. Felhúzom a mérföldjáró csizmát s a télutó lassú hóhullongásában ereszkedem alá a szép nevű, veszedelmes sziklájú Tündér-hegy mellől a Harangvölgy meredekjére, sízők eszményi tájára, méla nyári séták tanújára. Vajon hányan tudják, hogy itt, a Csillaghegyi út rejtett kanyarjában egy eldugott Diogenesfalva rejtőzik, mint valami isten háta mögötti svájci falucska? A hajdani szőlőskertek s vincellérházak emlékeként maradt itt, zárt teleppé szorult. Ez a völgy, a Zugliget, idestova százötven éve kedves kirándulóhelye a pestieknek. Erről beszélhetne a hatalmas, faragott Disznófő is, ha szólani tudna, mert akadnak itt másfél évszázados villák is, a modern házak mellett. Télen hó alá búvik a tájék, nyáron lángol, virágzik, lüktet, dalol szerte az erdő. Történelemről Kossuth bronz mellszobra beszél: az első Kossuth szobor a fővárosban. 1913-ban állították. Felpillantok a hegyes Hunyadoromra. Meredek oldalát húsz éve tüzelőfáért tarig kopaszították s lám, hogy megnőtt lejtőin újra az erdő! S visz a mérföldjáró csizma tovább, a Csillebércre, ahol immár száznál több család vetette meg a lábát és szívósan küzdve vízért-villanyért, járható utakért kertes nyaralótelepet varázsolt a kopár lejtőkön a Farkasvölgy és az Irhásárok között, a Frank-hegy oldalában. Felpillantok innen az idegen utas szemével a Szabadság-hegyre. Bécs felől, ha érkezik a vendég, elsőül ezt a magaslatot pillantja meg, a magasra nyúló televíziós tornyot s mellette a valamikori Margit-zárdát. Akár sugarait szórja rá a délelőtti nap, akár párába burkolja az alkony, vagy csillagaival szórja tele az este: ez a hegy magaslik az utas elé, amikor a Kamaraerdő felől, vagy a budafoki sínpáron robogva, a Dunán Mohácsról hajózva, első öleléssel tárul eléje a város. Hatalmas, széles testével, mintha szikkasztó szelek, perzselő hevek, zúgó záporok elől védené. Alig száz esztendeje, hogy Jókainak napokba került, amíg késsel, fűrésszel, ágvágó ollóval keresztülbirkózta magát giz-gazos, kőgödrös telkén, hogy láthasson valamit, tájékozódhasson, megtudja, mit is vásárolt. Ezt! Ezt az igézetes tájat, ezt az emberrel, házzal, kerttel, virággal és füsttel, csupa-mozgással, zajjal és csönddel, autóbuszdörgéssel és kutyaugatással, ródlizókkal és turistákkal, betegek kórházával s egészségesek muzsikájával benépesült kerületet, Budapest Hegyországát. Meg is állok mérföldjáró csizmámmal az Ördögorom csárda alatt, a legvirágzóbb budai termelőszövetkezet üvegháza mellett, a Törökbálinti úton - határszélre jutottunk. A melegágyak üvegablakát csillogva hinti be a későtéli napfény, tavaszi titkait védi az üveg, saláták, retkek, spárgák és húsvéti virágok kedves titkait. Határszélen állok. Lejjebb, déli lejtőin ennek a tájnak: már a Tizenegyedik kezdődik. De legyen az másnak a leckéje. 21 Vagyunk egynéhányan