Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - dr. Major Máté: A pesti Duna-part szivének városrendezési problémái

Az 1963. évi tervpályázat egyik első díjas tervének a Lánchíd és az Erzsébet-híd közötti szakasza (Pfannl Egon, Preisich Gábor, Ürmössy Anikó) A fenti terv részlete: a szállodaépület távlati képe Síiként a Roosevelt tér esetében tettem, felvázolnám röviden az Apáczai Csere János utcának, illetőleg az Eötvös térnek, a Dunakorzónak, a Petőfi és Március 15-e térnek — tehát egészen az Erzsébethídig terjedő partrésznek — is a második világháború körüli állapotát. Az Apáczai Csere János utca klasszicista keleti fala a Lloyd-palota oldalhomlokzatával kezdődött. Innen dél felé a mellette álló két klaszszicista épületet, a Hudetz- és a Heinrich-házat — Hild műveit — a második világháború után szintén lebontották. Áll viszont a Kehrerház, melynek klasszicista koncepcióját az 1892-ben és 1960-ban ráépített egy-egy emelettel elrontották. Mellette következik Pollack Mihály, eredetileg ugyancsak kétemeletes Wurm-udvara, melyre még 1867-ben húznak két újabb emeletet — s bár jobb összhangban a régivel, mint az előbbinél —, ez sem őrzi híven az Aldunasor hangulatát. A Wurm — ma Szende Pál — utca másik sarkára is Pollack épített még a 19. század elején, de 1872-ben Wéber Antal újreneszánsz Első Községi Takarékpénztára — ma Belkereskedelmi Minisztérium — kerül a helyére. A következő épületet, a Magyar Folyam és Tengerhajózási RT. szék- és bérházát a szecesszióban emelik, az idősb Zitterbarth Mátyás építette, klasszicista Klopfinger-ház helyén. Pollack Redoute-ját 1849-ben Hentzi bombái pusztítják el. Helyébe épül fel, 1859—1864 között, Feszi Frigyes Vigadója, mely romantikus formagazdagságában is, léptékében is erősen kiugrott az akkor még ép klasszicista házsorból. Eredeti állapotába való helyreállítása ma is fontos városképi motívummá teszi, és döntő mód befolyásolja a Duna-part e szakaszának városképi megoldását. Ettől délre ma az Út-Vasúttervező Vállalat székháza áll, klasszicista elődépület nem egészen szerencsés utódaként. (Angol Királynő — Hüd műve.) E kevésbé sikerült modern épületünk — a MÉMOSZ-székházzal és a, szintén kompromisszumos, Belügyminisztérium (ma Pártszékház) épületével — az úgynevezett „szocrel"-kornak (a szocialista realizmus hamis építészeti értelmezése szerencsére rövid időszakának) indításához szolgált ürügyül. Innen tovább dél felé három egymás melletti, háromemeletes klaszszicista épület vészelte át mai napig a rontó-bontó-építő időket : a Pollack-tervezte Kardetter-ház, a Hofrichter József építette Gyürky-, illetőleg Szemerédy-ház. E három klasszicista ház mellett is valamikor Pollack-épület, a Neumayer-hdz állt, melyet 1910-ben bontottak le. Ennek helyén a hatvanas évek elején épült modern lakóház — Rácz György és Cs. Juhász Sára műve — zárja délen az Apáczai Csere János utca házsorát. A Petőfi téren — amint említettem már —, egyedül csak a kései barokk görög templom — Jung József műve (1791—1794) — áll, de ennek homlokzatát és toronysisakjait is Ybl Miklós eklektizáló tervei szerint újították meg (1872—1874). A háború rongálását már helyrehozták, csupán a torony csonka még. A templom mellé a két világháború közti időben jobbról-balról háromemeletes szárnyakkal kapcsolt, ötemeletes bérházakat építettek, az akkori kommersz-építkezések „modern" modorában. Végül közvetlenül az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél — a Március 15-e téren — érintetlen maradt a Belvárosi templom, melynek barokk homlokzata mögött, a magyar építészet egész története rejtezik, a római romok felett román, gótikus, reneszánsz és barokk maradványokban és részletekben. A tér hátterében pedig ott áll a régi barokk piarista rendház elbontásával, a régi Városház tér és Városház helyén 1915-ben emelt új barokkos-szecessziós piarista épület (jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsész Karának otthona). Az itt vázolt városkép is tehát erősen kivetkezett eredeti, túlnyomórészt klasszicizáló, egységéből, s ez idő szerint, a foghíjak mellett, barokk, kései barokk, újreneszánsz, szecessziós, álmodern és modern épületek keverednek benne egymással. És épp a túlzott keveredés és a, kevés kivétellel, nem magas építőművészeti színvonal következtében csaknem képtelenül a történelmi folyamatosságban rejlő, megejtő városképi légkör megteremtésére. Ezt a városképet, egészen a második világháború végéig takarta a 19. század utolsó harmadában kiépült, jórészt eklektikus — itt-ott később szecesszióssá „modernizált" — ún. szállodasor, közbül egy-két, egyéb rendeltetésű épülettel. Ebből a — Táncsics Mihály jogos tiltakozását még létesülte előtt kiváltó — különösebb építészeti értéket nem jelentő házsorból a második világháború után csupán a Thonetudvar és a Bristol (ma Duna) szálló maradt meg. Elpusztult tehát a Ritz, el a Pester-Lloyd-épület, a Grand Hotel Hungaria és a Carlton is, s a megmaradt egyetlen szálloda, tatarozása és modenizálása ellenére, olyan műszaki állapotban van már, hogy mielőbb gondoskodni kell lebontásáról. Ily módon a háború annyi „fogát" verte ki ennek a „palota"-sornak, hogy a híjakon át újból feltárul az egykori Aldunasor. Csak éppen már nem abban a stílusegységben, melyet a feltörő kapitalizmus klasszicista, hanem abban az egymást rontó sokféleségben, melyet a birtokló kapitalizmus építészete produkált. A: legfontosabb budapesti városképről van szó. A pesti Duna-part „szívé"-ről! Mit lehet itt tenni? A második világháború után, már 1946-ban, tervpályázatot írt ki a Fővárosi Közmunkák Tanácsa „a budapesti szállodasor újjáépítésére" 20