Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Pál Ottó: Phenjanban

PHENJANBAN Sehol másutt nem tapasztaltam annyira felfokozott és mindenre kiterjedő érdeklődést a városközösség ügyei iránt, mint Phenjanban. Már az első napokban észre kellett vennem: a phenjaniak hallatlan pontossággal tartják számon a tegnapelőtt s a tegnap eredményeit, és tudják, merre visz az út. A fejlődés és fejlesztés számukra nyitott könyv, amelyből bármikor idézhetnek. És idéztek — pontosan. Fellapozták az emlékezés oldalait az alkalmi gépkocsivezetők, akikkel keresztül-kasul bejártam a fővárost. Nyugat-Phenjanban időztünk akkor, amikor egyikük — az orosz nyelv segítségével — azt magyarázta, hány hónap alatt tűntek el onnan a háború utáni barakkszükséglakások, s a helyükbe került ötemeletes háztömbök mennyi családnak biztosítanak lakást. A másik tiszta lapot kért a jegyzetfüzetemből, amikor a Kim Ir Szen Egyetemet kezdtem fényképezni. Mire viszszatértem a kocsikhoz, kezembe nyomta a papírt: a majd teljesen elkészülő egyetem és környéke távlati képét ábrázolta. A vázlat meglepően hasonlított arra a makettre, amellyel később találkoztam. És az az ismeretlen helybeli! Az arcát mélyen az emlékezetembe véstem, de a nevét, sajnos, nem. Vele az éjféli utcán hozott össze a sors, amikor a központi pályaudvarra igyekeztem. Kerestem a célhoz vezető utat, s egymásba botoltunk. Kiderült, ért kissé magyarul. Valamikor a mi szakembereink mellett dolgozott. Megfogta a karomat és mosolyogva kérdezte: — Tudja, minek hívjuk ezt az utcát, amelyiken most megyünk? Tagadóan ráztam a fejem. — A Magyarok utcájának! — mondta. — Hogyhogy? Széles mozdulatot tett a kezével: — Az itteni házakat magyar mérnökök tervei alapján építették, 1954-ben. Az állomás előtti tér sarkánál megállított. Szemben velünk egy kivilágított, modern, ötemeletes áruház. — Ez már a mi terveink szerint készült, három éve ... Ha az ember széttekint a Moranbon hegy magasából (akárcsak a Gellérthegyen állna!), a panoráma Budapest képeit idézi. Miként fővárosunkat a Duna, Phenjant a Tedong szélesen hömpölygő vize szeli ketté. A Margit- és a Csepel-sziget párja is felfedezhető; sokkal nagyobbak, mint pesti megfelelőik, de nincsenek annyira beépítve. És a Tedong két partján húzódik végtelen meszszeségbe a dombos „Buda" és a sík „Pest": Nyugat- és Kelet-Phenjan. Korabeli feljegyzések szerint már 246-ban erős sáncok övezték a Tedong, Pothong folyók és a Moranbon hegy által határolt területet, védelmet nyújtva a halászó, vadászó, állattenyésztő, földművelő, kézműves és kereskedőközösségeknek. Miután Phenjan 427-ben a Kogurjo állam fővárosa lett, a sáncokat hatalmas erődrendszerré alakították, kapukat nyitva rajta a négy égtáj felé. Az erőd-40 rendszerből — az évszázadok során fel-fellángoló háborúk következtében — csupán a kapuk és a Moranbon hegyen magasodó őrhelyek és figyelőtornyok maradtak meg az utókor számára. Az utóbbi hároméves háborúban (1950— 53) sok minden elpusztult: lakóházak, gyárak, üzletek, színházak, napköziotthonok, kórházak, óvodák — 45 előttiek és a felszabadulás után emelt épületek egyaránt. Co Jon Gun főmérnök, a várostervezés és fejlesztés főosztályának vezetője mondja: — Több bomba — 428 700 — zúdult a városra, mint ahányan itt éltek. Romhalmaz maradt az amerikai repülőgépek nyomán. A fegyverszünet megkötése —19S3- július 27 — és a tél közti néhány hónap alatt mindenekelőtt lakást kellett biztosítani az életben maradottaknak. Noha rendkívül sürgetett az idő, már az első többemeletes házsorok is a modern Phenjan kialakításának a tervei szerint készültek. Iparosítottuk az építést, s az új technológia, az előregyártott elemek alkalmazása révén 1958 óta évi tízezer lakás szerepel a költségvetésünkben. Naponta 25—28 családot költöztetünk modern, 7—10 emeletes épületekbe, toronyházakba. Ma már arra törekszünk, hogy egy személyre 9 négyzetméternél nagyobb lakóterület jusson. Pedig a lélekszám több mint kétszeresére nőtt a háború óta. Jelenleg egymilliószázezer ember él Phenjanban. A lakásépítés még nagyobb növekedéssel számol, s ezért Kelet-Phenjan északi felében új városrész építésén munkálkodnak. És mi minden készült még az eltelt 13 esztendő alatt! Csaknem kétmillió négyzetméter hasznos területű közoktatási, kulturális, egészségügyi és szociális intézmény; a középületek sora; számos új gyár: textil-, orvosi műszer-, villanymozdony-, kábel-, gépgyár, és élelmiszeripari üzemek. Utak, csatornák, vízvezetékek, telefon- és villanyhálózat — mert ezeket is az alapozásnál kellett kezdeni. Négy nagy múzeumot emeltek, szállodákat, központi pályaudvart, színházakat, cirkuszt építettek. Felépült Phenjan egyik ékessége, az Úttörők Palotája, valamint a hetvenezres Moranbon Stadion. A metropolis szívéből széles sugárutak futnak minden irányba. Nincs villamos (zajossága miatt nem szeretik); csuklós trolibuszok és hatalmas buszok bonyolítják a nagyvárosi forgalmat. Bármerre indul el az ember, új épületeket lát, a „legöregebbje" is csupán 13 esztendős. És a város mégis sajátos építéstörténetről vall. A középületeknél és a lakóházaknál egyaránt felfedezhetők a hagyományos és a modern építészeti elemek, stílusukban szerencsésen kiegészítve egymást. Itt tart hát Phenjan, amelynek egy kétemeletes áruház volt a legmagasabb épülete a japán megszállás idején. És már építik a metrót, az utolsó simításokat végzik a 230 méteres TV adótornycn — s számos építkezésen, amelyek mind a roppant életerős koreai nép teremtő, békés munkáját példázzák. Szöveg és fotó: Pál Ottó Csollima, a legendák szárnyas, száguldó paripája: a szocialista győzelmek és a rohamos sikerek szimbóluma Koreában. A 14 m magas 100 tonnás bronzszobor 21 méteres talapzaton nyugszik