Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: „Török temető" a Vár oldalában. Gál Imre felvétele

Nyári gyakorlatra induló fiatalok a Lomonoszov egyetem előtt Vörös tér mellett, a térről látótávolságban Moszkva egyik ősi részében, az úgynevezett kínai negyedben épül. A Vörös tér perspektíváját és hangulatát féltették a korszerű masszívumtól, no meg a környéken levő XV—XVI. századbeli templomokat, épületeket, benne például a híres Romanov bojár házát. A Rosszija felépült (legalábbis kívülről nagyrészt kész), a környező műemlékek maradtak, s maradt a hangulat is ... Sőt — természetesen, megint csak szerintem, hiszen szubjektív jegyzeteket írok —, ebben az ellentétben, tehát a hatalmas monstrum mellett, muzeális jellegük, sajátos kedvességük, szinte játékszerűségük még jobban kidomborodik. Nem kell hát félni a stíluskeveredéstől, nem ártott az soha sem a művészetnek. Viszont sokkal többet ártott mindig — s Moszkvában olyan magasépületeknél mint az Ukrajna szálloda, a Külügyminisztérium, s még három hasonló felhőkarcolónál, sajnos, hosszúhosszú ideig tapasztalhatja majd a moszkvai —, ha sem a korszellemhez, sem az épület funkciójához, sem a környezethez nem illő, stilizált, cizellált, agyoncicomázott, patétikus, tehát röviden: nem szép, nem művészileg kiérlelt megoldást alkalmaztak az építők. város lakóterületének 95 százalékát távfűtés melegíti, s csak a fennmaradó 5 százalékát helyi kazánokból táplálkozó központi fűtés. A nagy hőenergia központokban, valamint a rajon távfűtést szolgáltató központokban az eltüzelt fűtőanyag túlnyomó többségében földgáz. Hogy ez mit jelent a város levegőjének tisztasága szempontjából, azt nem akarom ecsetelni, mert még azt hinnék pesti olvasóim, hogy bosszantani akarom őket. Ugyancsak nem részletezem, milyen gazdaságos ez a megoldás, mennyivel olcsóbb a fűtés egy család számára a nagyon hideg Moszkvában, mint nálunk. Azt azonban kijelenthetem, hogy több mint egyéves itt-tartózkodásom alatt egyeden szénszállító teherautóval nem találkoztam Moszkva utcáin, s még egyetlen ismerősöm sem panaszkodott, hogy fáj a dereka a tüzelőanyag felcipelése miatt. Tovább nem folytatom, mert valóban ingerkedésnek tűnne, meg aztán a meleg lakás biztosítása érdekében kifejtett asszonyi és férfiúi erőfeszítések és az ebből származó örömök honi köreinkben igazán közismertek. Azért persze nem fenékig tejfel a moszkvai átlagember élete sem. A legtöbb bajt, bosszúságot itt nem a közlekedés okozza — a nagyszerű metróhálózat nagyon sokat segít, ha nem is old meg mindent —, hanem a bevásárlás. Az üzlethálózat bizony gyér, kevés a bevásárlóhely a belvárosban is, az új telepeken is, ahol a hazai viszonyokhoz hasonlóan, ezek a beruházások sokszor elmaradtak. A beszerzés tehát időtrabló dolog, s mindez, csakúgy mint a szolgáltatások nem kielégítő kapacitása, elsősorban a dolgozó asszonyokat sújtja. Az utóbbi években mind az üzlethálózat fejlesztésében, mind a különböző kommunális szolgáltatások lehetőségének növelésében nagy erőfeszítéseket tettek. De hiába nyílnak meg új üzletek, büfék, étkezdék, az igény hasonlíthatatlanul nagyobb, a tolongás általában óriási, s bizony, a kiszolgálás színvonala is hagy kívánnivalókat. Olykor el kell mosolyodnom, mikor a Budapesten járt szovjet újságíró kollégáim az itteni lapokban lelkes cikkeket írnak arról, hogy milyen kitűnő nálunk a kiszolgálás a vendéglátó helyeken. Bár szovjet kollégáim csodálatosképpen mindig csupa udvarias pincérrel találkoztak Budapesten — amit enyhe túlzásnak tartok saját tapasztalataim alapján —, s az is igaz, hogy minden relatív, de azért el kell ismerni: Moszkva lakosságának ügyeivel-bajaival foglalkozó elvtársainknak, a moszkvai szovjet vezetőinek egyik legnagyobb gondjuk a kereskedelem, a különböző szolgáltatások mind mennyiségi, mind pedig színvonalbeli emelése. Leningrád—Moszkva összehasonlítással kezdtem, Moszkva—Budapest össze-J vetéssel fejeztem be. Hiába, az ember mindig viszonyít, így mérlegel. Pedig — még szép, hogy a végére rájöttem — tulajdonképpen ez gyakran félrevezető. Moszkva méretei olyan nagyok, öröksége olyan speciális, lakóinak igényei sok tekintetben annyira mások, hogy nehezen hasonlítható össze Budapesttel. Meg aztán nem is arról van szó, hogy saját képünkre formáljunk mindent és mindenkit, amivel és akivel kapcsolatba kerülünk. Moszkvát úgy kell és lehet szeretni, amüyen.. (És természetesen Leningrádot is, Budapestet is.) Ehhez pedig nem kell egyéb, mint készség a város lelke felfogásához, szem, amely észreveszi nemcsak azt, ami a felszínen van, hanem azt is, ami néhány centiméterrel mélyebben húzódik meg. És, persze, mindenekelőtt el kell jönni Moszkvába. Ezt mindenképpen ajánlhatom. Érdemes. Ha már a címmel megvásárolni véltem magamnak a jogot, hogy szabálytalan, csapongó jegyzeteket közöljek Moszkváról, hadd írjak egy kedvenc témámról, Moszkva fűtéséről. Moszkva arról híres, hogy itt nem füstölnek kémények, pontosabban, a lakóházak többségén nincs is kémény. A főváros lakóházainak (az összlakóterületnek) 90 százalékában központi fűtés van. S hogy még teljesebb legyen a kép: 75 százalékában távfűtés. (A többi 15 százalék, egy-két ház, kisebb házcsoport, közös kazánházból kapja a fűtést.) Ahol távfűtés van, ahhoz természetesen jár a melegvízszolgáltatás is, az egyéni kazánházakból meleggel táplálkozó lakások jórészében ugyancsak megoldott ez az igény. Egyébként 1970-ben, tehát az ötéves terv végén a 4 A Lomonoszov egyetem parkja